Mária fényes bevonulása

Amint az „ördög hegyeit”, ezt a kősziklapoklot elhagyták a vándorok, leszállva a ligetes völgybe, az első falu, amit értek, már otthonul fogadta őket. Izmaeliták laktak ott. Ezek a mohamedán vallás eretnekei, akiknek nem kell se dervis, se uléma, sem Sheik ul Izlám, akik pap nélkül dicsérik Allaht és a prófétát, nemcsak a szakadár hitük miatt keresik a Taurus hegy rejtett völgyeit menedékül, hanem azért is, mert itt nem vigyázhatnak rájuk az ellenségeik. A török, arab, beduin, a szaracén, a fellah, a kurd, az örmény, az mind halálos ellenségük. Ők az assasinok hívei. Láthatatlan főnökük a „Hegyek ura”.

A dái áldoátnak itt nagyobb hatalma volt, mint a szultánnak. Parancsolatjának szolgál minden ember.

Máriának több hetet kelle töltenie az izmaeliták völgyeiben. Elő kellett őt készíteni a bevonulásra. Illatos fürdőkkel, balzsamos kenőcsökkel, hozzáértő vajákos asszonyok visszaadták testének, arcának ifjú üdeségét, a puszták, a sziklasivatagok, az égető napszúrás szépségrontó befolyása nem volt látható többé, testének minden bája visszatért. S az idő nem telt hiába. A gyógyítási csodatételekre nem volt itt alkalom, a hegyvidéken a szembetegség nem otthonos: hanem ahelyett tanulni kellett. Az arab nyelvet. Már útközben is folyvást tanította őt erre Horus: az arab nyelv a keleten olyan, mint nyugaton a latin. A műveltség, a tudomány, a költészet nyelve. Aki ezt érti, beszélhet tudósokkal és fejedelmekkel Ázsia minden országában. Mária tanulékony volt: még csak az volt hátra, hogy a helyes kiejtést is elsajátítsa, ahogy Szíriában beszélnek az előkelő urak, s megtanuljon virágos kifejezéseket szőni mondatai közé, mikben az arab nyelv úgy tündököl, hogy tolmács nélkül beszélhessen maga minden hatalmas úrral. „Mert e naptól kezdve én senki és semmi nem vagyok, te vagy minden. Te mondod, hová menjünk; te mondod, mit cselekedjünk” – magyarázá Horus. – Én csak a te szolgád vagyok, aki dromedárod kantárját fogja: tudatlan paraszt szolga, aki nem tud más nyelven, csak székelyül. Amit nem magyarul mondanak, azt nem hallom. A szíriai népnek nem szabad azt megtudni felőlem, hogy én több vagyok, mint Lebée László egykori hű fegyverhordozója, a jó öreg Bálint.”

A dái áldoát olyan öltözetet készíttetett magának, amilyen a megholt csatlósé volt, még a szakállát is levágta, hogy hozzá hajazzon. Máriának pedig pompás öltözeteket hozatott India, Kashmir drága szöveteiből: kínai selyemruhákat, damaszkuszi virágos damasztot és igazgyöngyöket. A dái áldoát felfordított üres tenyeréből csak úgy hullott a kincs! Olyan varázshatalom volt a Hegyek urának neve Izmael fiai előtt.

Mielőtt a völgy rejtekéből útnak indultak volna, a dái áldoát előreküldé a híveit, mindenféle nemzet fiainak átöltözve, hogy híreszteljék el a csodatevő asszony közeledtét, aki kezeinek érintésével csodákat tesz, szemkórosokat meggyógyít.

Aztán egy csodalátó ezret csinál.

Mire egyik városból a másikba vonulva, Damaszkusz falai alá megérkezett Mária, már egész dicsőítő sereg járt előtte, utána. Az „égből jött asszonynak” nevezték. Aki jót tesz szegényekkel és urakkal, s amit a gazdagoktól jutalmul kap, azt rögtön kiosztja a szegények között.

Damaszkusz főkapujánál, mely azt a fél óra járásnyi hosszú széles utcát nyitja meg, melyet az apostolok könyve az „egyenes útnak” nevez, tízezrei várták a népnek a kíséretével bevonuló csodatevő asszonyt, ki fehér dromedárján bíbor baldachin alatt ülve, pompás keleti öltözetben, aranyos fátyollal letakarva vonult végig a virágokkal hintett utcán, a szőnyegekkel fellobogózott paloták sorai előtt, a csodatételnek előre hirdetett színhelyéig, a nagy „hán” piacig, ahol a nagy szökőkút van, mely olyan magasra lövelli fel a vízsugárt, mint a legnagyobb élőfa, úgy, hogy az olyannak tetszik, mint egy átlátszó pálma, melynek koronája omló vízsugarakra foszlik.

Itt várta már ezernyi szembeteg a csodaasszonyt, ki dromedárja nyergéből le sem szállva, egy rézmedencét töltetett meg a szökőkút kristályvizéből, s azt maga elé vitette.

A nép, mely már ekkor a paloták tetejét sűrűn elállta, áhítatos bámulattal nézte, hogyan varázsolja el csodatevő szerré a tiszta vizet az ég küldötte asszony, pusztán azáltal, hogy a kezét háromszor belemártja. A keze égszínkék, mikor belemártja a vízbe, s mikor kiveszi onnan, hófehér. És aztán ezt az így megbűvölt vizet apró üvegcsékben szétosztja a szembetegek között: attól azok mind bizton meggyógyulnak.

Otthon Európában ezért megégették volna mint varázslónőt, a törökök türelmesebbek: náluk szabad csodákat művelni. Nekik nincsenek baccalaureatus orvosaik, akik a növények és ércek rokonszenveit felfedezték, s a szemgyulladást oltatlan mész vizével gyógyítják, olajjal, kámforral és szalmiákkal keverve.¹

Mai nap már minden falusi orvos ismeri jól azt az igen egyszerű orvosi szert, amivel Mária csodákat művelt Damaszkuszban, s könnyen kitalálja, hogy lett az azúrszín kéznek belemártásától a tiszta vízből csodaír: akkor még ez mirákulumszámba ment.

Egész búcsújárás támadt Damaszkuszban, ahhoz a házhoz, ahol Mária sátorát fölüté. Gazdag kereskedők, hatalmas emírek küldték érte aranyos palankinjaikat, hogy ellátogasson palotáikba kedves családtagok kínzó baját meggyógyítani, s erszény pénzt erőltettek fel rá háládatosságból. A szolgának azonban már ki volt adva az utasítás, hogy a gazdagok palotájától a szegények kórházába vezesse a fényes kíséretet, a függönyös hordszékkel, ahol Mária a gyógyszert és a pénzt szétosztá.