Mária félni kezd a paradicsomtól

Mentől több napot időzött Mária Damaszkuszban, annál jobban kezdte becsülni azt a népet, akit otthon mindenki pogánynak, hitetlennek szidalmaz, akinek elpusztítására vasba öltözik az egész világ. Itthon a saját birodalmában ez oly békében él minden más vallás hívével, hogy még össze sem perlekednek. Ez nem szidalmazza Jézust, azt mondja, az is próféta, s enged a tiszteletére templomokat építeni, külön az örménynek, a görögnek, a latinnak. Sőt a saját pompás mecsetjének három minaretjei közül az egyiket, a „menyasszonyok tornyát” a Jézus lábnyomának ajánlotta fel, midőn az égből le fog szállni ismét a földre.

Mária mindenütt kegyelettől emelt, pompával halmozott emlékeit találta maga előtt a prófétáknak, a szenteknek, a szent asszonyoknak, akik népeiket boldogították, s az uralkodóknál is nagyobb hírű költőknek. És látta az óriási gazdagságot, mely a világ minden részeiből ideömlik, mint a tengerbe, és a szorgalom, ész, találmány műveit, amik innen szétterjednek az egész világra: a nagyszerű gyárakat, amikben a damasztot szövik, a rengeteg kohókat és hámorokat, amikben az utánozhatatlan damaszk acél kardokat készítik; a rózsaolaj, az illatos vizek és drága balzsamok főzőüstjeinek mámorillat-árasztó egész városnegyedét; gyümölcstermesztő kerteket, miknek aszalóiban hasonlíthatatlan zamatú liktáriumokat, persikátákat sűrítik, és amidőn a gazdagok élvezeteiről gondoskodnak, a szegényeket is meglátják. Nincs koldus, nincs kéregető az egész városban. Roppant házak vannak építve az utazók, a szegények számára; kész szállás mindenkinek, aki hajlékot kér; éjszakára fekhely és szerény táplálék, s minden utcának van kórháza: még a beteg állatokat is ápolják.

S ahol ennyi idegen nép összesereglik, mégsincs dulakodás; rendet tartanak itt: a tolvajt röptiben elfogják, s minden piacon ott van a vándorló bíró, aki igazságot tesz a nép közt, s nem kér díjat érte.

Nem kell az idegennek attól félni, hogy megbántják, nyitott ajtó, ablak mellett elalhatik nyugodtan, még lárma sincs éjjel az utcán. Ki lármázna éjjel? Nincs itt részeg ember. A damaszkusziak termesztik a legfölségesebb szőlőt, de bort nem csinálnak belőle, aszaltan vagy mustképpen fogyasztják, százféle gyümölcs nedvéből készítenek italt, ami csak felfrissít, de meg nem mámorosít.

S ez a szüntelen felpárolgó édes illat, amit nem fertőztet meg a rondaságok bűze, ébren is álmodozóvá teszi az embert, kivált az idegent, aki meg nem szokta: úgy érzi, mintha egy idegen világban járna.

Mária megijedt magától, ő megszerette a hitetlenek fővárosát! Olyasvalamit érzett, ami a szívet elaltatja. Pedig hiszen nem azért jött ő ide.

Hanem hogy a rab urát felkeresse.