Malek Kamel ítélete
„Az egy igaz
Isten, Allah és az ő prófétája nevében! Én Malek Kamel kalifa, fia Malek Adelnak,
Damaszkusz szultánja, hirdetem minden
igazhívőnek, valamint a Messiás követőinek és a Mózes híveinek
egyaránt:
Miszerint
ezelőtt tíz nappal két keresztviselő vitézek, kiknek neveit
elhallgatom, hogy hozzátartozóikat szégyen ne érje, követi zászló oltalma alatt
mint a templomos rend perjelének küldöttei hozzám érkezének, s vezérüktől
nekem egy levelet hozának. – Ezen levélben a templomos lovagok felajánlják
nekem, hogy a császárt, a keresztyének fővezérét, nekem kezemre
szolgáltatják, elárulva azt a helyet, ahol fürödni szokott, hogy őt ottan
elrejtett harcosaimmal elfogassam vagy megölessem; amely ajánlatra én Malek
Kamel szultán ezt ítélem és válaszolom:
Ti, két templomos
lovagok, árulók vagytok a ti uratok ellen, aki nekem ellenségem, de tinektek vezéretek.
Azért én titeket, a perjeletek levelével a szügyeteken, kalitkába zárva
visszaküldelek a ti uratokhoz, a keresztyének fejedelméhez, ő lássa meg,
kik vagytok, és mit tegyen veletek! – Ezt ítélem én Malek Kamel, szultán.
Dicsőség Allahnak, az egy igaz Istennek és az ő
prófétájának az örökkévalóságig.”1
Amint az ítélet
fel lett olvasva, a kút négy szögletén álló trombitások, a világ négy sarka
felé fordítva török sípjaikat, rázendíték a bűnösök gyászindulóját; az
azopardok megragadták a pellengérről levett árulókat, s egy elefánt hátára
csatolt vaskalitkába bezárták mind a kettőt, fegyveres lovagok nyitottak a
néptömeg között utat.
Mária emelkedni érzé a szívét az egek felé. Aki ez ítéletet hozta,
több volt, mint igazságos: az nemes lelkű volt.
A nép zúgott, mint
a tenger, s ahány fej, annyi ököl emelkedett a levegőbe,
fenyegetőzve.
– Kire zúg így a
nép? – kérdezé Mária a szolgának öltözött dái áldoáttól.
– Bizony nem az
elítéltekre.
– Hát kire?
– A kalifára.
– Miért? Hisz ez dicső, nemes lelkű ítélet volt.
– Azt ebben az egész nagy sokaságban egyedül te magad tudod.
– No, hát tudja meg mindenki! Vitess oda a fekete kúthoz!
– Mit akarsz?
– Szólni akarok a
népnek.
– Szeretem a bátor
asszonyt. Tedd meg. A szultán is meghallja.
Azzal parancsot
adott a nagy botos kísérőknek, hogy csináljanak utat a palankin számára.
„Helyet a kék
kezű asszonynak!”
Ez a kiáltás
varázserővel bírt. E név alatt ismerte már minden nyomorult Damaszkuszban Máriát.
Engedték őt a fekete kútig vitetni.
A szökőkút
már ekkor újra fellövelte vízsugarát, ahogy szokás az ítélet végrehajtása után.
Máskor vért mosott le a fekete kőről, mostan
szennyet.
|