Mária szól a damaszkuszi néphez
Mária felszökött a
palankinból a kútmedence párkányára, égszínkék jobb kezét a magasba emelve, s
bátor, erős hangon kialtá a népnek arabul:
– Damaszkusziak!
Egy Istent hívők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek. Nem látjátok meg a
napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, aki ellenségét nemes
tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég hatalmas volt mindig;
orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.
Ő megveri az
ellenségét, mikor páncélban van, de nem rohanja meg, mikor mezítelen.
Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a fényt nem
akarjátok látni. Jöjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg
ebben a vízben, amit kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!
S azzal kék
színű jobb kezét a szökőkút vízsugarába tartá, amíg az fehér lett,
mint az alabástrom.
Damaszkusz
ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis
csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és
szemfényvesztők. Hívőkre mindig akadtak.
Egy bátor
nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, ahol nőt
nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg kedélyét
egyszerre megfordítá. „Szálem! Szálem!” üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s
tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt
vízben megmeríteni az arcát.
|