Mária Malek Kamel szultán előtt

Az üdvkiáltás zsivajában egészen elveszett a szava a kalifa fősejkjének, Fakredinnak, aki az erkély ballustrádjáról előkiáltá, hogy a szultán maga elé hívatja amaz ismeretlen asszonyt, ki a fekete kútnál beszélt. – De a legközelebb állók meghallották mégis, s a parancsszó szájról szájra elszármazott egész a fekete kútig. Ott aztán a palankint asszonyostul együtt felemelte a nép a feje fölé, s úgy úszott a zsellyeszék, mint csónak a tengeren, ezernyi kéztől tovább hajtva, míg a szeráj kapujához ért. (A dái áldoát elmaradt.) Máriát a kapu alatt várta a szeráj háremőre, az eunuchfőnök, s szolgáival, hordszékestül együtt viteté fel a lépcsőkön (nő lábának nem szabad a hideg márványt érni). A szultán elfogadótermének ajtajában ki kellett szállnia, s a puha szőnyegekkel takart, drágakövekkel tarkán kirakott falazatú terembe lépnie.

A keleti satrapa termének minden pompája nem hatá meg Máriát, ámbár elmondani sem tudná mindazt, amit látott; de megragadá magának a szultánnak a tekintete. Valami emberentúli fenség volt annak az arcvonásaiban, mintha egy tökéletes férfialakba egy angyal lelke szállt volna bele. Tekintete merészebb minden férfiakénál, de az olyan merészség, melynek mindenki kénytelen megadni magát, melynek súlya alatt a gyönge összeroskad, de térdre estében az a megnyugvás kíséri, hogy hiszen az, aki előtt elbukik, bizonyosan fel fogja emelni.

Malek Kamel, amint Máriát megpillantá, hevesen lépett le trónja grádicsáról, s odasietett az eléje boruló nőhöz, megragadta annak a karját, s felrántá őt a szőnyegről, e szót lihegve: „Te vagy az?” (E hangban annyi fenyegetés volt! Oly keserű szemrehányás!) Mária arca azzal a vékony aranyszövetű keleti fátyollal volt takarva, mely közbül az arcvonásokat sejteni engedi, anélkül, hogy egészen elárulná, távolból egészen elrejti. A kalifa heves kézmozdulattal fellebbenté ezt a fátyolt, úgyhogy a nő ijedtében elsápadt. – Hanem aztán csüggedten ejté le a karját Malek Kamel, s arcán egyszerre valami méla búskomorság borongott át: „Nem, nem te vagy! – sóhajta fel. – Ámbár nagyon hasonlítasz hozzá.”

Azzal inte a kezével, megérté mindenki a kézmozdulatot: egyedül hagyták a nővel.

– Kérlek, ne remegj! – monda a kalifa, szelíd, vibráló mély hangon. – Ne hidd, hogy valami tébolyulttal van dolgod; sem azt, hogy erőszakoskodó kényúr előtt állsz. A szokatlan fogadást magyarázza meg az, hogy alakod hasonlít azéhoz, kit egyszer nagyon szerettem, s akinek a nevét nem szabad előttem kimondani többé. – Azért kérettelek, hogy jönnél ide, mert van egy kedves gyermekem, aki szemeire szenved, azt mondják, te csodatevő szerrel bírsz; ha igaz, gyógyítsd meg. Azt adok jutalmul, amit kívánsz tőlem.

E biztatásra egyszerre kipirult az arca Máriának, s hogy ezt a kalifa is észrevehesse, egészen hátraveté arcáról a fátyolt, s biztos diadaltól ragyogó tekintettel mondá:

– Én bizonnyal meggyógyítom gyermekedet, vezettess oda hozzá.

– Vezetlek magam – monda a szultán, s kaftánja ujjának hajtókáját egész az ujja hegyéig kezére takarva, úgy nyújtá azt Máriának, hogy tegye rá a maga kezét.