A Holt-tengeren keresztül

Az izmaelita fedáik előkerítették a csónakot a Jordán-parti halásztanyából, s a tengerbe bocsáták. Hárman ültek bele: Mária, a dái áldoát és a fiatal fedái. A többi kísérők elszéledtek erről az átkozott tájékról. A csónak tovasikamlott a két evezővel.

A Holt-tenger tükrén úgy úszik a csónak, mint a hattyú; a sóval telt vízben maga az ember derékig sem merül el: olyan az, mintha kényesőben úsznék; az evezőcsapások hasonlítanak a karddal megütött pajzs csattanásához; a loccsanó hab úgy kong a csónak bordáin, mint a kalapácsütés. Sima a vízszín, mint a tükör, egy szellő nem ver rajta fodrot, s amint a haladó csónak barázdát húz benne, az a vonal végig látható marad utána egész naphosszat.

A sűrű gőz, ami a repülő madarat leszédíti, lassanként bevonja a sópára porzománcával a csónakban ülők alakjait: arc, öltözet, maga a sötét hajfürt és szakáll lassanként fehér lesz; az emberek látják egymást kísértetekké válni a fényes nap előtt. – És minő nap előtt! – Az egyik lángörvény onnan felülről süt alá az égből, a másik a víz tükréből fel. S a víz egész fenékig átlátszó, mint a csillagos éjszaka: sötét ultramarin kék. Se égen, se vízben egy élő állat alakja. A halál országa van itt, a firmamentumtól elkezdve egész a víz alatti sóaknák fenekéig.

Mária szemközt ült a két evező férfival. Látta, hogy válik azokon minden íz fehérré, még az ajkak is, és a napbarnított kezek, amik az evezőt feszítik. Halottak, akik a Holt-tengeren úsznak: víztükrön, mely maga sem mozdul. Az átfűlt tenger fölött a délibáb játszott, kettős várakat mutogatva a légben, az egyik a tornyával lefelé.

Egyszer a fedái behunyta a szemeit, s kiejté a kezéből az evezőt.

– Ne aludjál! – rivall rá a dái áldoát, megtaszítva a legényt könyökével; nagy időköz múlva a krétapart sziklafala visszhangzá a kiáltást: „Ne aludjál!”

S azzal hajtották a csónakot tovább.

A nap egyre forróbban sütött. Nem lehetett előle menekülni; aki fölülről takarta előle a szemeit, annak alulról tűzött az arcába. A hőség iszonytató volt.

– Meg kellene fürödnünk – mondá Horus. – Talán felfrissülnénk tőle.

– Azt meg ne kísértsd – inté a fedái. – Én már ismerem ezt az átkozott vizet: nem üdít ez, hanem mar. Olyan lesz utána a testünk, mintha csalánban henteregtünk volna. Olyan az, mintha a gyehenna tüze összeházasodott volna a tengerrel!

Izzadva hajtották a csónakot tovább.

A déli láthatáron már kiemelkedett a makkabéus vár ormózata: vörös vonal a zöld víztükör felett; de olyan lassan látszott közelebb jönni.

– Mintha ólomtengerben eveznénk – nyögé a fedái.

– Énekelj valamit – tanácsolá neki Horus.

– Olyan száraz a torkom, alig tudok hangot adni.

A tömlőben hozott víz egészen meleg volt már; alig enyhítette a szomjat.

– No, csak még egy kicsit szorítsuk, fiam! Mindjárt ott leszünk a várnál.

– Igen, igen! Allah segíts – mondá a legény, s aztán csak lefordult az evezőpadról.

A dái áldoát hasztalan rázta, rugdalta: nem ébredt fel; a Holt-tenger hajósainak nagyon mély az álma. A fedái nem volt felkölthető többé.

– Hagyd őt – mondá Mária –, majd én elfoglalom a helyét. – S azzal kezébe kapta a fedái markából kiesett evezőt, s maga ült oda az evezőpadra, ütenyre csapkodva a csattogó tengert a másik ébren maradt férfival.

A veres sziklák, a lángoló tornyok egyre közelebb jöttek, és mégis úgy tetszett, mintha folyvást távoznának: a sűrű párázat okozta az érzékcsalódást, mely a felforralt tengerből emelkedett. Itt már kezd a Holt-tenger sekélyesülni; a mélybe letekintő az eddig sötétkék színt zöldre látja változni. Azután úgy tetszik, mintha az ég maga is fehér lenne már, de még a víz felszíne is. Szél nem fú, a hab mégis fodrosodik, bizsereg, csillámlik, vakító fehér lesz; a zöld víz mélyében roppant fehér kőtömegek tünedeznek fel, az elsüllyedt Szodoma tornyai talán: minden fehér színt ölt; a semminek a színét. Jól mondta a fedái, ez a semmiség rettenetesebb a rémek változatos alakjainál: ez az elenyészés érzete!

S a csónak oly lassan haladt már előre: Mária lankadni érzi karjait.

Egyszer a háta mögé tekint, ahol a dái áldoát ült a csónak hátuljában a kormánypadon.

Rémület volt annak az arcát és alakját látni: a márvány fehér arc a megőszült hófehér szakállal, mereven felnyílt szemekkel bámult maga elé, valami rettentő nevetésre felnyitott ajkakkal, valami szörnyű ércvigyorgással az orcáin. Az öklei, a karjai még csapkodták rendes rándulásban az evezőlapátot; de az nem érte már a vizet. A dái áldoát is aludt, álmában evezett.

– Ébredj! Ébredj! – sikoltott Mária. – Nézd, itt vagyunk már a vár előtt.

Hasztalan költögeté; az csak hajtotta az evezőt a levegőben, és vigyorgott hozzá. Elaludt már.

Csak maga volt egyedül ébren.

– Isten! Isten! Ne hagyj elaludnom! – kiálta a boldogtalan nő, s most már egyedül hajtotta a csónakot a vár felé. Ő nem aludt el; az ő ereje nem fogyott ki, hisz csak neki volt drágája, kedvese ott annak a lánggal égő várnak a sziklabörtönében: neki lehetetlen volt ébren nem maradni.

Az ő karjainak végerőfeszítésével sikamlott a csónak a holt városok felett: a Holt-tenger színén, a halál ege alatt két élő halottal előre! – Ah, ez a vár nagyon jól meg van védve.

A nap alkonyatra szállt már: a láthatárt érő izzó tányér visszfénye mint egy tűzbálvány feküdt végig a Holt-tengeren. Máriának úgy tetszett, mintha a pokol lángtavában evezne, az evezőcsapás tűzszikrákat szór a levegőbe. – Ekkor harangszó ütötte meg a füleit. Távolról jövő ringó kondulásai az estharangnak. Ez nem volt érzékcsalódás. A Mar-Sabai sziklakolostor harangjának kongása ez: az egyetlen harangé az egész Szentföldön, Jeruzsálem és a Holt-tenger között. Ez a kolostor ott emelkedik a Kidron kietlen bércszakadékai között, sziklába vágva, sziklából építve. Nem védik a benne lakók; nem is támadja meg őket senki. Nincsen semmijük. Egy pálmafából áll az egész kertjük. Kincseik halmaza egy mély sziklaörvénybe van temetve. Csupa szentek csontja. Odadobálják le az itt elhalt aszkéták holttetemeit. Jeruzsálemi Endre idejében a tízezredik hullát dobták le. Még most is folytatják: még most sem telt meg a mélység. Ez aszkétáknak a harangja hirdeté, hogy közel az isten.

Bizony közel is volt a szegény küzdő teremtéshez.

Mikor már végképp kifogyott az ereje, segítséget küldött neki az Isten. A Kidron-völgy patakja volt az. Ez ott szakad alá a Holt-tengerbe a sziklapartokról, s rohanó vize mint egy világos sáv látszik meg messzire a sós hullámegyetemben. Ez árnak a sodra kapta meg a csónakot, s ragadta közelebb a Mazada vár sziklái felé. Mária fickándozó halakat látott alant a vízben, amik visszaiparkodtak menekülni a halálos elemből az éltető folyamba. A lég is hűsebb volt itt.

Valami ösztönszerű ötlete jött. Felnyalábolta az alvó férfiakat, s egyiket a másik után kidobta a csónakból.

Ez jó ötlet volt. A csónak könnyebb lett: aztán meg az alvók is fölébredtek.

– Mash Allah! – kiáltá a dái áldoát, mikor a fejével felbukott a vízből. – Ez itten édesvíz.

– Igen, ez a Kidron patakja – mondá neki a fedái, nagyot nyelve az ajkáig érő vízből.

És Mária bámulva látta, hogy a kísértetarcok helyett igazi emberi fők buknak föl a vízből: természetes napbarnította színnel, a dái áldoát szakálla ismét szénfekete.

Ő maga is lehajolt a csónakból, s megmosta az arcát. Egészen újjászültnek érezte magát utána.

– Most már csak kormányozd a csónakot – mondá neki a fedái –, a folyam árja elviszi azt magától a vár alá. Ott van egy sziklaöböl; oda szoktak lejárni a várlakók fürödni: még ott is édes a víz; ott a csónakkal kiköthetsz. Mi ketten utánad úszunk. Lehet, hogy most is ott lubickolnak a szultán hölgyei: ha minket észrevennének, bizony megölnének; téged nem bántanak. Menj oda egyedül. Mi valamelyik barlangjában a sziklának elbújunk, s ott fogunk rád várni, amikor visszatérsz – ha ugyan visszatérsz.

A két férfi aztán a sziklapart felé kezdett úszni, Mária engedé a csónakot a vízáramlatban a vár felé sodortatni; melyhez a tengertől egy meredek lépcsősor vezetett föl, a sziklába vágva.

A fedái jól sejté. Amint az áramlat besodorta a csónakot egy kiálló sziklatömb mögé, mely mint egy kirúgó félbolt hajolt a víz fölé, sötét árnyékot vetve, éppen ott találta a szultán hölgyeit, azok már a fürdés után öltözködtek.

Nem volt előttük szokatlan tünemény, hogy a Kidron patak sodrában csónakkal jöjjön a vár felé egy asszony. Üzenetet csak ezen az úton lehetett idehozni, és csak nőszemélynek.

Máriának csak annyi ereje volt még, hogy a csónakját az öbölbe kormányozza, s az asszonynak felmutassa a magával hozott levelet és a gyógyszerekkel töltött hólyagos kulacsokat, de már beszélni nem tudott hozzá: eszmélete elhagyta.

Hogyan jutott fel a várba, arról nem tudott semmit.

Mikor felocsúdott, szövétnekvilágnál kíváncsi női arcoktól látta magát körülvéve. Azok között volt egy ráncos képű vén banya, aki a többinek parancsolni látszott.