A csodatét

Akkor azután elvezette őt az indusnő az öreg kalifához. Egy tömör oszlopokon nyugvó boltozat alatt hevert a szultán fekhelyén. A magas boltozat kerek ablakán át derengett alá csak némi világosság, idebenn mély homály volt. S ebben a félsötétségben hevert a puszta gyékényen a világ leghatalmasabb uralkodója, keresztyén fejedelmek diadalmas ellensége és szövetséges jó barátja, aki ha összeszorította a markát, a győzelem maradt benne, ha szétnyitotta, az áldás, békesség hullott ki belőle. Szürke, bő vászonköntös volt rajta, az fedte egész testét, a fejét sötétkék lepel takarta.

– Itt van a csodatevő nő, akit fiad küldött hozzád – monda az indus nő, Máriát odavezetve a kalifához.

– Hagyj vele magamra – suttogá a szultán. – Aztán inte a kezével Máriának, hogy jöjjön oda hozzá.

Mária odatérdepelt eléje.

A szultán kinyújtá bő zubbonyából hatalmas kezét, s végigjártatá az ujjai hegyét Máriának az arcvonásain, aztán csendes mormogó hangon mondá:

– Te vagy az a nő, akinek fiam kezét és szívét ajánlá, s ki azt elutasítád, hogy rab férjedhez hű maradhass. Valóban te vagy az. Ez a halánték, ez a kidomborodás a homlokon a nagy hűség és hitvesi szeretet tanújelei.

(A szultánnak kedvenc tudománya volt a koponyatan és arcisme.)

Azután a kezét tapogatta végig Máriának, abból is tudott következtetni.

– Valóban ez a kéz úgy van alkotva, hogy gyógyítani tudjon. Te visszaadtad a szemefényét a fiam fiának; vissza tudnád-e adni az apjának is?

Mária fölemelte Malek Adel arcáról a kék lepelt. A legtiszteletreméltóbb patriarchafő tűnt ki ez alól, amilyennek Ábrahámot, Élit képzeljük, vagy a vak Tóbist: jóság, igazság és erő minden arcvonásában.

Amint a gyenge külső fény érinté a szultán szemeit, felszisszent.

– Hát fáj a szemednek a világosság, akkor az nincs megvakulva.

– S te vissza tudnád nekem adni a szemem világát?

– Istennél a hatalom.

– Jól mondád, őnála van. Kérd kölcsön.

Mária a jóságos arc láttára elfeledé, hogy mit ígért az indus nőnek, hogy a vakság ellen nem gyógyítja a szultánt, hanem csak a szemgyulladás ellen. Mindent mernie kellett, mert mindene kockára volt téve. Most kell kiderülni, hogy az ördög szerzette-e ezt az írt, amit ő csodaképpen gyűjtött össze a torjai kénbarlangban, vagy az istenség?

Először a szemgyulladást kellett megorvosolni. Arra elég jó volt a kék színű nedv is. A szultán az első éjjel visszanyerte rég elvesztett csendes álmait, s felébredéskor áldotta a kezet, mely szemeit így le tudta zárni. – Hátha még fel is tudná nyitni?

Harmadnap már nem bántották a szúró fájdalmak felébredésekor; ha fény érte a szemeit, már nem irtózott a világosságtól. Negyednap már epedett utána. Ötödnap már azt susogta: „Óh, mint fáj nekem ez a sötétség!”

Mária elszánta magát a válságos kísérlettételre. A kénbarlang izzadta nedvbe gyolcsot áztatott, s azzal köté be a szultán szemeit. És azután folyvást nedvesíté azt a kötőléket, éjjelt-nappalt ott töltve a beteg szultán odújában. Eleinte csípte, égette ez a szemgolyókat, azután pedig hűsíté. Negyednap óvatosan lebontá a szultán arcáról a borítékot.

– Látok! – kiálta fel Malek Adel szultán. S mint az új életre támadt, szökött fel fekhelyéből. – Allah akbár! Visszanyertem a szemem világát!

S első dolga volt leborulni arccal a földre, s hálákat adni Istennek, aki ezt a csodát meg hagyta történni. Újra megnyílt szemeinek legelső könnycseppje a Mindenhatónak hozott áldozat volt. Azután lassanként, óvakodva emelkedék föl; mintha félne, hogy újra elveszíti a visszanyert drága kincset, s tétovázva tekinte szét, egyenként rámutogatva a körüle álló alakokra. Hölgyei vették körül.

– Te vagy itt Szüdeli! Te Shekerpára! Te Sems unnahár! Te Aldzsalisz! Te pedig a csodatevő keresztyén nő! S az ott a falon a kardom! A meztelen kardom! Névtársam „a Szeif Eddin”.¹ Milyen régen láttam! Óh, mi drága jó a világosság! Adjatok több világosságot!

– Ne még! – szólt Mária. – Légy türelemmel, padisah! Szemeidnek lassan kell hozzászokni az erősebb fényhez. Maradj még néhány napig itten. Az erős fény neked még tiltva van!

– Óh, ne tarts tovább ebben a börtönben. Mert börtön a sötétség.

Máriának szemébe szökött a könny.

– Óh, padisah! Hát az én férjem milyen régen szenvedi már ezt a sötétséget!

– Való! És énmiattam szenvedi, rabtársaival együtt. Vége legyen a kínjainak ez örömórától kezdve. Nincs szüksége az én szemeimnek az ő könnyeire többé. Adjátok neki oda férjét, vezessétek őt hozzá. Amennyi aranyat elbírnak ők ketten, annyit adjatok nekik a kincstáramból. Én parancsolám. Béke veled. Áldásom kísérjen minden utaidon.

Mária megcsókolá a padisah kezét, az pedig saját gyémántgyűrűjét húzta az asszony ujjára.

– Talizmán ez, ahol csak jársz Szírián, Palesztinán vagy Egyiptomon keresztül, akinek e gyűrűt megmutatod, leborul előtted, s azt kérdi: „Mit parancsolsz?”

Mária az indusnő felé nyújtá ki a kezét a talizmán gyűrűvel.

A vajákos nő keresztbe tette mellén a két karját, s azt mondá: „Mit parancsolsz?”

– Vezess az uramhoz!

Az indusnő meghajtá fejét, s arca elé húzta a fátyolát: „Menjünk”.

Máriának drága volt minden pillanat, hogy bálványozott férjét újra láthassa.

Mikor a szultán homályos szobájából kiléptek, az indus nő megállítá egy szóra.

– Te nem tartád meg az ígéretedet, hogy a szultánt csak a szemfájástól szabadítod meg, de nem a vakságtól is. Többet tettél, mint kívánva volt, s azzal rosszat tettél. Megölted a szultánt. Mármost lásd, hogy mit tégy. Ha szavad megtartád, én is minden hűséget érezteték lesz veled. Magadat, uradat bizony jó oltalommal tovaszállítalak, míg biztos helyre jutsz. Így keress magadnál tanácsot, ahol eddig kerested. Kezedbe adom ezt a négy kulcsot. Az egyik uradnak a börtönét nyitja fel, a másik a békói lakatját, a harmadik a föld alatti folyosón levő kincstár ajtaját nyitja fel, ahol az arannyal telt erszényekre találsz, a negyedik a folyosó világos végét elzáró rácsajtót tárja ki, azon keresztül aztán kijutsz arra a sziklalépcsőre, mely a tengeröbölhöz levezet, a csónakod most is ott van. Többet nem mondok, nem is adok, nem is teszek. Te olyan jót tettél, amit én nem kértem tőled – én olyan jót nem teszek veled, amit nem kértél tőlem.

Mária nem évődött a rejtélyes mondás jelentésén, hanem sietve rohant a kezébe adott kulcsokkal a föld alatti folyosóra, mely a távol látszó rácsajtón keresztül kapott gyér világosságot.