Menekülés a viharban
A zivatar
megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a Holt-tenger,
mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a
nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez
még a zivatarkorbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák húzódnak
rajta végig, amik foszforfényben világítanak fel a lomha alant járó felhők
szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik,
egy habgerincről a másikra, érchangú csattogással. Benne fehér alakok
ülnek, sápadtan világító arccal, démonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.
De jó a viharral
utazni a Holt-tengeren keresztül. Ennek a haragja sokkal jobb, mint azé a másik
fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezúzással fenyeget, de röpít, nem
lankaszt. Amely utat a sziklavárig egész naphosszat jártak meg evezve, ugyanazt
a vakmerők széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott
dobta ki a Holt-tenger a sósbuckák között, amiket ilyenkor messzire eláraszt a
medréből kitolt tenger.
Itt azután a két
férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem bíró Lebée
Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász kunyhójában
mindnyájan menedéket találtak.
Mária gondos
ápolása mellett lassanként erőhöz tért ismét Lebée László. Hetekig
tartott, amíg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a használatát.
Mikor újra
megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak: hogy miket
szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen, és maga egy szót sem mondott
abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, amíg a férjét feltalálta. Ne
búsítsa vele!
Azalatt, míg Lebée
László a halászkunyhóban erőhöz jött, Horus maga is ott volt a közelében;
az ifjú fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó karmelita lovagokhoz azzal az
üzenettel: hogy egy keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan,
küldjenek érette fegyveres kíséretet.
Hetek múltak bele,
amíg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén
menekültekre. Már akkor Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.
Itt azután Mária
búcsút vett a dái áldoáttól.
– Én semmit sem
tettem – mondá Horus –, csupán csak az én uramnak, a Sheik-Aldzsebalnak, a
Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem te: te dicsőséges
asszony voltál. És bizonyára mondom néked, Lebée László, írd fel ezt magadnak a
szíved hártyájára, hogy mindazon szent nevek között, akik talik írással vannak
a ti kalendáriumotokban sorba feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban
a feje körül a glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veletek.
S azzal saját
ujjai hegyét megcsókolva, áhítatteljesen érinté azokat Mária kezéhez. Ez volt a
búcsúüdvözlete hozzá.
|