Az alamizsnakenyérkék
E nagy vezeklésnek mindennapi tanúja volt egy öreg anyóka, aki
reggelenként előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva
rongyos keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponként egy olyan páros
kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.
Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő,
felét félretette.
Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyűjtögeti azt a
sok apró félcipót, csak odább bicegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó
bicegő alakjával.
A vezeklő
arccal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket hallott. Nem
akart embert látni, s nem akarta, hogy emberek lássák.
Nem találhatta ki,
hogy az a mindennapi látogató – az ő hűséges felesége, Mária: aki
eltűnése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek zárdájában, amit
Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt híres-nevezetes
búcsújáró hely volt.
Mikor aztán a
negyven nap letelt, Lebée László előjött a remetebarlangból, a megfelezett
kis cipókat a csuhája szárnyába kötötte, s gyalog, mezítláb elvándorolt
Gyulafehérvárra az apátúrhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a
templom ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.
– Kifáradtál? –
kérdé tőle.
– De győztem!
– Nehéz tusád
volt.
–
Elvégződött.
– Szembe mersz-e
szállni immár a kísértettel?
– Jöhet akármi
alakban, nem rettegem.
– Hát ezek
micsodák, amiket a csuhádba kötve hoztál?
– Apró cipócskák
fele része, amiket alamizsnául kaptam. Felét félretettem.
– Miért tetted
félre?
– Hogyha rátalálok
a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: „Íme egyed az én bűnbánatom
alamizsnakenyerét!”
E szóra az apátúr
szemeit elborítá a könny.
A földön
térdeplő fejére tette a kezét.
– Íme látom, hogy
érdemes lettél az Úr irgalmára. Isten bölcs hatalma íme, kitölté a te fejedre
az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő ítéletosztó
serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát. Íme, tudd
meg: a te hűséges hitvesed, akinek számára falatjaid felét félreraktad:
ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten
elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, ahol a „nyomorult Lázár” ül
az asztal fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.
Erre a hírre Lebée
László mint a szélütött rogyott le a templom kövezetére, s nehéz zokogása forró
könnyeivel áztatta a küszöböt, mely a hívők lépteitől volt kikopva: keserves
sírása közben csak az egy „Mária” nevet emlegetve.
– A könny az a
fürdő, amiben a lélek hófehérre mosódik – szólt az apátúr. – Meglátom,
hogy ilyen hófehér vagy-e már.
Azzal
előhozatta az apátúr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt kötve, abba
ülteté be a kifáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt mellette.
Egész processió kísérte őket templomi zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony
zárdájáig.
Itt a kürtszóra
megnyiták a kaput, s bebocsáták rajta az apátúrt és a remetecsuhába öltözött
lovagot.
|