Mit lát valaki a halál után?

Mert az a ravatalon fekvő alak nem ő volt; hanem egy viaszból alakított képmás, híven utánozva az ő arcvonásai benne. Aki ránézett, könnyen csalódhatott a templomi világítás félhomályában.

Mária gyönyörködött abban, hogy az, aki őt életében nem tudta szeretni: halálában ily fájdalommal vallja be szeretetét.

Egyszer boldog volt hát ő is életében – mikor halva látta magát.

Mért is, hogy nem láthatja ezt ember soha?

De hiszen nem az volt az ő célja e kegyes csalással, hogy az üdvösség végtelenjéből egy percet elraboljon még e testben élve, hogy közelből lássa azt, amit másnak csak a szomszéd csillagból szabad meglátni, az özvegy férj bánatát. Ő nem a maga örömére szerezte ezt az alakos játékot a halál szertartásával.

Érezte, hogy ő fölöslegessé, vált a földön.

Meghalni nem tudott; mert a halál a paradicsom virága, gyökereivel az égbe nőve: kinek korán nyílik, kinek későn; aki nem várhat rá: maga leszakítja, a gyökerét is kitépi vele, s leesik az égből.

A római egyház törvényei tiltják, hogy a házasság lánca valaha elszakadjon: amíg rózsalánc, addig összetartják a nyíló bimbók; s mikor vaslánccá lett, akkor összetartja a rozsda. Szakadni nem szabad annak.

Ő tehát azt az ámítást gondolta ki.

Halottnak hirdetni, halottul eltemettetni magát: akkor aztán hadd örüljenek az élet paradicsomának azok, kiknek szíveik között állt. Eddig tán átkozták; ha holtnak hiszik, majd áldani fogják.

A cél is szent volt, az eszköz is szent volt.

Valóban megtörtént, és nem költött mese ez. Akik részt vettek benne, rég Isten előtt állanak már; s a mi századaink nekik csak pillanatok: a mi földünk nekik csak porszem, a mi törvényeink nekik csak pókfonál…