Amit ember ki nem talál, egy méh kitalálja

Ekkor a kápolna nyitott ajtaján át egy méh vetődött be a szentélybe – előbb körüldongta az égő gyertyákat, a gyászfüzéreket: aztán rászállt a halottkép arcára.

Ő megérezte azt, hogy az viaszkból van.

Anna, könnyein keresztül nem vette azt észre, s amint odaborult a holt alak fölé, hogy annak az arcát megcsókolja, a háborgatott méh hirtelen megszúrta a fullánkjával az ajkát.

Anna fájdalmában és rémületében nagyot sikoltva, elájult: apácák aléltan vitték őt ki a templomból. Lebée László borzadozva húzta magát a kőpillér mellé: azt hivé, a bosszúálló halott tűzcsókja bünteté meg szerelmesét; azért, amit az ő szíve gondolt.

Az apátúr sietteté az apácákat, hogy vigyék le a koporsót a holt alakkal a nyílt sírboltba.

Lászlónak nem volt már szabad őt oda követni.

Akik e zárda sírboltjában nyugosznak, azoknak nincs már családjuk.

A bezáró sírkőre csak az a név van felfestve: „Mária”.

És bizonyára az ő igazi Máriája is el van ott igazán temetve.

Meghalt a világnak, meghalt a férjének: lelkét még élve átadta az égnek. Nem szenvedett már; nem volt kívánsága, se félelme, se reménye: meg volt halva.

Azt sem mondták meg neki soha, hogy egymásé lettek Lebée László és Anna? Ő mindennap imádkozott értük, hogy legyenek boldogok.

Talán azok is lettek? Hitvesül vették egymást. Engedett nekik Isten időt, hogy az életnek örüljenek.

De Annának, valahányszor Lebée László csókja érinté az ajkát, a halott csók visszasajgó emléke mindannyiszor a szívéig lövellt; jeget támasztva ott, ahol lángnak kellene gyulladni.

Idáig jegyzé fel a krónikástörténet e csodálatos asszonynak a sorsát. Mesének képtelenség volna ez! Ha költemény volna, nevetnénk fölötte; de azt tudva, hogy ez igaz történet volt: nagyot gondolkozhatunk utána – mekkora világ fér el egy asszonyi szívben.

Nagy idők jöttek nemsokára, amik sok embert meggyógyítottak örökre.

Várkastély és zárda, a Lebée család neve és címere: boldogok és boldogtalanok, mind együtt enyésztek el.

Jött a mongol!