A lakodalmi menyasszonytánc és a véres kard

De nagy teketóriával jár ám az ilyen székely lakodalom: annyiféle ürügye van a húzás-halasztásnak, hogy nagy csoda, ha a szerető szívek meg nem unják a várakozást.

Nyolc nappal előbb megtartják a „Siratót”. Azon az egybekelendők minden férfi és nő gyermekkori pajtásának össze kell gyűlni, s a társaságukból kiváló párt vígan elsiratni. Ezután jön az eljegyzés.

Azután jön a hivatalos leánykérés: egész segédszemélyzettel, násznagyokkal, vőfélyekkel, nagy nyoszolyókkal, kis nyoszolyókkal. A leányos ház ura nem akar semmit tudni az egész eljegyzésről: soha hírét sem hallotta a kérő leventének; utoljára bottal kergeti ki valamennyit. Akkor maga jön vissza a násznépével a vőlegény, s erőszakkal töri be az ajtót, s követeli a menyasszonyát, különben kárt tesz a házban! Arra aztán előhoznak neki egy sánta, púpos vén banyát; itt van hát a mátkája, vigye el: sorba hordják a világ minden rútját eléje, hogy válogasson belőlük, míg végre nagy nehezen előteremtik az igazi szerelmesét. De akkor meg agyonfaggatják bolondnál bolondabb kérdésekkel; amikre magától kell neki kitalálni a feleletet, addig nem kapja meg a leány kezét. Ha annak vége van, következik a móringolás: a kelengye adása, vevése: kegyetlen szerződéseknek csomóra kötése. Még aztán egy csuprot le kell lőni nyíllal egy magas szálfa hegyéről, addig nem lehet menni az esküvőre; aztán következik egy hosszú lakoma, aminek végevárhatatlan ételfogásaihoz a vőfélyek verseket mondanak. Asztalbontás után meg a végtelen tánc: amiben a menyasszonynak sorban kell egyet lejteni a násznép valamenyi férfiával, öregével, ifjával. A vőlegény maga is szeretne már hozzájutni, hogy egyet táncolhasson vele; de mindig elkapja más az orra elől, s addig ki nem adja, míg váltságot nem fizet érte. – Végre egyszer aztán széttaszítja két öklével Brüniszkáld az útját álló sokaságot, s megragadja kezénél fogva a szép menyasszonyát, át is öleli a derekát, s azt kiáltja: „No, most már mégiscsak az enyém vagy!” S aztán int a cifra selyemkendővel a hegedűsöknek és trombitásoknak, hogy most már az ő nótáját húzzák: a vőlegény táncát.

Rázendítik szépen. Brüniszkáld délcegen lejti a dali táncot, bájos szép aráját kezénél vezetve. „Bizony szép egy pár ez!” – mondogatja fennszóval minden ember. De összeillenek! – Mária szemében is ragyognak könnyek. Az öccse boldogságán örül, de talán a magáén is.

Ekkor, midőn legjavában lejtik a vőlegénytáncot, kívül a tornácról belebődül a vidám zenébe valami bús kürthang; az ajtó felnyílik, s belép rajta, feltett, tollas süveggel a fején, mellén az ország címerével, egy páncélos alak, akinek az orcája rémületet gerjeszt marcona tekintetével; de még szörnyűbb az arcánál az, amit a kezében magasra emel: egy vértől csepegő pallos. –

A zene elnémul, a vígság megszűnik; a palloshordó alak megáll a táncterem közepén, s sok kiabálástól félig berekedt hangon így rivall:

– A király nevében! Vitézlő székelyek, primórok és lófők! Én, az ország pristáldja, felhívlak titeket, hogy azonnal lóra, fegyverre kapjatok, hadseregbe gyűljetek, a „vitéz sereg” azonnal táborba szálljon a „gyönge sereg” hírmondásra készen álljon, a „tehetetlen sereg” a várakba felvonuljon. A véres karddal hívlak a király nevében ősi szokás szerint, én az ország pristáldja. Teljesüljön a törvény!

Azzal megfordult a sarkán a címeres alak, s amily merev ünnepélyességgel jött, olyannal távozott a teremből.