Páter Zenobius

Tudnunk kell mindenekelőtt, hogy a székelyeknek kemény törvényük volt arra, hogy mikor a király körülhordatja a véres kardot, akkor minden felnőtt férfiúnak lóra, fegyverre kell kapni, és menni az ellenség elé, s egy egész hónapra való eleséget vinni magával. Nagy csoda, hogy egy betörő ellenség tovább tartson, mint holdújságtól holdfogytáig, ha folyvást kopogtatja a fejét a székely a buzogánnyal. Ez tehát igen jó törvény volt. – Egyéb adót úgysem fizetett a székely. Csak olyankor, ha a királynak fia született, billogoztatott el minden kapu birtokosa egy ökröt a királyfi számára. Bárcsak több ökröt billogoztak volna el!

A jó Brüniszkáld tehát ráhagyta magát beszéltetni, hogy a menyegzője kettőbe szakadtával, egyedül, menyasszony nélkül baktasson haza a várába, s összegyűjtve a zászlója alá valamennyi harcosait, levonuljon a székelyek táborába, akik mind Aranyosszéken az Aranyos víz rónáin gyűltek össze táborokba: mintha onnan várnának valami ellenséget.

Otthon maradt atyafiai, a szászok, ki is csúfolták jól: „Látod! Úgy kell neked! Minek csaptál fel székelynek? Most nem kellene táborba szállnod.”

Mikor aztán már nagyon sokan gyülekeztek össze a táborban, egyszer csak jön nagy énekszóval onnan a Királyhágó felől egy búcsújáró sereg feléjük. Csupa zarándok volt az, hosszú keresztvégű botokkal a kezében, a palástján meg a kalapja mellett csigahéjakkal, a mellükön pedig kereszttel. Előttük lovagolt egy vörös barát, szamárháton, szentképes zászlóval a kezében. Volt abban a zarándokseregben mindenféle nemzetbeli szerzet: még olyanok is, akiknek soha hírét se hallották a két magyar hazában; azok mind deák zsolozsmákat énekeltek.

Mikor odaérkeztek a tábor közé, a vezérlő szerzetes leszállt a lováról, s azt kérdezte, hogy kik ennek a seregnek a vezérei. Éppen Brüniszkáld lovagtól kérdezte: annak volt a legfényesebb vértezete.

– Hát ki volna más, mint én meg a süvem, vitéz Lebée László itten.

A szerzetes erre megölelte, megcsókolta Brüniszkáldot, ami annak sehogy sem volt kedves, mert olyan szaga volt, mint mikor a penész meg a hagyma összeházasodik. Hanem hát ez csak azt bizonyítja, hogy a jámbor zarándokvezér többet lakott föld alatti odúkban, mint a fényes palotákban, s élelmét nem a nagyurak fényes asztaláról, hanem a mezőkről szedegette.

A barát aztán azt mondta Brüniszkáldnak, hogy térdeljen le, hadd áldja meg.

– Biz én nem térdelek! Ha meg akarsz áldani, ágaskodj fel.

Hanem a süve, a Lebée László, az letérdelt a barát előtt, azt meg is áldta az; azután a dolmányára rátűzött neki egy keresztet vörös posztóból. Brüniszkáldnak is akart, de az azt kérdezte előbb, hogy mire való az?

A barát valami olyan nyelvet beszélt, ami magyarból, németből és olaszból volt keverve: így aztán megértette Brüniszkáld, hogy ha ő azt a szent jelvényt a köpenyére feltűzeti, akkor őneki minden eddig elkövetett és még ezután elkövetendő bűnei teljesen meg lesznek bocsátva.

– Hát tudod – monda Brüniszkáld –, én még eddig nagyon kevés bűnt követtem el; hanem ezután szándékozom nagyon sokat elkövetni; de hát te ki vagy? Miféle szerzet? Hogy ha az adósságomat valaha szememre vetik, azt mondhassam, hogy te elengedted?

– Az én nevem Zenobius. Vagyok pedig a ti vezetőtök a túlvilágon, a szentek paradicsomába, ezen a világon pedig a Szentföldre.

– Hát oda ugyan nekem nem kell semmi vezetés – monda Brüniszkáld –, mert most is rajta állok. Ez nekem a szent föld, a hazám.

Ez a mondás nagyon tetszett a székely hadnagyoknak, kik a két vezér körül gyülekeztek; de annál kevésbé Zenobiusnak.

– No, azt pedig el kell hagynod; és elindulnod minden hadaiddal együtt az igazi Szentföldre, Palesztinába.

– Van eszemben odafáradni! Otthon hagytam egy félig feleségül vett menyasszonyt, akivel még jól meg sem ismerkedtem.

– Márpedig otthon kell hagynod a legkedvesebbedet is. Endre király Spalatóban vár reátok, ahol veletek együtt hajóra fog szállni.

– Hát Endre királyt mi lelte, hogy Palesztináig meg sem akar állni?

– Szent fogadása készti. Megfogadta boldogult atyjának a halálos ágyán, hogy elmegy a hitetlenek ellen harcolni.

– Hej, de régen volt az! Azóta vissza is jöhetett volna! Csak most ér rá, hogy a fogadását beváltsa! Könnyű neki! Mikor Halicsban járt hadat viselni, azalatt a magyarok megölték a feleségét; Isten nyugtassa meg: kegyetlen egy asszony volt. Most újra megházasodott, elvett egy vén hárpiát onnan Türingiából: már most azt hiszi, hogyha elmegy, attól is megszabadítják a magyarok. De énnekem csinos, takaros kis feleségem van, akit nem hagyhatok itthon nádorispánra. – Ha fogadta Endre király az apjának, hogy elmegy szerecsent ölni; hát csak menjen, én nem tartóztatom – én nem fogadtam az apámnak semmit: én itthon maradok.

– Istentelen pogány beszéd! – kiálta fel elszörnyedve Zenobius.

– No Brüniszkáld! – szólt közbe Lebée László. – Ne rugódozzál az ösztön ellen: ami parancsolat, az megáll. Mikor a véres kardot körülhordatja a király, akkor minden székelynek lóra kell ülni, és táborba szállni.

– Megtettem; ideszálltam. Ismerem a törvényt. Mint székely tartozom az országom határát védelmezni körös-körül mindenféle ellenség ellen. Meg is teszem. Hozza ide Endre király az ellenséget; közévágok: nem ugrok előle a Marosba; de én ellenséget keresni nem megyek a világ végére; aki énnekem semmit sem vétett.

– Istenem! Hát akik a Krisztus sírját tapostatják lovaikkal!

– Az én Krisztusom a mennyországban van régen, az nincsen a sírban.

– Akik ellen négy pápa hirdetett keresztes háborút.

– Én azt tanultam, hogy Krisztus visszadugta Szent Péternek a kardját a hüvelyébe, s azt mondta, hogy őmiatta ne verekedjenek. Én Szent Péterrel tartok.

– Irtóztató pogány beszéd. Hiszen az ilyenért meg kellene az embert égetni a székelyeknek.

– Azt mondom, hogy ne hozzatok dühbe! Mert ha megharagszom, székelyebb leszek valamennyiteknél, s kitűzöm az őshit zászlaját a váramra, s behozom a lóáldozatot, és leszek inkább pogány, de mégsem megyek.

De nagyon tetszett ez a beszéd a székely hadnagyoknak, azt mondták, egészen igaza van Brüniszkáldnak, nincs a székelyeknek semmi keresetük Mezopotámiában, csak menjen vissza Zenobius atya, ahonnan jött, s mondja meg a küldőinek, hogy a székelyek itt állnak, táborban, s ha ellenséget kapnak, megverik; de ha Ázsiába akarják őket kivinni, arra azt felelik, hogy „ma nem!”

Lebée László elővette minden ékesen szólását, helyesebben mondva, minden szitkozódási tehetségét, hogy a székely harcosokat jobb erkölcsökre bírja. De hasztalan volt minden erőltetése; a székely inkább hagyta magát a Hopcihér ördöggel fölétetni, mintsem hogy háztűzhelyétől megváljon, és olyan messze földre elmenjen, amely napkelet felé fekszik, és mégis napnyugat felé kell elindulni, és menni-menni holdújságtól holdfogytáig, amíg az ember egy olyan tengerre talál, amelyiken hajók vannak, amik aztán megint tovább szállítják. S a víznek nincsen gerendája.

De hogy mi ütött egyszerre Lebée László lovaghoz, hogy ilyen nagy buzgó keresztyén lett belőle, holott mind ez ideig idehaza úgy ismerték, mint félpogányt, a visegrádi várban pedig a papok nem győztek rá panaszkodni világi magaviselete miatt? Ő maga azt állítá, hogy Zoérárd vértanú sírkövének az érintése idézte elő nála ezt a nagy változást, amit azonban mink korán se higgyünk el. Hiszen majd „a holt tyúk is kikaparja!”

Annyi bizonyos, hogy a Szentföldre való kirándulás még a boszniai hadjáratnál is kedvetlenebb vállalat volt. Ez már az ötödik keresztes háború akart lenni. Négy szent hadjárat lefolyt, anélkül, hogy abban Tuhutum és Árpád nemzedéke részt vett volna. Más nemzetek százezernyi számmal vérzettek el a szíriai pusztákon, a betlehemi, jeruzsálemi sziklasivatagok völgyeiben. Franciának, angolnak, németnek mind elég volt már a dicsőségből, csak a magyarnak nem volt még benne része. Ez pedig nehezen volt megmozdítható. Szent László megmondta, hogy ő nem tartja magát érdemesnek egy ilyen vállalat vezetésére; Könyves Kálmán okos ember volt; Vak Béla nem látott; az utána következő királyok mindegyike, mikor valami nyavalya utolérte, mindnyája fogadást tett, hogy elmegy a Szentföldre, ha aztán belehalt a mirigybe, akkor a fogadás a fiára maradt, az megint elhúzta-halasztotta, pénze természetesen egyiknek sem volt az ilyen költséges utazáshoz, míg végre második Endre királynak körmére égett a tapló! Most vagy soha! – parancsolák neki Rómából, rá kellett adnia a fejét, de úgy is ment az, mint amikor a kutyát bottal kergetik a nyúl után.

A székelyek, akik még akkor csak alig keveredtek ki az ős napimádó vallásból, s csak a régi hunnus írásjegyeiket használták, nem is igen könnyen voltak fellovalhatók a szaracénok elleni hadjáratra; de még sokkal megátalkodottabbak voltak ezeknél a szászok, akik csak nemrég kerültek ide ebbe a boldog országba, s a privilégiumaikat semmiképpen sem akarták elhagyni, olyan helyre törekedvén, ahol azok nincsenek kihirdetve.

Brüniszkáld gróf még amellett magas műveltségű előkelő lovag vala a maga nemzetében, aki a többi kortársak közül egy fejjel kiemelkedett, nevelését az anyjának köszönheté, ki türingiai grófné volt, s ennélfogva, bár írni nem tudott is, de olvasni igen jól tudott, s meg tudta mondani első látásra, hogy melyik könyv van minuskel, és melyik majuskel írással szerkesztve.

És ebben a tekintetben előtte állt páter Zenobiusnak, aki a latin alfabetből csak három betűt ismert, de azokról sem tudta, hogy melyik az első, melyik a harmadik. Annálfogva igen könnyű munkája volt vele, amikor a tudomány fegyverét fordítá ellene.

– Hallod-e te, páter Zenobius. Te bizonyosan ismerni fogod páter Chartuicius legendáját a Szent Gellért püspök vértanúról: amit én Visegrádon, a királyi könyvtárban olvastam. Hát az a szent férfiú, mikor még olyan rücskös barát volt, mint te, szintén el akart menni Palesztinába, a hitetleneket megtéríteni. De az apátura, a bölcs Rasina (hallottad hírét?) nem eresztette oda. Azt mondta neki: „Ugyan minek mennél te Jeruzsálembe, hogy ott a zsidóknak meg a szaracénoknak hirdesd az igét, akik még az apostoloknak a szavát sem vették be? Ha pedig a tengeren hajótörés talál érni, minden tudományoddal együtt a tengerbe veszesz; mert nem vagy te Jónás próféta, hogy a cethal gyomrában három napig maradhass. Azt mondom én neked, hogy ha te a hitetlenek lelkeit az ördögök körmei közül akarod megszabadítani, ne lódulj el olyan messzire: gyere ide a magyarokhoz, térítsd meg azokat az istentelen pogányságból, ne búsulj semmit, azok is olyan jól agyon tudnak téged verni, mint a zsidók és a szaracénok.” Ezt mondta Szent Gellértnek Rasina apátúr. Én sem mondhatok neked okosabbat: ha pogányokat akarsz megtéríteni, ne menj messze, még a magyarokig se menj, itt vannak az én szász atyámfiai, eredj közéjük, térítsd meg őket, mert én ezeknél istentelenebb pogányokat sehol ezen a világon nem tapasztaltam!

Páter Zenobius szót fogadott az aranyszájú ifjúnak, s elment az egész zarándok csapatjával együtt a Szászföldre: majd meglássuk, hogy lesz-e benne köszönet?

Brüniszkáld gróf pedig hozatott bort a várából a táborba, s áldomást ivott a székely hadnagyokkal, akik között igen nagy leve az ő becsülete: amiért ilyen szépen elbánék vala a baráttal.