Hinczó prófétácskának és az ő apró seregének viselt dolgai

Nemsokára azután, hogy Zenobius és az ő zarándok csapatja a Maros mentében bevonult a Szászföldre, történt az Isten csudája a földön, hogy a legbékeszeretőbb népfaj között egyszerre csak kiütött a zenebona.

Mégpedig azt nem valami felnőtt okos emberek kezdték, akiktől az ilyen bolondság leginkább kitelik, hanem az idétlen eszű gyermekek.

Előtámadt a Hátszeg vidéki erdőkből egy pásztorgyerek, kinek se atyját, se anyját nem ismerte senki, s az azt állította, hogy ő az Isten fia. Elkezdett a vásártéreken prédikálni, hogy őneki a Jézus megjelent álmában, s megbízta, hogy vezesse az utolsó keresztes tábort a Szentföldre: a pogányoktól megfertőztetett sírjának visszavívására. Ami addig annyi páncélos lovagnak, faltörő gépekkel, nem sikerült, a hitetlenek várait bevenni: végre sikerülni fog azoknak, akikről azt mondta az üdvezítő: „Ilyeneké a mennyeknek országa!” Gyermekek fogják a Szentföldet visszahódítani! Fegyver nélkül, vértezet nélkül, csupán egy ágakból kötözött kereszttel a kezükben vívják ki a diadalt, mely a pogányokat megszégyeníti. Az ő gyermeki éneklésektől omlanak össze a megdönthetetlen erősségek falai!

Olyan volt az, mint a ragály, mely a gyermekeket választja ki áldozatául. A felnőttek járhatnak-kelhetnek miatta, meg nem lepi őket; csak a gyermekekre éhezik. Egy holdváltozás alatt az egész Szászföldön el volt harapózva az a szent őrjöngés, a hétesztendőstől a tizenháromig terjedő életkor nemzedéke faluszerte, városokban egyszerre mind fölkerekedett, megszökött a szülői háztól, s futott ki az erdőre, Hinczót, a pásztorból támadt prófétácskát felkeresni. Táborrá, sereggé szaporodott fel a számuk, nekizúdultak énekelve, imádkozva, végig az egész Királyföldön, s mindenütt magukkal sodorták a kis apró gyermektársakat. Mindegy volt: fiú vagy leány, ment velük az egész nemzedék: pogányokat összetörni, szent országokat elfoglalni, erdő, mező visszhangzott a harci rivallásuktól. A vezérük, Hinczó ismert egy csillagot az égen, mely egész bizonyosan a Szentföldre vezet, annak a nyomán akarta elvinni az egész seregét.

Hogy ez a gyermekháború nem volt Zenobiusnak a tudta nélkül, arra bizton tűzbe tehetjük a kezünket. Ő osztotta ki a kereszteket, amiket a gyermekek a ruháikra akasztva viseltek, s hordta őket egyik völgyből a másikba, míg a számuk ezrekre nőtt fel, s valamennyit megáldotta, és bűnbocsánatot osztott nekik, s fogadást tétetett velük, hogy a szent sírért életüket föláldozzák.

Aztán pedig az egész tábornak a tarsolyában összevissza nem volt egy dénár útiköltség sem, amivel Palesztináig menjenek. Apjaik, anyjaik odamentek a gyermekeikért, hogy visszavigyék őket, de nem bírtak velük: úgy meglepte azokat a szent őrjöngés tüze. „Hová akartok menni annyi tengeren keresztül?”

Hinczó, a kis próféta megnyugtatta a kételkedőket. „Ne féljetek! Ebben az esztendőben két nap fog lenni az égen, az egyik nappal, a másik éjjel fog sütni. S azok olyan forróságot támasztanak majd, hogy minden tenger kiszárad előttünk, mi valamennyien száraz lábbal kelünk át a tengerek fenekén.”

Ezt már csak el kellett hinni, mert Zenobius is bizonyította.

A Szászföldön nem maradt egy gyermek az apai háznál. Fiúk, leányok mind tódultak seregestől Hinczó próféta meg Zenobius után, s amíg az erdélyi részeken húzódtak keresztül, addig volt is nekik mit enni, mert a kegyes nép csak nem engedhette, hogy annyi ártatlan poronty rakásra hulljon az éhségtől, mint a fürjek a pusztában.

Az volt a legkülönösebb, hogy a szomszédban lakó székely fiúkra nem ragadt el ez a kórság; mind csak a szász csemetéket ragadta magával: aminthogy a német fajta a leghajlandóbb a rajongásra; talán az is előmozdította a nagy zenebonát, hogy a szászok földje már határos a patarénokéval: az pedig ravasz egy cincár fajta! Kisázsiából ide keveredett kupecnemzet. Csúnya lélekvásárló, emberbőrrel kereskedő szerzet. Még akkor hazánkban is dívott a rabszolgavásár, sok bűnnek az volt a megtorlása, hogy az elkövetője piacon rabszolgául eladassék; a szomszéd Rácországban pedig el sem lehettek anélkül. Ezt a vásárt a patarénusok közvetítették. (Csúnya kereset volt.) Hát ez a sok lélekkalmár, amint ezt a gyerekribilliót megorrontotta: egyszerre odakeveredett a kis keresztvitézek táborába, biztatták őket sok hazug beszéddel: ámították a paradicsomi vidékek szépségével, amik rájuk várnak, osztogattak nekik cifra csecsebecséket, a nagyobbacska leányoknak még öltözetet is, ígértek nekik cifra palotákat, aranyalmás kerteket, repülő lovakat. S van-e olyan bolond, amit el nem hisz a nép, amikor még gyermek, s a gyermek, amikor még nép? A cudar kufárok pedig abban sántikáltak, hogy rakhassák csak egyszer hajóra ezt az ártatlan vitézlő hadat, majd elviszik ők azt; nem sajnálják az útiköltséget, Marokkóba meg Tuniszba. S ott eladják őket a hitetleneknek.

De hogy a velük együtt csatangoló jámbor zarándokok és szerzetes barátok az ilyen gonosz szándékot hogyan mozdíthatták elő, ez a kérdés csakugyan nagyon megpróbálja a keresztyén embernek az istenfélő hitét. Hát biz az akkori pápa azt mondta erre a gyermekhadjáratra, hogy ez igen szomorú jelenség, de nem tehet felőle: az az Isten büntetése a keresztyéneken, hogy a gyermekek ébrednek fel, mivelhogy az apák alusznak.

Tudta Zenobius, hogy mit kaszál.

Már csaknem hogy letelt az egész hónap, amióta a véres kard körülhordoztára a székelység táborba szállott a keresztes mezőn, az egy hónapi eleség ugyan fogytán is volt, s ha napjára újat nem küld a király: másnap már ugyan hűlt helyét találja itt a tábornak. Ekkor megérkezik Zenobius a gyermeksereggel. Voltak azok már valami hatezren. Némelyik fiú még maga meg sem tudta kötni a bocskor szíját, s a kisleányoknak azóta senki sem fonta be a haját, amióta az anyjuktól elszöktek. A Maros partján vonultak végig nagy keserves énekléssel, ott aztán, hogy a jó fedett dobogó hídon átjöhessenek Maros-Portusnál, amit a szászok építettek nagy tudománnyal, meg kellett állapodniuk, mert ott Brüniszkáld őrizte az átjárást.

A szász lovag már az innenső partról megismerte Zenobius atyát, a szamaráról meg a vörös csuklyájáról, s tréfásan enyelegve kiálta át hozzá: „Ejnye, te barát, de sok siheder porontyot összeszedtél! Tán biz bérmálni viszed őket?”

– Viszem őket a szent sírt visszavívni! – kiálta vissza Zenobius. – Bocsásd a szent tábort a hídon keresztül!

Brüniszkáld felkacagott nagy hahotával.

– Átbocsátom biz én, csak dalolják el előbb a hídjárónótát: „Eresszetek jó révészek!” „Nem, nem, nem eresztünk! Mert a minap itt jártatok, hidunk lábát eltörtétek, Meg sem csináltátok!” „Arany kulccsal kocogtatjuk, Mégis megcsináljuk!” „Hídnak is van váma!” „De micsoda váma?” „Egy kemence kalács, s egy szép leány!” „Bújj! Bújj bokrostul, bokron innen által!” „Vagyok bátor jó vitéz, megyek hídon által!” No, hát lássuk azokat a bátor vitézeket!

– Majd mindjárt meglátod őket! – kiálta vissza Zenobius, s azzal a gyermektábor közül kivált egy ötven-hatvan főre menő csapat, az körülvett három vezérnek látszó alakot, s azokkal együtt átkelt a hídon.

Az egyik vezéri alak pásztorfiú-öltözetet viselt, kifelé fordított szőrű ködmönt, a másik kettő közül az egyik fiúnak látszott, a másik leánykának, valamikor hímzett, de az út viszontagságaitól most már lerongyollott öltözet volt rajtuk, s azon fölül durva daróckámzsa, mely az orcáikat is eltakarta. A lábujjaik kinéztek már az elszakadt csizmából.

Az első volt Hinczó, a próféta. Rá lehetett ismerni arról, hogy tele volt koldusdióval a haja meg a ködmene.

Alacsony termetű, kis hordódugasz emberke volt; hanem azért mégis úgy nézett el ég felé forgatott szemével az óriás Brüniszkáld feje fölött, mintha az állna őalatta.

– Na öcsém – kiálta rá Brüniszkáld –, hát te kinek a juhászbojtárja vagy?

A büszke mezítlábos legényke kenetteljes hangon felelt meg a lovagnak rögtönözve.

– Én a Názáretbeli nagy királynak a juhait őrzöm, akinek a száma hatezer-hatszázhatvanhat.

– No, ez bizony szép kis nyáj! Hát aztán hova vinnéd őket legeltetni, ha lehetne?

– Viszem őket a Szentföldre, visszafoglalni a Kanahánt a pogányoktól és a zsidóktól.

– Hát aztán tudod-e, hogy merre van az a Kanahán?

– Az, aki a „három királyokat” a csillag által elvezette Betlehembe: minket is elvezet azáltal.

– Hát aztán mit esztek odáig?

– Az, aki a zsidókat mannával kielégítette a pusztában, minket még inkább meg fog segíteni.

– Hát aztán a tengereken hogy mentek keresztül, amiket útban találtok?

– Az, aki a zsidók előtt kétfelé választotta a Vörös-tengert, mint egy kőfalat, hogy száraz lábbal átmehessenek rajta, miértünk még sokkal inkább meg fogja tenni ezt a csodát.

Brüniszkáld kezdte átlátni, hogy ez az apró próféta olyan erősen áll a lábán, hogy nem lehet a helyéből kiforgatni.

– Hát aztán, ha a hitetleneknek a seregére rábukkantok valahogy, mivel fogtok megverekedni? Hiszen fegyveretek sincs.

– Az, akinek a nevével Szent Dávid, aki pedig csak zsidó volt, legyőzte az óriás Góliátot egy parittyával: minket is győzelemre fog vezetni! Az, aki Józsué kürtszavára ledönté a falakat, a mi énekünkre még inkább meg fogja azt tenni. S ismét énekelni fogják a szüzek, miként hajdan: „Megverte Saul az ezrét; Dávid pedig a tízezrét!” „Megverte Bouillon az ezrét, Hinczó pedig a tízezrét!”

De már erre Brüniszkáldot elhagyta a keresztyén türelme.

– Óh, te békából keletkezett fűzfapróféta! Aki irgalma van az apádnak! Elszaladj innen előlem mindjárt, mert kapom a kopjámnak a boldogabb végét, s úgy kiverem vele a hátadból az egész prófétaságodat, hogy még mikor akasztani visznek is, a szádban lesz az íze!

S olyant is emelt kopjáján, hogy fel lehetett róla tenni, hogy amit ígért, azt meg is teszi.

Hanem ekkor a másik két vezető, a fiú és leány egyszerre rákiáltott: „Megállj!”, s egy szóra mind a kettő megkapta gyönge kezével Brüniszkáld hatalmas varégeri karját: miközben a csuklya hátraesett a fejükről, s arcukat kimutatta.

A fiú lehetett tizenkét éves, a leány tizenhárom; gyönge, fehér bőrű, két úri gyermekek valának.

De Brüniszkáldnak a kezéből csak egyszerre kiesett a felemelt kopja, mintha zsibbasztó géppel ütöttek volna rá az asztronómus varázsműhelyében; még a térdei is megrogytak alatta… A két kis testvérére ismert a növendék gyermekekben.

– Vilibáld! Leonóra! – hebegé elijedve, s nem akart hinni a szemeinek, odarántotta őket magához, s szétrántotta a kámzsáikat, hogy jobban megláthassa őket. Ugyanaz a hímzett wammsz volt a fiúcskán, ugyanaz a virágos rokolya a leánykán, amit még az anyjuk készített a számukra, csakhogy már ágtól, bozóttól megtépve, sárral bepiszkolva.

Aztán mind a két gyermek éppen olyan ég felé forgatott szemekkel állt eléje, az ajkaik beszéd közben éppen úgy tajtékzottak a szent lelkesedéstől, mint a vezérüké.

– Hát ti hogy kerültök ezek közé?

– A názáretbeli király hív bennünket magához – felelt rá a fiúcska, nem a bátyjának a szemei közé, hanem a felhőkbe nézve.

– Eredj! Te mindig vad, szilaj fickó voltál. Sokszor megvertelek, mikor az anyádat megkeserítetted. De te! Te Leonóra! Te szelíd, kis gili madárkám! Hát mivel bántottalak én meg téged, hogy engemet el akarsz hagyni? Hát nem az ölemben vittelek-e a patakon keresztül, mikor az erdőn jártál velem? Nem leszedtem-e a tövist a rózsáról előbb, mikor neked szakasztottam? Micsoda véresek a lábaid az úti göröngytől! Te! Az édesanyánk szívbeli bubája! Hát te hová indultál?

A lyánka szívére tette a két kezét, s felsóhajtott.

Aztán bátran megfelelt a bátyja kérdésére.

– A leány elhagyja az ő atyját és anyját, s követi az ő jegyesét.

– De hát ki az a te jegyesed? Te hetednapos bárány!

A leány felmutatott az égre:

– Odafenn! A názáretbeli király.

Brüniszkáld elkezdett e szóra sírni! De úgy sírni, ahogy az oroszlán tud, meg a fiavesztett medve. Leesett térdére, s úgy kapta nyalábra a két haszontalan, kis nyáladék gyermeket, s felordított az égre, pogány, bolond beszéddel.

– Óh, te Uram, Jézus Krisztus! Hát miért választod ki te magadnak ezt a két nyomorult gyermeket, hogy megölesd? Hiszen te tudod jól: Isten vagy; tudnod kell, hogy ennek a gyenge csemetének szaracén vasa sem kell; a szél is megöli, meg a forró nap a pusztán. Mi dicsőséged neked az ilyen tehetetlen árvák halálából? Mért szállta meg őket a te szent lelked? Hiszen ha megtetszettek a te irgalmas lelkednek, ha azt akarod, hogy hozzád jussanak, vedd el rögtön! Vannak a te Atyádnak halálangyalai számosak, olyan a gyermekélet, mint a viráglevél: egy déli szél ráfuvall és lehull. Inkább, ha kívánod, rögtön neked adom őket! Fogadd el! Vidd fel magadhoz: de pogány rabláncára, török satrafák prédájára az én két kölykem nem adom.

Azzal felkapta mind a két gyermeket rettentő karjaira, s úgy szorítá őket egymáshoz, hogy meg sem moccanhattak, azzal nekirohant velük a Marosnak, hogy most mindjárt belehajítja őket.

Meg is tette volna, ha útját nem állják. A zarándokokon ugyan keresztülrontott könnyen; egyiket jobbra, másikat balra rúgta fel, hanem a parton utolérte a süve, Lebée László, s annak a markából nem olyan könnyen szabadíthatta ki a gallérját.

– Légy hát Istennel! – kiálta rá László. – Csak nem akarod a két véredet a Marosba fojtani?

– De oda én! Inkább, hogysem a világba hagyjam elzülleni.

– De ezt a bolondot nem teszed. Nem kell mindjárt a vastag végén fogni a dolgot. Hátha másképpen is megy.

– Hogyan menne?

– Hátha ez a kan-barát¹ megteszi azt, hogy ahogy elhozta őket, úgy vissza is viszi.

Brüniszkáld azt mondta, hogy: jól van, igazad lehet Lebée László; hát tegyünk úgy, ahogy te jobbnak látod.

De csak a szája mondta ezt, a szíve azzal volt, hogy de bizony sokkal jobb lesz ezt a két gyermeket most mindjárt beledobni a vízbe, s utána a többit, a zarándokokkal együtt! Mért hogy nem tette meg?

Hát aztán csak letette az öccsét is, meg a húgát is az öléből, de azért nem ereszté el a kezeiket a kezéből; visszament velük és Lebée Lászlóval a zarándokok generálisához.

– Ugyan te barát, nem sajnálod ezt a sok nyomorult ártatlan gyermeket a mészárszékre hurcolni? Te országos hentes!

– Szebb szavakkal illesd, – súgá neki Lebée László – mert különben nem áll kötélnek.

– Én nem hurcolom őket – mondá Zenobius. – Ok visznek engem. Őket pedig viszi az Úrnak a lelke.

– Betlehemi gyermekgyilkolás! Pogányabb vagy Heródes királynál! Add vissza őket az anyjaiknak, akiktől elragadtad.

– Én küldeném őket vissza bizonyára, mert sajnálja őket az én lelkem – de ők már szent fogadást tettek, hogy a hitetlenek ellen harcolni fognak, s a szent fogadás alól nem mentheti fel őket senki más, mint a szentséges pápa.