Nagy dicsősége a magyarok királyának

Csodálatos módon változnak az idők!

Ugyanabban a magyar nemzetben, mely száz év előtt az országán keresztülvonuló keresztes hadakat olyan szépen fogadta, hogy amíg csak ki nem tisztultak az országból, mindig ütötte a hátukat, most egyszerre feltámadt a nagy lelkesedés, magának is lóra ülni a szent sír védelme végett. Még lóra hagyján; de hajóra, tengerre, aminek nincsen gerendája. Hiszen tudnivaló, hogy a magyar elődök mindig híres utazók voltak. Előjöttek Szkítiából, avagy pedig Skandináviából – nem lehet tudni bizonyosan, mert sehol még egy fizetetlen árjegyzéket sem hagytak maguk után, amivel a veszekedő historikusok egymás fejére olvashatnák, hogy őseink a kalevain vagy a turkormán kocsmárosoknak maradtak-e adósok a széna árával? Látszik, hogy mindenütt készpénzzel fizettek. Ide megérkezve Attila örökségébe: itt sem volt pihenésük; le-leutazgattak Olaszországba, aztán megint fel Spanyolországig, keresztül a megnézésre érdemes Németországon, s benézegettek Konstantinápoly rézkapuján; de mindig lóháton utaztak. Most először adták rá a fejüket, hogy a vízen úszó gerendákra lépjenek. A legrosszabb időben. Amonnan mély Ázsiából fenyegető nagy néptenger hömpölygött Európa határai felé: Dzsingisz kán fiainak százezernyi mongol hordái, akikkel szembeszállni ugyan kellett minden ember a gátra; idebenn pedig heggyel-éllel összehányva az egész ország: a nép kizsarolva a főuraitól, a szaracén adószedőktől; a nemesség elkeseredve; az udvarnál Szodoma és Gomora; a királyné elcsábíttatja az öccsével a nádor feleségét, erre a prímás a királyné ellen olyan tanácsot ad, amit kétféleképp lehet olvasni, a nádor férji bosszúból megöli a királynét; s a visszatérő király azt mondja rá: „No fiaim, ez többet meg ne történjék!”

S ekkor jutott eszébe Endre királynak, hogy ő elmegy Palesztinába, a Jordán vizében megfürödni. Látszik ebből is, hogy milyen régi szokás az, hogy amikor a családapának nagyon sok a házi gondja, bosszantják, zaklatják, egzekválják, olyankor úgy tesz, hogy elutazik fürdőkre, jó messze.

De hát menni kellett. Minden európai nép megöntözte már a vérével Palesztina mezőit, csak két nemzet nem járt még ott: a magyar meg a porosz. – Az utóbbi azért nem, mert még akkor pogány volt. Ravasz burkus! Ezt is úgy tudta kispekulálni, hogy az egész keresztes hadjárat alatt, amíg mások tengerszámra öntötték a vért s bányaszámra az aranyat és ezüstöt Szíria homokjába, azalatt ő ott sütötte a makkot a Perkúnász meg a Pikollosz istenek számára, s csak foglyai vérét átkozta meg a Potrinposz istennek; de nem a magáét. Mikor még legbutább volt is az európai népek között, már akkor is legokosabb volt közöttük.

Tehát a magyar maradt legutoljára.

De amint ez felkerekedett, akkor aztán egyszerre a többi nemzetek is összeszedték magukat, s gyűltek a fegyvereseikkel a dalmát tengerpartra, ahol a velencések Lloyd társasága várt rájuk a hajóival, hogy átszállítsa őket Ázsiába: természetesen illendő viteldíj mellett.

Ellenben megérte a magyarok királya azt a nagy dicsőséget, hogy ott mindjárt Spalatóban, a hajdani római császár, Diocletian fényes fővárosában az összes keresztyén nemzetek minden keresztes hadai őtet kiáltották ki az új hadjárat fővezérének; s e nagy tisztesség folytán a magyar király mint fővezér mellé sorakoztak alvezérek gyanánt Bajorország és Ausztria nagy fejedelmei, s valamennyi kisebb német fejedelmek, hercegek, ami már maga megérdemelte ezt az utat.

Spalatóban a Diocletian császári palotájából átalakított fölséges szentegyházban fogadta az első áldás a magyar királyt, akinek hadait az „aranykapun” bocsáták be a városba, és az „érckapun” bocsáták ki a tengerre, ahol kedvező szél fogadta a vitorláikat, úgyhogy minden nagyobb baj nélkül megérkezének Ciprus szigetére, ahol már várta őket a jeruzsálemi királynak és pátriarkának a küldöttsége, s a templomos vitézek, a Szent János lovagok és a német rend fő-fő generálisai.

De még Ciprus szigete népét is magukkal ragadták királyostul együtt; úgyhogy mikoron nagy diadallal megérkezének Ptolomais városába, oly nagy hadsereget szállítottak partra, hogy ahhoz hasonlót Szaladin ideje óta nem látott a Szentföld, ahogy ezt az egykorú arab történetíró Ibn-Alatir följegyzé, hozzátévén, hogy ezt a roppant hadsereget három frank király vezette. (Az egyik volt a magyar, a másik az osztrák, a harmadik a ciprusi; hanem hát az arabs nyelvnek, mely az oroszlán számára hetvenöt névvel bővelkedik, valamennyi keresztény nemzet számára csak egyetlenegy elnevezés van: „a frank”.)

Volt azután Ptolomais városában valamennyi szentegyházban általános Te Deum laudamus, hogy a magyar király megérkezett legyőzhetetlen hadsereggel, megszámlálhatatlan lovassággal, és remekbe készült vítornyokkal, hajítógépekkel és más efféle várostromló szerszámokkal.

Előttük volt hát a Szentföld, csodákkal nevezetes vidékeivel, amikre gondolni a távol lakó híveknek oly lélekemelő óhajtozás!

Csak két dolgot nem találtak maguk előtt – először kenyeret, amit megegyenek, és másodszor ellenséget, akit megverjenek.

Ez évben ínség volt Szíria leggazdagabb vidékein, kiasztak a vetések, magának az ott lakó népnek sem volt mit enni.