A tarenta féregnek csodálatos természetű marása

…Egyszer aztán beleunt ebbe is Lebée László.

Ez a sok olcsó virág a szerelem kertjében, amit szakítani sem kell, odahull magától, elveszté ingerét: elfásult irántuk; nem találta kedvtelését a nagy lármás dáridókban, behúzta magát a sátorába.

Brüniszkáld azt hitte róla, hogy megtért.

Dehogy tért meg, csak még rosszabb útra tévedt.

A burgundi segédcsapatokkal együtt érkezett meg egy gálya, mely csupa hölgyeket hozott Ptolomaisba. Hanem ezek mind szent zarándoknők voltak, akik nem a világi gyönyörűségeket keresni jöttek a Szentföldre, hanem az örök üdvösséget.

Ezeknek a vezetője volt Clarinda, az ifjú de Blois Balduin özvegye, ki a hitetlenek elleni harcban elesett férjének sírját jött felkeresni.

Clarinda bámulatra méltó szépség volt. De amilyen szép, olyan hideg. Mintha csak egy márványszobornak az arcára vesztegetné valaki a kacsingatását.

Ezt nem lehetett semmi úton megközelíteni. Kincsek ajándékozásával nem lehetett őt megejteni: mert maga is gazdag volt, bőkezű az alamizsnaosztásban, és semmi világi pompát, ékszert, kösöntyűt a testén nem viselt.

A szíve gyönge oldaláról sem lehetett őt megtámadni, mert az elveszett férj emléke őrizte azt, mint fölnyithatatlan zár. Jégből van annak a nőnek a szíve, aki igazán gyászol.

Ebbe a nőbe lett szerelmes őrült módra Lebée László.

Pedig hát tiszta bolondság volt tőle ilyen szerelemnek magát általadni; mert ha Clarinda szívét valahogy meg tudná is olvasztani, de azt a láncot, amivel a feleségéhez van kötve, nincs az a tűz, ami elolvassza.

– Bizony neked is jobb volna, édes süvem, László, ha a hátadat korbácsolnád, mint hogy a holdvilág után epekedel! – monda neki Brüniszkáld, akinek a szíve baját megvallotta, éppen olyan őszintén, mint ahogy elbeszélte neki a tilosban szerzett örömeit.

Egy nap aztán egész felhevülten jött ki a városból Lebée László. Egész feje tűzben látszott lenni, s nem bírt maradni a helyén. Végre csak megvallá Brüniszkáldnak, hogy mit talált ma, nagy gyóntatására.

– Hallottad-e hírét valaha a tarentának?

– Azt se tudom én, hogy étel-e vagy tengeri szörnyeteg.

– Én sem tudom. Más sem tudja. Parányi kis állatocska. Némelyek azt mondják, hogy valami féreg, mások azt, hogy kígyó. Ez az állat az Ascalon völgyében lakik. Mikor a legelső keresztes hadsereg e völgyön átvonult, akkor ismerték meg, akkor is csak csodálatos hatású csípéséről. Nappal nem jön elő, csak éjjel támadja meg az alvó embert. S akit megmart, az rögtön, ha férfi, abba az asszonyba, ha asszony, abba a férfiba halálosan szerelmes lesz, akit legelőbb meglát, s ha vágyát ki nem elégítheti, a tarenta csípésébe belehal.¹

– Őrizkedni fogok, hogy az Ascalon völgyében ne aludjam. Te pedig eredj el a perjelhez, és gyónd meg neki, hogy hányszor csípett meg – a tarenta féreg.

– Egyszer se biz engem. Hanem én akarok vele megcsípetni mást.

– Hogyan? Hiszen csak nem egy békaugrás ide az Ascalon völgye. Sose kerülsz te oda.

– De ide kerülhet a tarenta! Látod, milyen élelmes emberek ezek a görögök. Még a kőből is olajat tudnak facsarni. Egy ilyen házaló olajkárostól, aki mindenféle ereklyékkel, csodatevő szerekkel kereskedik, vettem ma ezt a bűbájos kösöntyűt, ebben az acéltokban. Megnézheted.

– Hisz ez nádból van.

– Az ám, olyan nádból, aminőből az arabok mézet készítenek. A zarándoknak úgy árulják, mint „passio-kösöntyűket”. Azt állítják, hogy ugyanabból a nádból készültek, amit a Pilátus katonái csúfondároskodásból a Jézus kezébe adtak királyi pálca helyett.

– Hát az nem lehetetlen.

– Hanem ennek a karpereccé összetekert nádacskának valami titkos fortélya van. Ebbe van elrejtve egy tarenta féreg úgy, hogy ki nem jöhet belőle; hanem az egyik végén, a csomójánál vagy egy kis luk fúrva, amelyiken a fullánkját kieresztheti. Ezt pedig annak, aki megveszi, be is próbálják. Mihelyt meleg parázs fölé tartják a kösöntyűt, a tarenta rögtön kibocsátja vékony, piros fullánkját a szűk lyukon. Ugyanígy tesz, mikor éjjel, valakinek a karjára csavarva, az emberi test melegét megérzi.

– De hát minek neked ez a veszedelmes bolondság?

– Nem nekem; de másnak való ez. Annak a szépasszonynak, akinek olyan hideg a szíve, mint amilyen tüzesek a szemei.

– Clarinda hercegasszonyra gondolsz?

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Nemsokára lesz egy kis búcsújárás a hitetlenek országában, oda ő is velünk fog jönni, a férje sírját keresni. Ott azután, kinn a pusztában, egyedül a szolgálattevő lovag védelmére támaszkodhatva, az ilyen passio-kösöntyű olyan álmokat adhatna neki, amik elcseréltetnék vele a halottat az élővel.

– De hisz az istentelenség, amire te gondolsz.

– Csak emberi dolog.

– Megrontani egy ártatlan asszonyt! Ördögi vahorászással! Te! Hogy gondolhatsz erre? Vétkezel az Isten ellen; vétkezel az idegen nő tisztasága ellen – és vétkezel a te jó, hűséges hitvestársad ellen! – Ilyen hármas bűnre én nem hiszlek téged képesnek.

– Hát ami az Istent illeti, annak a bocsánatát már előre megnyertem; amidőn a keresztet a vállamra tűzték: akkor a jövendő bűneim is el lettek engedve – ami az idegen nőt illeti, annak bocsánatát majd az én dolgom lesz kiérdemelni, amíg csak a Szentföldön járunk – ami pedig a feleségemet illeti, – hát annak a bocsánatáról meg egészen bizonyos vagyok, ha egyszer hazajutottam.

– Gondolj rá, hogy olyan földön jársz, ami tele van megásott vermekkel – gondolj rá: hogy olyan ég alatt jársz, ahol az úrnak minden ártó angyalai szabadon repkednek, s egyik beletaszít valamelyik verembe, s benne maradsz, vagy élve, vagy halva; sohasem látod meg a te jó Máriádat, akit így kicsúfoltál.

– Ejnye, bizony szebben tudsz prédikálni a szentté vált Zenobiusnál.

– Azért is a nevem: a félelem és megrovás nélkül való vitéz.

– No, hát ezt szeretem benned én is legjobban. Hogy ilyen szent hírében állsz. – Te segíthetsz rajtam.

– Látod, már énfelőlem nem jár olyan jó szellő. Rólam azt tudják, hogy a bátorságom az asszonyokat nem kevésbé fenyegeti, mint a férfiakat. Kitapogattam, hogy az én szolgálatomat, mint védőlovagét, az isteni Clarinda nem hajlandó elfogadni: annyi lépést hátrál előlem, ahányat én közelítek felé; s a kezemből még a vízkereszti szenteltvizet sem hajlandó elfogadni. Hanem annyival inkább tisztel és becsül téged. Példabeszéddé vált hitvesi hűséged az ő füléig is elhatott. Téged elfogadna védőlovagjának a nagy búcsújárás alatt.

– Hát hiszen én becsülettel meg is védelmezném.

– Hiszen az kellene nekem éppen. Te, a jámbor Brüniszkáld lovag lennél a kísérője a mennyei hercegasszonynak; míg egyszer valahogy a sivatag cédruserdejében egy este megajándékoznád őt ezzel a passio-kösöntyűvel, amit ő tetőled egész gyanútlanul elfogadna, – azon az éjszakán pedig az őrtállás hivatalát énnekem átengednéd. A többire azután nem lenne gondod.

– S te azt hiszed, hogy én erre a te furfangodra ráállok.

– Sőt, követelem tőled, hogy reá is állj. Ezzel te nekem tartozol.

– Micsoda törvénynél fogva?

– Hát a „Minne-törvénynél” fogva. Emlékezhetel rá, hogy mikor Visegrádon voltunk az udvarnál, mind a ketten felavattuk magunkat a Minne-lovagok körébe, s amiket a Minne-törvényszék határozott, azoknak magunkat mindenben alávetettük.

– Akkor volt az!

– No, hát akkor volt az. De te jól emlékezhetel rá, hogy a Minne-törvényszék ítélete szerint, amidőn egy lovag egy úrhölgybe szerelmes, a másik lovag, aki annak bajtársa, őt minden törekvésében gyámolítani köteles.

– Fiatalság – bolondság; akkor tetszett nekem ez a mulatság.

– De arra az ítéletére is emlékezhetel a Minne-törvényszéknek, hogy szerelem és hűség férfi és nő között csak addig bír valami értelemmel, amíg férj és feleség nem lesznek. Amint a házasság közbejön: a szerelem és hűség helyét eskü és kötelesség váltja fel, amik egymást megsemmisítik. Az eskünél megszűnik a szerelem, s a kötelességnél megszűnik az eskü.

– Ez bolondul volt határozva.

– Teneked tetszett az akkor, nem voltunk feleséges emberek. De most már te is az vagy, én is az vagyok. A Minne-törvény másnak élet, nekünk halál. Én a megtámadott férjek pártján vagyok, s a csábítókat visszaverem.

– De hisz ekkor szarvat emelsz az egész lovagkör ellen.

– No, hát akkor szarvat emelek.

– De biz én azt letöröm.

– Le ám, ha fel nem öklellek előbb.

– Brüniszkáld! Ne felejtsd el, hogy ki vagyok?

– Süvem vagy; de én is az vagyok neked. Kerüljünk csak egyszer haza, majd akkor aztán az asszonyaink mondják meg, hogy ki vagyok én, és ki vagy te?

Ez már kegyetlen odavágás volt Lebée Lászlónak Brüniszkáld részéről.

– Hát csak nem akarsz a szép Clarinda hercegasszony védő lovagjává lenni a kedvemért? – kérdé még egyszer Brüniszkáldtól Lebée László.

– De igenis akarok védő lovagja lenni Clarinda hercegasszonynak, azért, hogy megóvjam őt tetőled.

– Vigyázz magadra, Brüniszkáld! Te még nem tudod, hogy ki vagyok én, ha megharagítanak.

– Dehogynem tudom! Hiszen együtt voltunk veled a király testőrei. Nem utánabolondultál-e ott is minden szép asszonynak? Nem a mentekötődnél fogva cibáltalak-e ott is hátra, hogy valami bolondságot el ne kövess? Hiszen Bánk bán feleségébe is szerelmes voltál. Neked is kínálta a szaracén varázsló azt a csodaszert, amivel egy asszonyt (italába lopva) szerelmessé lehet tenni. Én beszéltelek le róla, hogy ne nyúlj hozzá. Bizony vesztőhelyen végezted volna a dolgodat. Hagyj fel ezzel a kívánsággal. Ha nagy a szeretet a szívedben: ne add azt asszonynak, hanem add a Jézus Krisztusnak, akiért idejöttünk; s ha nagy a haragod, ne fordítsd énellenem, aki annak hasonló haragot nem tudok ellene vetni; hanem fordítsuk együtt mind a ketten a magunk gyilkos indulatait a hitetlenek ellen. Jer velem, menjünk oda együtt a királyhoz, hogy bocsásson bennünket a magunk dandáraival együtt előre, az ellenséget fölkeresni, ott azután majd lássák meg, hogy melyikünk a vitézebb?

A vitézség dolgában nem is volt Lebée Lászlónál semmi hiányosság; egyéb nemes indulatok is csoportosul voltak a lelkében, csak egy dologban volt gyarló a természete: a szerelemben. Mindig olyan nőbe volt szerelmes, akibe legkevésbé volt neki szabad. S mentől áthághatatlanabbak voltak az akadályok, mentől lehetetlenebbnek látszott a diadalma, annál jobban küszködött utána. És amellett csélcap, állhatatlan, csapodár volt: még a bűnéhez sem hű. Az egyik bűnéért elfelejtette a másikat. – Kész volt a nemzetét kimozdítani helyéből, hogy Brüniszkáldot a lakodalma napján elszakítsa attól a menyasszonytól, akiért ő is őrjöngött; elhozta magával még Palesztinába is: itt azután az otthon hagyott bálványát is elfelejté, amint egy másik nőre talált, akiről azt tudta, hogy nem szabad hozzányúlni.

Színből tehát azt mondá Brüniszkáldnak, hogy megbánta gonosz szándékát, s nem bánja, ha mindketten fölmennek Endre király elé, fölkérni őt, hogy bocsássa őket a harcosaikkal ellenséget keresni.

Azt gondolta magában, hogy majd elhagyja ő valahol a jó Brüniszkáldot.

Ezalatt azonban megérkezék a jeruzsálemi király és a pátriárka Ptolomaisba. Elhozták magukkal az igazi keresztfának azt a megmaradt darabját, ami a Tiberias melletti ütközetből a hitetlenek kezéből megmentetett.

Erre ismét nagy lett a lelkesedés a keresztesek táborában, mármost elhatározták, hogy csakugyan elmennek seregestől a hitetlen ellenséget felkeresni. Pedig olyan jó volt már akkor Ptolomaisban lakni. Mindennap új dáridó!

Hanem hát nem azért jöttünk ide, hogy itt tivornyázzunk, hanem hogy a hitetlenek táborát összetörjük.

A jeruzsálemi pátriárka úgy fellelkesíté a minden nemzetbeli vitézeket, hogy elhatározták magukat a Cison zuhatagain átkelni. Maga indult előre a pátriárka a szent kereszt darabjával, s kísérői csupa királyok és hercegek voltak, akik mezítláb és hajadonfővel járultak a szent jelvény után.

A magyar lovasság adta meg a példát, hogyan kell lóháton átúsztatni a rohanó folyóvízen; a többiek aztán követték őket. A tehetős zarándok nép, a szent szüzek tutajokon vitették át magukat; a sok koldushad és egyéb mihaszna nép ideát rekedt.

Az egész nagy rengeteg tábor szent zsolozsmákat énekelve (ki-ki a saját nyelvén), nyomult előre a Jezráel völgyében a Hermon és Gelboa hegyek szakadékai között.

Néhanapján ez a völgy egy földi paradicsom volt, átszelve vízvezetőkkel, beterítve gyümölcsöskertekkel; de amióta a keresztes háború folyik, átalakult lakatlan sivataggá; a két hegy közét betemette a sívó homok, amitől az úgy fehérlik, mintha hóval volna beterítve. A hajdani házaknak csak a kupolái látszanak ki a fövénybuckákból; a kertek helyén a homoklakó tövisek vertek gyökeret, az agave meg kaktusz, ami terem ugyan gyümölcsöket; de aki megkóstolja, akkorára dagad tőle az orra, mint az uborka. A hegyek kopárok már; az erdőket letarolták róluk; meztelen vörös sziklák vakítják naphosszat az utazó szemét, a vízvezetékek le vannak rombolva, maguk a hegyi patakok, amik azokat táplálták, elvesztek, kiszáradtak. A hajdan nagy fáradsággal épített kutak be vannak temetve, napi járóföldre nem találni egy ital friss vizet. Járt útnak vagy élő embernek, aki megmondja, merre van még ember lakta világ, még csak nyoma sincsen.

De mégis, az első éjszakára akadt útbaigazítója a keresztes hadnak. Mikor éppen lemenőben volt a nap az izzóvörös porfír sziklák mögé, rátaláltak arra a térre, aminek „Csontmező” a neve.

Ez az első állomás.

Még a legelső, Remete Péter vezetése idejéből való emlékezetes hely ez itten. Messze, amennyire a szem ellát, kutyatejjel és szamártövissel benőtt mező terítve van emberek és lovak csontjaival: néhol egész csontváz együtt, másutt messze a törzstől elgurult koponya, összetört dárdák, csontba szakadt nyílhegyek; csak a csont és a vas maradt meg, ami elemészthető volt, az már elmúlt; amit érdemes volt felszedni, azt elvitték. A tízezernyi csontváz közül egynek a nevét sem tudja már senki. Még a farkasok és a keselyűk sem emlékeznek már róluk.

Ez jó volt első éjjeli tanyának.

Clarinda hercegasszonynak ezen az éjszakán nem volt szüksége őriző lovagra. A sátora körül volt rakva halálfejekkel; azok jó vigyázók.

Másnap, amint megvirradt, a hajnali énekszóra ismét útra kelt a tábor, még mélyebben hatolva a hegyszakadékok sivatag országába.

Delelőre feltalálta a második útmutató állomást, a „Keresztek halmát”.

Ez már újabb emlék. A német császár hadjáratából maradt fenn. A legvitézebb hadsereg maradéka, éhtől, szomjtól elkínozva, idáig vergődött a szikla-tévútban; itt utolérte a sivatag réme, a számum: se ló, se lovag nem bírta tovább. Csata nélkül, dicstelenül meg kellett halni. A német lovagok, hogy hulláikat meg ne csúfolja az idegen, kiválasztottak egy meredek falaktól emelt fennsíkot; oda telepedtek le, ott fogadták az elkerülhetetlen halált. – Lefeküdtek a földre hanyatt, fejük alá tették a pajzsaikat, kardjukat a mellükön keresztül; két karjukat elnyújták a földön, hogy mindegyik egy élő keresztet ábrázolt. Most is úgy feküsznek ott. A sisak, a páncél ott van csontvázaikon. Elvonuló utasnak se kedve, se ideje oda felmászni, hogy fegyverzetüket elrabolja. Ott hevernek, a szent idő tanújelei, a hősök, saját maguknak a koporsói és sírkeresztei.