Clarinda megtalálja elvesztett férjeurát

Lebée László úgy tűnt fel most a hölgy előtt, mint a szent csodák szabadító lovagja, akit hívek bámulata vesz körül, aki előtt leborulnak a szorongattatásaikból megszabadított szentek, s imádják, mint egy arkangyalt.

A hercegasszony maga is eléje ment a diadallal visszatérő hősnek, hölgyeivel együtt: minden hölgy pálmaágat vitt a kezében.

Lebée László Clarinda számára különös átalagokban a legzamatosabb ciprusi bort hozta. Bort, mikor a vizet is nektárként fogadták volna! És a drága gyümölcsöknek és csemegéknek egész halmazát. Gáza város, amit ott túl a hegyeken egy rohammal elfoglalt, már a tejjel-mézzel folyó Kanahán földén van.

Lakodalom napja volt ma az egész tábornak.

De Clarinda hercegasszonynak kétszeresen az volt.

– Vesd le az özvegyi fátyolt, nemes hercegasszony – mondá Lebée László. – Én visszahoztam szaracén rabságból elvesztett férjedet.

Clarinda nagyot bámult. A fegyvertársak, kik a tiberiási ütközetből megmenekülve hazatértek, mind azt mondák neki, hogy De Blois lovag elesett. Látták őt a csatamezőn lováról lehullva, a homokban elvérzeni.

Lebée László megmagyarázá a rejtélyt.

– A nemes lovag valóban ottmaradt a csatatéren nehéz sebektől elborítva; de hű trubadúrja testével védte meg a hitetlenek első dühe ellen, azután pedig könyörgő dalaival enyhíté meg a szaracénok szívét, tudatta velük, hogy ez nemes lovag, kiért nagy váltságot fizet a családja, ha életben hagyják. Így vitték el Gázába, hol lassan felépült nehéz sebeiből.

A trubadúr valóban előkerült; abban Clarinda hercegnő felismeré férje hajdani hegedűs dalnokát, aki mindent elmondott előtte apróra, hogy történt De Blois lovag csodás megszabadulása.

Clarinda sietni akart megszabadított szerelmes ura elé; de Lebée László visszatartá egy szóra.

– Türtőztesd indulatodat, nemes hercegasszony; mert nincs öröm üröm nélkül. Férjed, a nemes De Blois lovag ugyan él és meg van szabadítva; de arcától el fogsz iszonyodni. Az átkozott szaracénok egyszer, midőn a fogoly lovag, nem várhatva, míg váltsága megérkezik, szökéssel akarta megszabadítani magát, utánaeredtek, visszahozták, s akkor az arcát úgy elcsúfították, hogy Isten képmására nem ismerni benne. Azért légy készen e szívfájdalomra, mikor őt viszontlátni fogod.

Clarinda hercegnő nem bánta azt, akármilyen lesz is De Blois lovag arca, csak ő maga élve karjai közt legyen.

De mégis erősen visszaborzadt tőle, amikor meglátta. Hordszéken hozták, mert lovon nem bírt ülni; elég cifra ruha volt már rajta, amit a prédából kiválasztottak számára, de még a széles vas nyakörvtől nem tudták megszabadítani a nyakát: az arca pedig, gonosz megcsonkításokkal egészen ki volt vetkőztetve a formájából, s emiatt a hangja is úgy elváltozott, hogy soha Clarinda hercegasszony rá nem ismert volna benne az urára, ha a hűséges trubadúr nem bizonyította volna, hogy ő az.

Mi lett abból a szép, nemes ábrázatból! Hová lett a délceg alak? Csak a romjai maradtak meg. – Nincs rajta mit megcsókolni. Clarinda kezét nyújtja neki, szemeit fájdalmasan behunyva, s akkor veszi észre, hogy az a kezét sem tudja jól megszorítani: a hüvelykujjai le vannak vágva, hogy kardot ne foghasson többé. Óh, mily átkozottak ezek a hitetlenek!

Clarinda hercegasszonynak egy percre az a gondolat villan a lelkébe, hogy hátha nem is De Blois lovag ez a gyászvitéz? Most már inkább szerette volna, ha a sírjára talált volna, mint a roncsára. Hanem amint sátorába vitte a megszabadított vitézt, s maga mellé ülteté, az annyi édes emléket tudott neki elmondani boldogságuk hajdani korszakából, amiket nem tudhatott más; úgy kérdezősködött név szerint az otthon maradt rokonokról; még a paripáknak: de még a kutyáknak a nevét is tudta, s a nagy hársfákat a kastély körül, és a dalosat, amiket Clarinda hárfahanggal kísért néhanapján! Hálószobájuknak egyes bútorait: az ősi képeket, még azt is, hogy melyik szekrény hol áll, s hogy a remekművű állóóra, amit minden öt évben egyszer kell felhúzni, ezen évben éppen karácsony ünnepén fog lejárni. – Ez nem lehet más, mint De Blois lovag.

Azután beszélt a saját szenvedéseiről: miket élt keresztül, hogy fosztották meg a pogányok még attól a kis amulettől is, amit Clarindától kapott, kis elefántcsont Szent György-alak volt az; ő azt olyankor, mikor levetkőztették mindenéből, a szájába dugta el; de egyszer a nagy kínzásra kiesett az a nyelve alól, s akkor összetaposták. Óh, milyen gonoszok ezek a hitetlenek!