A Thábor hegye

Nem ők voltak az elsők, nem is az utolsók, akik azt mondák: „Jó mi nekünk itten laknunk! Építsünk itt három házat.”

Amit az apostol mondott, be is teljesült már régen. A szent Thábor hegyén, hol a tanítványok földöntúli fénytől ragyogva látták a mestert a másik két mesterrel békében tanácskozni, s ámulatukban három hajlékot akartak építeni: Jézusnak, Mózesnek és Illésnek, ott volt már a három hajlék. De nem volt benne köszönet.

A felséges Thábor hegyet mindenféle nemzetek krónikásai leírták, elkezdve a héber apostoloktól; rómaiak, görögök, arabok, franciák, angolok, németek, most legutoljára egy magyar is: Rezső magyar királyfi. Mindenik mást talált rajta. Ugyanaz csak az elragadó gyönyör, mely a szíveket megszállja, mikor a Thábor hegy magasáról a Kanahán felséges vidékén végigtekint a szem, ahol minden sziklából, folyóból, tóból, minden bokorból, erdőből, sivatagból Isten beszél. – De még a növény is más rajta háromszázadonként. A zsidók Isten lakta magányt találnak Izachar áldozatkövei körül, amiket cédrusok és olajfák illatos árnyéka takar be. Égből jövő hangokat hall ezen a helyen Ábrahám, Mózes, Dávid király, János evangelista. A rómaiak dicsekedve emlegetik Herodes Antipas nyaraló palotáját, corynthi oszlopaival, körülszegélyezve balzsamjegenyékkel, a gránátalmák kertjeiben ezerféle virág. Borstermő bokrok, fahajszagú cinnamomum ölelgeti körül a mesterséges szökőkutak medencéit, az Amphytrite-szoborral. A Thábor hegyén az olimpi istenek laknak, s dyonisiák ünnepén messze hangzik a dythiramb a nyitott csarnokból.

Három század múlva Jupiter és társai helyén a Megváltó temploma emelkedik, mellette a két kolostor, Mózes és Illés neveit viselők. Nagy Constantin anyja, Szent Ilona, az igazi kereszt feltalálója, építteté azokat oda. Ciprusok és tömjéntermő életfák vetik ünnepélyes sötét árnyékaikat az egyszerű falakra, a Krisztus tövisfája foglalja el a hegyoldal meneteleit, az utakat fel a hegytetőig stációk szaggatják meg; a halálra menő út festett szoborképleteivel. Minden aszkétai áhítatra hív fel. A barátok vesperáira visszhangot adnak a búcsújárók zsolozsmái. Szent Chrisostom még ilyennek látta a Thábort.

Azután jönnek a szaracénok. Szaladin alatt már Omár prófétának a mecsetje áll a Thábor hegy ormán, s a Mózes és Illés házaiból megerősített fegyverházak támadnak, erős bástyákkal körülfogva, amiknek ormazatáig felnőnek a pálmák, az arabok kedvenc fái, fügefapagony, kávéfageszt telepedik le a napsütötte déli hajlásokon; narancs- és citromfa erdőszámra virul a hegy alján, miket csak a kaktuszsövény véd. A mecset magas minaréjából éneklő üvöltés hangzik alá: „Jobb az imádság az aluvásnál! Egy az Isten és az Allah!” Alant a hegy lábánál pedig, a rejtett sziklaüregekben, ott tartják a török „eretnekek” – a „tűzkioltók” fertelmes orgiáikat, amikben az oltáron álló istenséget egy meztelen nőalak képezi.

Ez volt a Thábor hegy abban az időben, mikor II. Endre magyar király ott járt a keresztes hadainkkal.

A legutolsó leírója a Thábor hegynek, Rezső magyar királyfi már az egész hegyet cserfaerdővel benőtten találja, bozótokon keresztül törtet fel a nagy, dóm alakú hegytető kúpjáig. A hegy legfelső lankája közepén bemélyedni látszik mint egy tűzhányó tölcsére, rajta szétszórva mindenféle romok; keresztyén, római, török faragványokkal; széthányt bástyafalak, beomlott boltozatok, tört kapuívek; egyetlen kapubolt állt magában, körüle kőhalmaz, a „Bab-el Hana”. Körül semmi fa, semmi bokor, csak a gyalogtövis, a sancta spina. Egy rozzant kunyhó támaszkodik az ezredévek dicsőségének emlékéhez, abban lakik egy remete, aki megmutatja a látogatóknak, hol keressék a romhalmaz között a ciszternát, Herodes Antipas pompás szökőkútját.

Hanem a mi történetünk hősei hat századdal előbb jártak ott, akkor még a szaracénok tanyáztak a Thábor hegyén.

A keresztes had ura volt már egész Galiléának, nagy hadakozás nélkül; csak ez az egy sziklafészek bosszantá még a müezzin kiáltásával a búcsújárókat.

A keresztyén fejedelmek elhatározták, hogy ott sem tűrik meg a pogányt. Ha másutt nem akar csatának állni, innen nem futhat el: itt fogják a fejét betörni.

Ki lett adva minden hadcsapatnak a rendelet, hogy gyülekezzék fel Galiléába, a Thábor hegy megostromlására. Ott volt együtt három király: a magyar, a ciprusi, a jeruzsálemi; az osztrák fejedelem, a flamand, a német vitézek, a templáriusok, nagymestereikkel.

A szaracénok serege odafenn a Thábor hegyén nem volt különb helyzetben e hatalmas táborral szemközt, mint a méhraj, akinek az odúját a medve ostromolja.

De hát nem történik-e meg, hogy a méh elveri a medvét az odújától?

A Thábor hegye mint egy nagy kupola gömbölyödik fel a galiléai síkság közepette: ősidőktől fogva hírhedett erősség minden nemzetbeli hadakozók történetében. Itt verték tönkre Sisera hadait a zsidók; itt védték magukat a zsidó nemzet szabadságának utolsó hősei, Róma légiói ellen; ide menekült az utolsó négyszáz vitéze Judeának; kik amidőn látták, hogy nem győzhetnek, kiválasztottak maguk közül tíz erős férfiút, aki a többieket leölje; a megmaradt tíz közül megint egyet, aki társait leszúrja; az az utolsó aztán saját fegyverétől átdöfve esett el. Itt e hegy körül gázolta el Szaladin szultán a keresztes hadak legerősebbikét, itt ragadta el a koronát a jeruzsálemi király fejéről; itt ölette le a hadifoglyok tízezreit, maga kezdve azt a templomosok nagymesterén. Minden darab köve ennek a hegynek, ennek a rónának, ittas már a legnemesebb hősök vérétől.

Maga a hegyoldal, rétegekre szakadozott szikláival, olyan mint egy természet alkotta vár: lépcsőről lépcsőre kell fáradságosan felkapaszkodni rá. A kanyarodó út, mely csigatekervényben vezet fel a Thábor fennsíkjára, minden fordulónál tömör bástyatornyokkal van elrekesztve, azokat az ostromlóknak egyenként kell megvívni helepolisokkal, falaikat törni ércfejű kosokkal; s védeni magukat az olthatatlan görög tűz ellen, mely a kő és a favár közötti küzdelmet oly egyenlőtlenné teszi. Hónapokig tartó munka várt a keresztes hadakra. Vívótornyokat ugyan hoztak feles számmal Európából; mert azt már tudták, hogy a korább itt járt keresztes hadak úgy kiirtottak minden erdőt a palesztinai hegyekről, hogy azokon több vívótoronynak való szálfát nem találni; hanem amíg azokat a tengerparttól idáig hengergetik nagy fáradsággal, elefántok erejével, abba rémséges idő beletelik.

– Mit? – monda Brüniszkáld a haditanácsban, mikor már a többi hadvezérek agyontörték a fejűket a tervkészítésben. – Hát mit tekeregjünk mink, mint a nyomtató ló lassan a hegy körül; hát nem mehetünk-e fel egyenesen, amerre a homlokunk fordítjuk: fel a meredeknek?

A tapasztalt hadvezetők mind ellene zúdultak, hogy ez lehetetlen: a hegyoldal meredek; a szaracénok onnan fölülről aláhengerített kövekkel, szeges gerendákkal úgy leseperhetik a felmászó sereget, miként a hangyabolyt.

– No, hát én megmutatom, hogy nem lehetetlen; én fogadom a Szent Szűzre, hogy magam elöl megyek, s felhágok a Thábor hegy ormára, ott ahol legmeredekebb.

– De nem mégy elöl magad! – kiálta fel Lebée László. – Azt nem teszi meg a szász, hogy elöl menjen, ahol székely is van a földön; mert én megfogadom a Szent Józsefre és a tizenkét apostolokra, hogy én is ott leszek, és egy lábnyommal sem hátrább, mint te! – De hamarabb előtted, mint utánad.

– Nohát hogy azon ne ortályoskodjunk, melyikünk jár előtte, melyikünk utána a másiknak, ajánlok egy bajtársi fogadást. Összekötjük az öveinket egy közös lánccal, s aztán úgy megyünk az ostromra. Egyikünk sem előbb, sem utóbb.

– Ráállok! – monda Lebée László, s kezet adott a süvének.

A két ifjú hős példája egyszerre magával ragadta a többi vitézeket, minden kétségeskedés megszűnt, vége volt a fejlógatásnak, büszkén emelgették ég felé az arcaikat; s megfúvatták a kürtöseikkel a harsonákat, kihirdetve, hogy hajnalban megkezdik az ostromot.

A szaracénok odafenn a hegy ormán láthattak, hallhattak mindent, hogyan sorakozik a keresztyének hada csapatonként, hogy tartanak misét az egyháznagyok, megszentelik a zászlókat, részesítik a vitézeket a gyónás, a bűnfeloldás szentségében, s felállítják egy halomra az igazi keresztfát: azon a halmon prédikált egykor keresztelő János a híveknek; most a jeruzsálemi pátriárka onnan osztja az általános áldást a csatába indulóknak.

S aztán megharsannak a trombiták körös-körül a galiléai rónán, s mint megannyi eleven ércbástya indul meg minden oldalról a páncélos lovagok tömege a Thábor hegy felé, Jézus Krisztus nevét riadozva. Az ellenséges bástyák ormain lobognak a félholdas zászlók, s lassú kattogással hajlítják hátra vaskarjaikat a kőhajító gépek, amint a keresztyén csapatok közelednek; a dárdavető pattantyúk hegyes nyílvégei a lőréseken előkandikálnak; a bástyák ormait képező nagy négyszögű kövek vas emeltyűkkel vannak billenőre mozdítva, hogy az ostromlókra lezúdítsák, mikor a lábtókon jönnek.

Ámde mindez a hadifurfang kárba veszett azáltal, hogy az ostromló keresztes hadak nem azt az utat választották, ami nehéz; hanem azt, ami lehetetlen: egyenesen a meredek hegyoldal szikláin kapaszkodtak fel, az egymás fölé meredező rétegen hágva fel, ahol soha ember nem járt.

Ott lehetett látni Lebée Lászlót és Henning Brüniszkáldot; az öveikhez kapcsolt acéllánccal egymáshoz csatolva, amint egyesült önkéntes vitézeik élén jómaguk törtettek előre; példájukkal mutatva, hogy nincs lehetetlenség. A nehéz vértezet, pajzs nem gátolta őket; ha valamelyik hátrább maradt a kúszásban, a másik, aki már fenn volt, s egyik lábát megvethette, segített neki a lánccal. A hegy ormán álló szaracénok rengeteg sziklákat hengerítettek alá az ostromlókra, a két hős vezér biztatta társait: „Ha isten velünk, ki ellenünk”. A legördülő kő elrepült a fejük felett ártatlan zúgással. „Jézus elvette a halál hatalmát!”

Az első bástyafal el lett foglalva, s ott kezdődött azután az öldöklő harc a keresztyének és a szaracénok között.

Brüniszkáld nem hozta magával az öblös pajzsát, ami a hegymászásban akadályára lett volna, hanem csak egy kis félkarra való szív alakú vértet, hogy a két kézre való lángpallosával nagyobbat sújthasson; de Lebée László teknőforma pajzsát elhozta a hátára vetve, s a csata hevében aztán a maga pajzsával védte a fegyvertársát is a nyilak raja ellen; mikor meg aztán birokra kerültek a szaracénokkal, a két összeláncolt lovag egymásnak vetve a hátát, egymagában küzdött egész csapat ellen, míg lovagjaik utánuk érkeztek: Brüniszkáld a nehéz karddal rendet vágott a pogányban, mintha csak kaszálna. Lebée László szeges buzogánya pedig mint a mennykőcsapás tört-zúzott, vasat, embercsontot, mi eléje került. A szaracénok legjobb vitézei ott hullottak el a két hős nehéz csapásai alatt, s a rémület megbénítá karjaikat. Isten csodája volt ez!

A nap még nem szállt le, midőn a két hős csapatjával együtt felküzdötte magát a Thábor hegy fennsíkjára.

Ők voltak az elsők, kiknek vas lépése e szent helyet elfoglalta.

E csoda módon sikerült diadalra a szaracénok védő serege minden oldalon fel lett zavarva, s a keresztes hadak szívébe új bátorság lelke szállt alá.

Amint a Thábor hegy ormán Lebée László megfújta a kürtjét, s mellette álló fegyvertársa magasra emelé kardját, annak markolata volt a szent kereszt jele: eget verő „hozsánna” kiáltás riadt fel az egész keresztyén táborból. A szaracén had pedig rémülten hagyta ott köröndbástyáit, amik a tekervényutat fedezték, s rohant maga is a hegytetőnek, igyekezve hamarább elérni az odafenn levő fellegvárat, mint a magyar és szász kereszteshad, mely már a falak előtt állt.

– Nézd – monda Brüniszkáld a süvének –, a hitetlenek hogy tódulnak be a várkapun. Ha mi most odarohanunk, együtt mehetünk be velük a várba, s egy kézcsapással mienk ez az erősség, amit majd hónapokig sem tudunk ostrommal bevenni.

Lebée László azt felelte neki:

– Gondold meg, egy pillanatig. Csapatunk el van fáradva, tikkasztó melegben, páncélostul, harcolva feljönni a Thábor hegy sziklameredekén embernek való dolog volt! De ember az ember! A szomj megöli a vitézséget. Itt pedig nincsen víz.

– Nincsen víz, de van vér! Aki szomjas, igyék abból. Ha elfoglaljuk a várat, ott azután lesz mind a kettő elég.

Lebée Lászlót most egyszerre megszállta a kegyesség szellete:

– Gondold meg, hogy mit tész! Jusson eszedbe a kis feleséged otthon.

– Énnekem most nem jut eszembe más, mint a Boldogságos Szűzanya a hét tőrrel a szívében.

Amíg ők így feleselnek, oldalvást a hegy lejtőjén megharsannak a tárogató kürtök.

Ez a tárogató kürt oly sajátságos fegyverneme volt a magyar harci népnek, ami azt minden egyébtől megkülönbözteté. Mivelhogy minden szittyafajnál az volt a hadakozási taktika, hogy a támadást rendesen ők kezdték; ha erős ellenállásra találtak, akkor egyszerre megfordultak, megfutamodást színleltek, mikor aztán az ellenség utánuk rohant, s eközben erős hadállását elhagyta, sorait az üldözés közben megbontotta, akkor egyszerre megfordultak rá, s a zavarba jött üldözőt közrefogták, eldöngették. Hogy az ilyen fordulatokat egy egész tábor egyszerre, egy akarattal végrehajthassa, szükségük volt olyan kürtökre, amiknek a hangja minden más nemzet fúvószerszámától különbözik. A tárogatónak a fúvójába valami tollat vagy nádat tettek, s annál fogva olyan éles, sikoltó hangokat tudtak azzal adni, hogy azokat mérföldnyi távolban is meg lehetett különböztetni, s ezeknek a hangoknak a dallamában volt a parancsoló üzenet: „Előre! Vissza! Megállj!”

Az ostromló sereg előcsapatját képezte a bal szárnyon a székelyek és szászok egyesült serege Lebée és Henning vezérek alatt, a zöm a magyar királlyal együtt a tekervényutat ostromolta. Azáltal, hogy a merész előhad felhatolt a Thábor hegy magaslatára, a szaracénok kénytelenek voltak futvást odahagyni az alsó vártornyokat, a király seregének csak a kapukat kellett bedönteni, hogy a magyar sereg zöme keresztültörhessen a csinált útra, ahol ott álltak még az útfélen a keresztyének által épített stációk lefejezett szobraikkal. Itt már lóháton is lehetett a hegynek felrohanni. – Endre király, a szent lándzsával kezében, maga vágtatott előre, egész alakját láncszemekből csinált páncél fedte; a lova is ilyen érctakaróval volt bevonva végig. Mellette nyargalt a püspök, a kereszttel a kezében, és az ország zászlóvivője, a fehér zászlóval, amin a Szűz Mária képe volt kihímezve; mögötte nyomakodtak előre a magyar daliák, sastollas kucsmáikról, párducbőr kacagányaikról megismerhetők.

A király mindenütt gázolta az előtte futó szaracénokat, akik utat adtak a gyors magyar lovasságnak, szerteszét oszolva a vigályos erdőben, úgyhogy a király egyszerre ért fel a hegylapályra a futó ellenséggel.

Amint Lebée László diadalt hirdető kürtszavát meghallá a király, jelt adatott a székelyeknek, szászoknak a tárogatóval, hogy álljanak meg.

A királyé az elsőbbség.

Azt a dicsőséget, hogy a szent Thábor hegy erősségének torony ormára a kereszt jelét újra kitűzze, Endre nem engedhette át másnak.

Brüniszkáldnak türtőztetni kellett vitézi haragját.

A király zászlója már előtűnt a cserfák pagonyából, s látni lehetett őt magát, a magasra emelt aranyhegyű dárdával kezében, s fején a koronás sisakkal, hogy hömpölygeti maga előtt a szaracénok futó hadát, kik mind a várerőd hídjára tódulnak; úgyhogy azt a rajta levő hadicsapatok miatt fel nem lehet húzni: keresztyének, mohamedánok össze vannak már keveredve; Istent, Allaht, Krisztust, Mohamedet egyszerre kiáltják a küzdők, s ordítják a halál fájdalmait a világ minden nyelvén. Iszonyú találkozója ez Noé unokáinak. Sem, Cham és Jáfet minden ivadéka itt van; turáni, aramaei, indogermán, ural-altáji, finnugor családok, akiket csak a Bábel tornya kirajzott, összekerültek megint a Thábor tornya előtt, megértetni egymással azt a közös nyelvet, aminek vas van a végén.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak tétlen kellett ezt nézni, míg a tárogató folyvást azt parancsolja: „Állj!”

A magyar király már a vártorony hídjáig hatolt. Testőrei kétfelől nyitottak előtte utat kardcsapásaikkal. Azok között volt egy balogsüti vitéz: Iváncs lovag, aki bal kezében forgatta a kardot, s jobbján viselte a pajzst.

A torony hídjánál megszorult szaracénok minden elkeseredett hősi erőfeszítésük mellett sem tudták volna a király csapatját feltartóztatni; hanem a torony lőréseiben voltak felállítva a szaracénoknak azok a veszedelmes pattantyúi, amikkel még a páncélos vitézeket is le tudták ölni. Az ilyen pattantyúnak volt egy erős acéllemeze, amit kerekes géppel hátrahajtottak; elöl pedig volt egy keskeny vályú, s abba elhelyezve egy nyíl alakú kopja; amint az acéllemez elszabadulva visszacsapódott a kopja kiálló nyeléhez, azt oly sebességgel röpíté előre, hogy keresztültört az a legerősebb páncélon és vérten.

Egy ilyen tollas kopja fúródott a király lovának a szügyébe.

A paripa összerogyott, s a királyt a kengyelbe akadt lábánál fogva maga alá szorítá.

Ekkor aztán a szaracénok is, a diadal dühétől fellángolva rohantak ellenfeleikre; a király körül öldöklő tusakodás támadt.

Lebée Lászlónak és Brüniszkáldnak nem kellett most már se tárogatójel, se összebeszélés, egyszerre mind a ketten, ahogy össze valának láncolva, rohantak a király segítségére; nyomukban a székely és szász vitézek.

A királynak ugyan nagy szüksége volt erre a szabadító segítségre; mert a saját híveiben nagyon meghűlt a vér, amint őt egyszerre, a szent lándzsával együtt elbukni látták: azt hitték, hogy elesett.

Jó szerencse, hogy balkézfogó híve, Iváncs lovag, ott volt a közelében, amint egy szaracén vezér, Ben Muszafir, odarohant a királyhoz, ki bal kezére esvén, a pajzsával sem védhette magát, s már a király fejének mérte a szablyáját; a vitéz testőr, suta kézzel úgy vágott a szaracénhoz, hogy annak a feje a lábához esett; s azután kiszabadítva a királyt a lova alól, a saját lovára ülteté fel.

Hogy ez valóban így történt, azt az Iváncs vitéztől eredő Ivánkák armálisaiban meg lehet találni. Ezért kapták a királytól az ősi birtokot Felső-Magyarországon, amelyen az átfolyó patakot ma is „Jordán”-nak hívják, a völgyet, melyet átszel, a „Hebron völgyének”, a temetőt „Golgotának”, s a hegyoldalt „Cédrusok hegyének”: a palesztinai viselt dolgok örök emlékére.

Hanem hogy ebből a veszedelemből a király ép testtel kimenekülhetett, abban a székelyeknek és szászoknak is nagy részük volt, mert az ő döntő rohanásuk szabadítá ki a testőrcsapatot az ellenség sűrűjéből. A királyt a testőrei és a főurak erővel vonszolták el e veszedelmes helyről, míg az előretörő Lebée és Henning lovagok ketten kétfelől a csapóhíd elejét elfoglalták.

Amilyen hosszan ereszté a közös lánc, annyira távoztak egymástól, s az a lánc ércsorompót képzett, amit az ellenség tömege sem bírt általtörni. Aki kettőjüknek közbeesett, az mind meglátta a mohamed paradicsomát: – ha van ilyen a másvilágon.

Lebée László ordítva hívta a vitézeit:

– Előre, dárdások! Utánam, kopjások! Ne féljetek, szászok! Nem sirat anyátok!

Nem is kellett azoknak buzdítás. Feledve volt fáradság, szomj, eltikkadás: bőszült rohammal törtek utat dárdáikkal egész a várkapuig; már a kezükben volt a felvonóhíd lánca, akkor egy átkozott pogány célba veszi Brüniszkáld lovagot a felvont tegezével, s mikor az éppen új csapásra emeli föl a karját, a nyilát odalövi a lovag hóna alá, ahol a páncél vaslemezei egymástól szétnyílnak.

Lebée László érzé, hogy a láncát hátrafelé rántja a süve.

– De megtántorodtál! – mondja neki. – Ért valami?

Brüniszkáld szótlanul mutatott a testéből kimeredő nyíl tollára.

– Meg vagy sebesítve?

– Ne törődjél velem most, süvem – hörgé Brüniszkáld –, kapcsold ki a láncot az övedből. Te törj előre. Be a várba! Diadalra. Engem hagyj itt az én férgeimnek. Nekem meg kell halnom.

– De nem hagylak bizony – kiálta Lebée László. – De nem megyek tovább, míg innen el nem viszlek, ha mindjárt a mennyország kapuja volna is ez itt előttem! Rajta, magyar! Ne hagyd magad! Rajta, székely, rajta, szász!