Csodálatos megrémülés a Thábor hegyén a keresztesek közt

S megkezdődött a legádázabb csata pajzs pajzs ellen vetve. A székelyek buzogányai úgy dolgoztak a szaracén pajzsokon, sisakokon, mintha Vulkán kalapálna valamennyi ciklopsz legényével remekmunkán. Ki is szabadították a két ifjú vezérüket az ellenség tóduló tömegéből; pedig oly sűrűn voltak körülvéve, hogy az embersokaság mint a rájuk szakadó fal szorítá őket össze. Tárnát nyitottak ebben a falban, úgy hozták ki a két hős ifjút, csakhogy az egyik halálra volt már sebesülve. A kardját még markában szorítva tartá, de felemelni már nem bírta a mellébe lőtt nyíl miatt. Lebée László sem harcolhatott, mert a jobb karjával a süvét tartá átölelve, a baljával pedig a tekenő pajzsát tartá föléje, hogy a fene onager meg a ballista lövegeitől megvédje. Mikor már a sebesültet a szász vitézek kopjáikra fektették, még akkor is egymáshoz voltak láncolva a hős bajtársak.

Hanem ez a baleset végzetes lett az egész keresztyén seregre nézve.

Egyszerre vak lárma támadt, hogy a magyar király elesett. A lárma odább terjedt, egyik csapatról a másikra, s mire a hegy túlsó oldalára eljutott, ott már azt hirdette, hogy a ciprusi király is elesett.

Erre az egész keresztes tábort vadállati ijedség lepte meg. Mint mikor egy falka oroszlán közé odalőnek; szétszalad ordítva; pedig ízekre téphetné azt a lesipuskást, aki királyát megölte. Ha az oroszlán megriad, az nagyobbat szalad, mint az őz.

A keresztesek minden oldalon megfordultak, s futni kezdtek erre a rémhírre. Nem kergette őket senki; kő sem repült már utánuk, maguk űzték magukat. Az elfoglalt hegylapályt, amit oly csodavitézséggel másztak meg, nyakra-főre odahagyták, s rohantak az erdőnek zilált csapatokban, mire az est leszállt, az egész keresztes tábor odalenn volt a hegy lábánál, a veszteségeiről emlékezetes galiléai síkon, s onnan nézte, hogyan tűzik ki a Thábor hegy messze felmagasló tornyán (egykor Illés próféta asylumán) az elesett keresztes lovagok levágott fejeit hosszú dárdahegyekre. Idelenn nem hangzott semmi ének, semmi zsolozsma; még trombitaszó sem, hanem odafenn üvöltött a müezzin estimája: „Egy az Isten és az Allah!” s azok a sisakos koponyák, ott a széltől ingatott karcsú dárdák hegyén rábólintottak, hogy: „Úgy van!”

A legcsúfosabb kudarc volt ez, ami csak az európai fegyvereket érte ázsiai barbárokkal összecsapva. Hússzorta kisebb ellenség verte őket bénává. Pusztán a vaskesztyűikkel, a pecsétnyomó gyűrűikkel verhették volna agyon azt a maroknyi szaracén hadat, mikor az már a térdeik alá volt gázolva.

Mindenki a másikat okolta a vallott kudarcért: a bajorok a magyarokat korholták, hogy hebehurgya módon rohantak előre; ezek meg amazokat szidták, hogy nem siettek jókor a támogatásukra, a templomos vitézek kicsiny híja, hogy össze nem verekedtek a domonkosokkal; a jeruzsálemi pátriárkának kellett közbevetni magát, hogy odalenn a síkon egymás között ne kezdjék újra a csatát: a ciprusiak, királyostul együtt vissza sem jöttek a táborba, hanem egyenesen elvonultak Ptolomaisba.

A rengeteg nagy keresztes tábor ott állt, ott feküdt tehetetlenül, megverve harc nélkül.

Jól jövendölte ezt a vén Malek Adel, mikor a fiait visszatartotta a derék ütközettől: „Hagyjátok őket magukra, elmúlnak ők magukban is, mint elmúlik a Libanon hegyei közt mennydörgő zivatar magától.”

…A hős Brüniszkáld ott feküdt haldokolva a sátorában. Nem volt számára ír a földön, mely őt életben tartsa. Az utolsó kenetet is elvégezte vele a püspök.

Lebée László ott ült a fekhelye mellett a földön, sebesült bajtársa kezét kezei közt tartva. A lázas érverése ennek a kéznek beszélt hozzá.

Vádolta a lélek, hogy ő volt okozója ennek a fiatal élet kioltásának.

Mert ő mesterkedte azt ki, hogy a fiatal vőlegény elszakadjon még nem is ismert hites arájától. Kiszámított furfanggal kényszeríté őt belé ebbe a végzetes kalandba. Mert hadjáratnak igaz lélekkel nem nevezhette azt.

Valami belső bíró odabenn azt mondá neki: „Hisz nem az hozott téged erre a véráztatta földre, mintha a te megváltó Jézusod sírját jöttél volna oly buzgón keresni; de jöttél bizony sírt keresni ennek a derék ifjúnak a számára, hogy a nejét özveggyé tedd.

Megtaláltad, amit kerestél. Ássák már a homokban a sírt Henning Brüniszkáld számára. Te vetettél neki oda ágyat, nem a pogány török. Ezért nem is adott Isten tinektek diadalt, azért alázta meg kevély fegyveretek, mert nem igaz buzgóság volt, ami idehozott. Nem félsz itt maradni? Ahonnan ráláthatsz arra a Holt-tengerre, amibe az Úr elsüllyeszté Szodomát, Gomorát, emberek bűne miatt.”

A haldokló bajtárs beszélt hozzá.

– Velem is „elvégeztetett”, mondhatom Jézussal. Holnap ilyenkor már csak a földi férgek beszélgetnek velem ott lenn a sötétben.

– Bizony, meglátod akkor már a mennyországot.

– De nem látom meg a szép Erdélyt! – Valamennyi angyal odafenn az égben nem feledteti el velem azt az egyet, akit itten hagytam. – Szegény kis madárkám, árvácskám, özvegykém! De hamar megválunk. Még egyek sem voltunk.

– Vele is egyesülsz odafenn az égben – vigasztalá Lebée László.

– A pap is azt mondta – sóhajtá Brüniszkáld. – Ha van a halálon túl örökkévalóság, úgy rám nézve két örökkévalóság lesz: az egyik a várakozás, amíg Annám feljő! Aranyos madárkám, báránykám, tuba virágszálam! De messze estem tőled. Még zokogásodat sem fogom hallani alvó poromban.

– Bizony mondom neked, hogy elviszlek hozzá, üvegkoporsóba zárva – fogadá Lebée László.

– Ne tégy fogadást bizony szóval, mert nem tartod azt meg. Hozzám voltál láncolva, s nem tudod, hogy az a lánc nincs-e most is rajtad. Nekem azt mondja egy érzés, hogy te is itt maradsz velem, és te sem látod meg a szép Erdélyt soha. Megmondta ezt nekem a jegygyűrűm. Le akartam húzni az ujjamról, nem jött le, ellenállt. – Mind azt mondta: „Ne adj át engemet süvednek, ne Lebée Lászlónak. Inkább vígy magaddal a föld alá. Ne bízd te őreá, hogy vigyen engem vissza a te egyetlen drágádhoz, az üzeneteddel: ne is üzenj semmit Lebée Lászlótól a te jó Annádnak!” Így beszélt a gyűrűm: a szívemmel hallgattam. Mert furcsa dolog ez. – Mikor az ember a halálához közelg, akkor tudja meg csak, hogy a szívével látni és hallani lehet, akár a szemével és a fülével. – Hát csak ne vállalj te semmi üzenetet magadra éntőlem, hogy azt az én szerelmesemnek elvigyed, mert hozzám köt ez a lánc! És te nem mehetsz messzire attól a göröngytől, ami engem eltakar. Ellenben ráemlékezzél majd, mikor téged is megtalál a te nagy bajod; mikor teneked is éneklik majd, hogy „gemitus mortis, dolores inferni, circumdederunt me!”, hogy akivel összeláncoltad magad ezen a földön, együtt maradsz vele a másvilágon is. S ez legyen a te vigasztalásod, Lebée László. – Ez legyen a te utolsó órádnak vigasztalása.

Lebée László meg volt rettenve. A haldoklók jóslatait hallgatni nem üdvös. Fel akart kelni helyéből, de a haldokló erőszakos kézzel tartá őt vissza, s látnoki látásra felnyitott szemeit feléje sugároztatva, hörgé kitörő végszóval:

– Mert amilyen igaz, hogy a halálra menők szíveikkel látnak és hallanak, olyan bizonyos az, hogy ennek az én halálomnak te voltál az okozója, Lebée László, mert bűnös szerelmet éreztél és érzesz az én Annám iránt. Ezért hoztál engem, a te láncodhoz kötözve ide a Szentföldre. – A poklokat látnád meg bizonnyal e szörnyű bűnödért. – De én az én láncomnál fogva kiragadlak onnan, s megbocsátok neked, Istennél könyörögve érted. – Óh, Jézusom, mutasd meg az utat, amerre elmenjek.

E szóval visszaesett fekhelyére, szemei megtörtek, de a szíve annál jobban látott, s már meglátta azt a magas utat, amelyen fénylő nyomok vezetnek föl – föl – föl – az emberi észtől felfoghatatlan végtelenségbe…