Második rész

Szekéren ment, gyalog jött

A jó II. Endre királynak elég volt már a dicsőségből. Megfürdött a Jordán vizében, majd bele is veszett: ha Bárány Balázs ki nem rántja a hajánál fogva, odafullad; – megostromolta a Thábor hegyét, levágott négy szaracént, az ötödik aztán kicsiny híja, hogy őtet nem vágta le, ha Iváncs lovag ki nem vágja, szétaprítják. Elég volt a dicsőségből ennyi. Azonkívül olyan dolga is volt, ami már nem dicsőség. Elfogyott a pénze, üzent haza a kincstartónak, hogy küldjön utána, de az meg azt üzente vissza, hogy olyan likas a kincses láda, hogy kilenc macska sem tudna benne elfogni egy egeret. Ott abban a zsidó országban pedig kölcsön nem lehetett kapni. (Bizonyosan érezte már a jebuzeus, hogy a magyar országgyűlésen kegyetlen uzsoratörvényt fognak hozni.) – Mindennek az lett a vége, hogy II. Endre király azt mondta, hogy ő hazamegy.

A többi vezérek, az egyházfejedelmek nekiestek, hogy ez árulás! Hitetlenség! A jeruzsálemi pátriárka anathemát vágott a fejéhez, a pápa kiakolbólítással fenyegette, nem törődött vele: „Mindenütt jó; de legjobb otthon.” Nem is látta Jeruzsálemet.

Ekkor az egyházfejedelmek a velencéseket biztatták fel, hogy ne szállítsák a magyar hadakat haza a hajóikon. Ezek azonban sokkal lelkiismeretesebb kalmárok voltak, hogysem az ilyen kívánságot teljesítették volna, ellenben olyan nagy árt szabtak a hazaszállításért, hogy a király, mikor szétnézett maga körül, se égen, se padláson felét sem találta a kívánt összegnek. Fejenként minden vitézért húsz aranyat követeltek Spalatóig. A királynak pedig volt még huszonötezer vitéze. Ez annyi mint ötszázezer arany – az összes magyarországi arany-, ezüstbányák egyesztendei jövedelme. – Tehette volna ugyan azt, amit más okos fejedelmek tevének, hogy a hitetlenek ellen csatázva, kétharmadát agyonveresse vitézeinek; azzal nagyon leszállt volna a szállítási költség. Hanem hát nem tette. – „Tudjátok mit, fiaim! – monda a magyar uraknak. – Csúnya betegség az a tengeri nyavalya; jövet is nagyon megkínzott bennünket; aztán meg az embernek az élete sem biztos, a hajó kilyukadhat, a nagy tengeri csoda, a Krák, elnyel bennünket, azt mondom én, hogy menjünk mi haza, more patrio, lóháton, Erdély ide nem a világ!”

De nagyon megtetszett ez az indítvány, különösen a székelyeknek meg a szászoknak; így nekik megtakarítódik az út Spalatótól a Királyhágóig; a kertajtón keresztül mehetnek haza Erdélybe. Előhozták a nagy mappát, ami az akkori időkben annyival tökéletesebb volt a mostaniaknál, hogy nem volt rajta a földnek gömb alakja, hanem köpönyeggallér alakja, fenn a gallérja körül volt Európa és Szkítia; lenn a felleghajtójában Líbia, Arábia és India. Közbeesnek egynéhány tartományok. Azokat pedig már a magyarok jól ismerték a zsoltárból: Pontust, Cappadociát, Szíriát és Mizsiát. Azokat már Szent Dávid is kirándulásra érdemes tartományoknak hirdeté, hegedűszó mellett. De különösen Mezopotámiát vétek lett volna elkerülni, ami annyival ajánlatosabb ország, mivelhogy egészen zöldre van festve, tehát ott kétségtelenül igen jó legelőnek kell lenni. Közbeesnek egynéhány hegyláncok és folyamok; de mi az egy magyarnak? Valószínű, hogy idegen népek is laknak azokban a tartományokban, akik készek a verekedésre; de ez még éppen eggyel több kecsegtetés az odamenetelre.

Ők bizony nekivágtak egész táborostul, s hazajöttek Palesztinából szárazföldön, ki lóháton, ki meg az apostolok lován.

Már hiszen veszekedjenek afölött a tudósok akármennyit, hogy a magyarok Ázsiából jöttek-e ki, vagy sem, annyi szent igaz, hogy a tábornyi magyar nép, aki Endre király vezetése alatt járt, egészen Ázsiából jött ki. Hogy milyen állapotban? Az már megint más kérdés. És hogy hányan értek belőle haza? Arra meg nincs is felelet.

A hosszú, kínszenvedésekkel teljes útban, ahol folyvást fegyverrel kellett magukat keresztülvágni, amelyik csapat hátul maradt, vagy szárnyról esett, az fel volt áldozva, a pogány eretnek nép levágta, elfogta, a derék had, mint a rák a lábát, magától elhagyta. Felbomlott minden tábori rend a seregben: ki-ki magának kereste az utat előre, igyekezve megelőzni a másikat, nehogy az egye el előle a sovány martalékot; ahány csapat, annyi utat választott: nem volt más vezetőjük, mint a csillagok meg a turulmadarak, mint Attila és Álmos idejében. Jó szerencséjére (de nem az országéra) az útban felszedte a király a Szíriában letelepült „német lovagokat”. Azok is megeléglették már az itt mulatást. Endre király úgy fölbiztatta őket, hogy milyen szép helyet tud a számukra Erdélyben, a szászok mellett, hogy kedvet kaptak hozzá, felkerekedtek, így legalább a király is tett egy jó testőrseregre szert, aki a saját maga zúgolódó magyarjai ellen megvédelmezte.

Így aztán feliben, harmadában elvergődtek téltől derék nyárig Konstantinápolyba. Ott már keresztyén világ volt, nem kellett a pogányok hadai ellen tusakodni. Nem is tartotta őket össze többé semmi; hanem amint a Boszporuszon túl voltak, rohant szél ellenében minden ember, amerre utat látott maga előtt, torony irányában, északnak; vezér nélkül, trombitaszó nélkül. A király maga egy hónappal is későbben került haza, mint a seregének az eleje. Az volt aztán a bevonulás!

Zilált csapatonként, mint a cigányhordák, hosszúra nyúlt sorban, kettesével, hármasával bandukoltak a Szentföld járó vitézek, ruhájuk csupa rongy, sisak, páncél rozsdás, kemény ütésektől összevissza horpadt; kinek a fél karja felkötve, kinek a fél szeme beragasztva; maguk mind lovastul vándorló csontvázak; lehorgasztott fővel, elvadult orcával, amit belepett az összecsapzott szakáll. Tán maga sem ismert volna senki magára.

Aztán minden fáradságos útnál az utolsó mérföld a leghosszabb. A keresztes vitézek, mikor a havasalföldi hegyekre felmásztak, esküvel állíták, hogy ez minden eddig megmászott hegynél magasabb. És még milyen esküvel! Ha egyebet nem, hát a káromkodás cifráját elhozták a patarénusok országaiból magukkal. Annak a gyakorlati alkalmazására pedig ugyan nagy alkalmuk volt, mikor a haza szent földjére leszálltak, mert az első vendégfogadóik a szászok voltak, akik példabeszéd szerint sem valami nagyon szeretik a csavargókat ingyen ellátni; de hát még ezeket, akik folytonos nyomorúságban, küzdelemben elvadultak, s ahhoz voltak szokva, hogy minden falat kenyeret erőszakkal kell elfoglalni, s ütleggel megfizetni, kiknek mindennapi imádsága az volt, hogy „Hát ma hol raboljunk?”, s akik valamennyi pogányra, hitetlenre nem voltak olyan dühösek, mint az itthon maradt hazafiakra, mért, hogy azok bőven dúskálkodnak azalatt, míg őket idegen földön az egyiptomi csapások – megtoldva egynéhánnyal – kergetik országról országra.

Visszaérkezésük nagyobb ijedelem volt Erdélyben a kunok pusztító betöréseinél. Amilyen kínzó volt a remény minden háznál, hogy az eltávozott kedves vajon visszajön-e, épp olyan aggasztó volt a félelem, hogy a várt helyett valami éhes siserahad lepi meg a családot. A kerített városok kapuit bezárták.