Egy lovag három paripával

A zsombori vár tornyából messze ellátnia Homoród völgyébe. A torony ablakában reggeltől estig ül egy asszony. Nem mindig ugyanaz, ketten vannak, egymást felváltják az őrködésben. – Lebéené az egyik, Henningné a másik.

Jó két esztendő eltelt már azóta, hogy férjeik magukra hagyták őket, azóta hírt sem hallottak felőlük. Daru, gólya, kétszer is megjárta azóta váltogatott két hazáját, s az immortella koszorúk, amiket az asszonyok kötöztek visszatérendő hőseik számára, mind ott száradtak a falon. A tavasszal megérkező fecske annyit csevegett a tornác vasrácsozatáról hozzájuk! Csak megértették volna. – Talán jobb volt, hogy nem értették a fecske nyelvét.

A harmadik tavasz is beköszöntött. Jöttek, szállingóztak már a vándormadarak – de ezúttal nem a darvak, gólyák, hanem a koldus zarándokok. – Ezek megelőzték mindenütt a fegyverviselő keresztes táborokat. Gyalog jártak, annálfogva gyorsabban haladhattak, mint a lovasok. Előresiettek, mert a koldulónak sokkal jobb a hadsereg előtt járni, mint a háta mögött. Aki előresiet, alamizsnát kap, aki hátul marad, ütleget. – Hetekkel előbb, mint a fegyveresek előhada, szétrajzott a Barcaságon, az Erdővidéken a zarándokok csürhéje. Az úri várkastélyoknak mindennap akadt belőlük látogatója, ott, a jó bor és meleg kandalló mellett aztán tartották mesével a hiszékeny úri népet, cselédséget. Zsombor várában is mindennapos volt az ilyen vendég. A vár urát, Lebée Lászlót természetesen, hogy mindenik ismerte. Nemrég látta, jó egészségben találta. S ha már azt látta, hát akkor lehetetlen, hogy az elválhatatlan fegyvertársát is ne látta volna, Henning Brüniszkáldot. Hanem hogy nagyon elváltozhatott mind a kettőnek az arca ott a messze földön. Mindenik zarándok másformának írta le egyiket is, másikat is, a szép szőke hajú Brüniszkáld szöghajú lett, s övig ért a szakálla. A szíriai nagy forróság okozza ám ezt! – És aztán mennyit tudtak mesélni a két vitéz által kivívott nagy diadalokról! Csakhogy mindegyik más város falain látta őket, zászlókitűzéssel foglalatoskodni, ki Tyrusba, ki meg Jeruzsálembe tette át a mesét. Hanem a pusztában kiállott szenvedéseiket mind valamennyien egész valóság szerint adták elő. Óh, mennyit állt ki a szomjúság miatt a két derék lovag. Ittak rá aztán nagyokat ők vigasztalásul.

A szegény asszonyok pedig majd elepedtek a nagy várakozásban, s míg az egyik a toronyablakban vigyázott, hogy nem közelít-e még a Homoród partján valami lovas errefelé, azalatt a másik leosont a kertbe, s az „élek-e – halok-e?” virág szirmaitól kérdezett jövendőt; Henningné mind abban vallatta a tépett virágot: „él-e még – nem él-e”, míg Lebéené csak azt kérdezgeté tőle: „Szeret-e? Nagyon-e? – Keveset? – Sehogy sem?”

Egy este, mikor már alkonyatra járt az idő, s a tavaszi ködben a távol alakjai árnyékká mosódtak, Henningnén volt a sor a toronyablakban őrködésre. – Íme a távol kanyargó úton egy lovagot lát közeledni három paripával. – A középsőn maga ült a vitéz, a másik kettőt vezetéken kötve húzta kétfelől maga mellett.

Se előtte, se mögötte senki más, csak maga jön.

Rögtön sietett a hírrel a nénjéhez: „Lovag jön Homoród felől!” – Még nem tudták, hogy örömhír-e ez, vagy gyászhír? Örvendjenek e vagy búsuljanak?

Mind a ketten kimentek a várbástya lonkájára, onnan néztek alá a közeledő lovagra, amint az nagy csendesen léptetve ballagott fel a hegyoldalba felvezető kígyó-úton, olyan lassúsággal, mintha nem is élő ember, csak kísértő árnyék volna. A ködös alkonyat miatt nem lehetett kivenni mást, mint az egy lovagnak és a három lónak a körvonalait.

Minek jár három lovon valaki?

A vár felvonóhídja elé érve, a lovag a kürtjébe fújt, az ismeretes kürtjeladás volt ez, amiről a várlakók egymásra ismertek, a csapóhíd leereszkedék, a lovag bekocogott a három lóval az udvarra, s ott a tornác előtt megállt, lehorgasztott fővel, mintha aludnék, s azt várná, hogy fölébresszék.

A két úrnő lejött eléje a tornácig, s egy ideig bámulva vizsgálták mind a ketten e különös szerzetet.

A lovag sisakja összevissza volt horpadva, a tollbokréta leperzselt csonka szárai szétberzedtek róla, csuhája rongyokban csüggött a válláról, vedlett háti bőrrel, a hátára vetett pajzsáról hámlott az acéllemez, páncélja a rozsdától vöröslött, egyéb öltözetét a sártól és portól nem lehetett megítélni, az egyik keze be volt kötve véres kendővel; a haja lelógott az arcába ziláltan, eltakarva a fél pofáját.

A két hölgy egyszerre kapott egymás kezéhez; talán mind a ketten azt gondolták egy pillanatban:

– Vajon melyikünknek a kedvese ez!

Egyiteké sem, drága jó asszonyok! – mert ez itt Lebée László hűséges csatlósa: a jó öreg Bálint.

Ő maga a legsoványabbik lovon ül, aminek a háta ki van marjulva, a horpaszai majd átszakadnak, a forgóira tarisznyát lehetne akasztani, úgy kiállnak.

A két vezeték ló már úri paripa. Az a szürke ott Henning Brüniszkáld kancája, amelyik egész búsan aláhajtja a fejét a földig; az a fekete pedig Lebée László ménje; de ez már megismeri az itthont: amint széjjeltekint az udvaron, az erkélyes tornácokon, felemeli a fejét, s elkezd vígan nyeríteni, s aztán odafordítva a fejét az asszonya felé, csendes röhögésben küldi hozzá öröme üdvözletét. Lebéené is ráismer a paripára.

– Ez az én uram „Ráró” paripája!

Akkor aztán az öccse is felsóhajt.

– Akkor az ott meg Brüniszkáld „Tündér”-je.

– Hát ez a lovag kicsoda?

Azt úgy kell két csatlósnak leemelni a nyergéből; mert fogytán van az egész ereje.

Mikor leteszik a földre, csak úgy odaomlik a két hölgy lábához, a sisakját ledobva a fejéről; s nem tud más hangot adni, csak zokogni.

Asszonya rémülten ismer rá.

– Te jöttél meg Bálint.

Az alig tud felelni a nagy zokogástól.

– Én jöttem meg magam: két üres nyergű paripával.

– Hát hol van az urad? Hol van férjem? – kiált Lebéené, megragadva a gyászvitéz egyik karját indulatosan.

Még hevesebb indulattal rohan hozzá Henningné, s az egész embert felkapva a földről karjánál fogva, sikoltoz hozzá kitörő kétségbeeséssel:

– Hol az én férjem? Az én Brüniszkáldom?

Majd hogy szét nem tépik: melyik kérdésére feleljen hamarább?

A vén szolga összeszedi magát, s előbb Henningnének felel.

– A te urad elesett, vitézül harcolva a Thábor hegyén, s el van temetve a Szentföldön, Názáret mellett. A te urad pedig…

– Az is elesett? – sikolta közbe az asszony.

– Rosszabbul járt, mintha elesett volna. Az rabságába jutott Koradin szultánnak, s el van temetve elevenen a Holt-tenger körül valahol.