A mezítlábos szentek serege
Ez egy férfiakból
és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt; melynek minden tagját
fogadása köté, egész a Szentföldig mezítláb zarándokolni, csupán egy talp alá
kötött fakéreggel. Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arcú hölgyek
is; de mind mezítláb, s a lovagok, akik lóháton ültek, azok is mezítláb
lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vascipőik; de azokat a
nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát viseltek.
Ez volt az a „mezítlábos szentek” csapatja, melynek tagjai mind
egyenként a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezítláb, a férfiak
hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a
Szentföldig; mégpedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog. (Mert
hiszen úgy könnyű a mezítláb zarándokolást megtartani, hogy az ember Velencében hajóra üljön, s aztán Ptolomaisban
kitetesse magát a Szentföldre.)
Ezen a fogadalmon
kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy naponként háromszor, reggel,
délben, este, egy álló óra hosszáig imádkoztak, az olvasó és litánia szerint;
szerdán és pénteken böjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikációt
hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbáccsal véresre verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok,
aki elöl ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték.
Így haladtak nagy csendesen előre.
Mária
úgy érzé, hogy a mezítlábos szentek között ő maga a profana. Valamennyi között
csak neki van tisztességes öltözete és kísérő szolgája, aki a lovára
gondot visel, s a málháit cipeli.
Szégyenlette is
magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a
társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól
távol ütött sátort.
|