Az egyik antropophang, a másik assasin

Ez az egész zarándoksereg, aki itt most mezítláb lépi végig a keserves utat az égető nap alatt: egytől egyig a hét fő bűnben lélegző vétkesek válogatott csoportja. Ezek a gonosztevők között az excellenciák és eminenciák, akik úgy kerültek a világ minden részéből egy csoportba, hogy a pápa, mikor már azt látta, hogy Európában senki sem akar a Szentföldre menni hadakozni, mindenki békét kiáltoz, akkor kétségbeesésében ahhoz a módszerhez folyamodott, hogy a legátkozottabb bűnösnek is teljes bűnbocsánatot oszt, ha az a Szentföldre kész elzarándokolni, s a hitetleneket fegyverrel megrohanni. A kiáltó szó nem hangzott el a pusztában. Előjöttek rejtekeikből, odúikból a legnagyobb gonosztevők, a társadalom száműzöttei, a vérpadok candidatusai, a börtönök szökevényei – kiszálltak selyempárnáik közül az előkelő bűnösök, akiknek eltitkolt vétkeik kínzó álmaikat kísértetekkel népesíték meg; a hatalmasok, akiket a törvény keze el nem ér, leszálltak megtámadhatatlan polcaikról, s odavezette őket a nyakukra kötött kötéllel a „belső bíró”, az a kérlelhetetlen hóhér, a lelkiismeret a Szentszék zsámolyához, s ott fogadták a pápa kezéből a rájuk mért nehéz vezeklést, mely megszabadítsa őket a törvény nehéz kezétől, s a még nehezebb lélekmardosástól. – Gyalog, mezítláb, a Szentföldre, harcolni: férfinak, asszonynak egyaránt!

Ez volt az első dandár, mely a nagy csapás után újra megindult a népek közt helyreállott békét szétszaggatni, a harc fáklyáit az olajfák erdejébe vetni.

Dante poklának valamennyi hőse megy élő testben keresni az utat, mely a kárhozatból kifelé vezet.

Azok az egyforma fehércsuhás zarándokok ott elöl, derékkötő kordáikkal egymáshoz bogozva, nem mások, mint Konrád würzburgi püspök gyilkosai, kik a szent férfi vérével az oltárt fertőztették össze.

Az a délceg asszonyalak, akinek aranyvörös haja kikandikál a fátyol redői közül, egy hírhedett szépség, aki hat férjet sorvaszta lassú halálra az aqua toffanával.

Mind, mind valamennyien névtelen bűnök teherhordozói, olyan vétkeké, miket megtudni is irtózat, hát még viselni a tettnek emlékét!

És valamennyi között, még szörnyetegnek is vezér, előkelő: a hatalmas Róbert lovag.

Ez azt tette, hogy mikor fogságba jutott feleségével és leányával együtt Egyiptomban, nagy éhínség ütvén ki az egész országban, ő felfalta először a feleségét, aztán meg a leányát… Ennek a szörnytettnek a vezekléséül mérte rá a pápa azt a végtől végig vérző keresztet a homlokán.¹

Az a diakónus pedig, aki páter Horus név alatt ennek a seregnek előénekel, prédikál, s annak a fülbegyónását a világ minden nyelvén végighallgatja, aki oly magasztosan tud lelkesíteni a Jézus példájával: se nem pap, se nem keresztyén, hanem egy valóságos „Dái Aldoát” – a „Hegyek urának” a dái áldoátja.