Nagy csapás éri Máriát

Alig érték el a Etropoli Balkánt, ahol a rengeteg erdők elrejték a menekülőket, már ott voltak a sarkukban a kunok. Őket magukat nem, csak az előhírnökeiket lehetett látni, az égő hegyeket. Az a kellemetlen szokásuk volt, hogy ahol erdőt találtak maguk előtt, azt felgyújtották, végig leégették, hogy az útjukat álló ellenséget kipörköljék belőle. Egész lángba borult hegyek hirdették közeledésüket.

Ehhez a nagy rémülethez még egy borzasztó csapás érte Máriát.

Az etropoli menedékbarlangokban letelepült a zarándoksereg. Régi menedékhely volt ez itt, több üreg, mint egy sziklába vágott utca egymás mellett. Mária is meghúzta magát egy ilyen barlangban; a jó öreg Bálint odakinn hált éjjel a barlang nyílásánál a kipányvázott paripák mellett. Reggel, mikor fel akarta őt költeni Mária, az öreg nem mozdult. Meg volt halva.

Máriát a kétségbeesés környékezte. Mi lesz őbelőle, ha a hű szolga elköltözött? Ki lesz a kalauza? Ki lesz a tolmácsa? Annyi ismeretlen országon, annyi idegen nemzeten keresztül? Ki vezeti őt oda, ahol a fogoly urát megtalálja?

Hanem az ő siránkozását mind elnyomta a zarándokok vészüvöltése: itt a kunok a hegyek alatt! A kutyáik ugatását hallani már!