Róbert lovag menyegzője

A lovag részeg volt a bortól.

Két karját ölelésre tárva állta el az útját Máriának, s ez a tekintet megmondá neki, hogy van rettenetesebb sors is egy nőre nézve, mint felfalatni ez anthropophag által.

– Ah, te meg is vetetted a menyegzői ágyat? – kiálta a lovag röhögve, s a mohhal fedett sírhalomra veté magát, odarántva, elkapott kezénél fogva Máriát is.

Mária rémületében a keblén csüggő keresztet tartá eléje, s mert beszédét nem érté, jegygyűrűjére mutatott, hogy ő már férjes asszony.

A lovag másképp érté azt.

– Ne félj semmit, feleségül veszlek! – szólt kacagva. – Egész ceremóniával. Kánon szerint. Megesküszünk. Te az enyém, én a tied. Holtomiglan, holtodiglan. Teremtúgysegéljen! Hahaha! Hol az a pap? Gyere páter! Hozd azt a breviáriumot.

Páter Horus ott is állt már.

Mária ekkor a kétségbeesés erejével szakítá ki magát a lovag kezei közül, s futott ki a barlangból.

Róbert lovag utána rohant. Hosszú lábai voltak; hamar utolérte.

Mária nagyot sikoltva ugrott félre előle, s akkor látta elkáprázva, hogy a nagy testnek, aki mellette elfut, rohanva le a lejtőnek: nincsen feje.

A barlang szája előtt pedig ott áll Páter Horus, jobbjában a görbe kindzsált tartva, baljában magasra emelve üstökénél fogva a keresztes homlokú fejet: úgy pillogatnak még a kimeredő szemek, úgy kattognak össze az emberevő fogak.

– Én vagyok a Hegyek urának dái áldoátja!