A kunok táborában szenvedett rémségek

Mária a vele történt csodáktól egészen elkábultan támaszkodott egy mohos fa derekához, mint aki álmában futni akar és nem tud.

A nagy barlangüreg száján keresztül bachanali zsivaj tört elő, visítás, röhej, vadállati nyerítés hangjai; zsoltárok paródiája, trágár szavakkal: a sötét erdők mélyéből pedig vadállati üvöltés egész csordában. A kunok kutyái ugatnak az éjben, jelentve, hogy az elvonulást színlelő tábor megint visszatért.

Ez álomkáprázatból a dái áldoát szava költé fel Máriát. Az izmaelita kantáron vezetve hozta a két paripát.

– Üljünk fel. Haladjunk.

– Hová megyünk? – kérdezé Mária.

– Egyet tarts meg – szólt az izmaelita –; sohase kérdezz. Én mindent megmondok önként, kérdezetlenül, amit meg kell tudnod, a maga idején; de azt, hogy a jobb lábammal hova lépek, még a bal lábamnak sem mondom meg előre.

Mária keresztbe tette a kezeit a keblén, s Istennek ajánlá lelkét. Aztán fel hagyta magát a lovára ültetni. A másik lóra a dái áldoát ült fel; s maga előrebaktatott, hogy az ösvényt megtalálja az erdők sötétjében.

Mentől jobban közeledtek az erdő széléhez, annál jobban hallhatták azt az egyetemes vonítást, ami az éjszakát felverte. A kunok ezrével hordják magukkal az ebeket: azok náluk az előőrsök. Ők maguk alusznak, a kutya ébren van.

A kutya a kunoknál szent állat: erre esküsznek. A kutyák osztoznak a véráldozatoknál a „Keremet” istennel. Ezek a szép fehér, hatalmas, bátor komondorok, amik most a magyar Alföldön a juhnyájakat őrzik, a kunok bálványebeinek az utódai.

Nappal mindegyik a gazdája körül van, annak falatját lesi ki a szájából, éjjel pedig, mikor a harcos legelőre csapja a lovát, a komondor a paripával együtt kimegy a mezőre, s míg a lovak ménesszámra füveznek, addig a kutyák csordaszámra száguldoznak, csikasz farkast, ólálkodó idegent szimatolva, s széjjeltépik, ha megkapják. Amint pedig hajnalhasadáskor felhangzik a tábor közepéből az áldozatdob puffanása, akkor rohannak vissza, s mindenik komondor kergeti a maga paripáját a gazdájához sebten.

Amint Mária a vezetőjével az erdőből kijutott, a messze elterülő sík rónán ezernyi őrtüzet látott vörösleni. Kialvófélben volt már valamennyi. A tábor szélén legelésztek a paripák. A fenyéren egy hosszú, fehér tömeg közeledett a két jövevény felé: a komondorcsorda. Együttes mormolásuk olyan volt, mintha távol mennydörögne. A vezetőjük borjúnyi nagy dög volt, a nyakán szeges örvvel.

– Jaj! Széttépnek bennünket! – rebegé Mária.

– Te ne szólj, légy nyugodt – monda a dái áldoát, s azzal leszállt a lováról, s a hosszú zarándokbotjának a két végéről lecsavarta a keresztet és a vas csúcsát, s aztán annak az egyik végét a szájához illesztve, mikor már közel ért hozzá a vezérkomondor, valami port fújt neki a szeme közé, mire a dühödt állat egyszerre elkezdett keservesen ordítani, megfordult, félreszaladt, folyvást vonítva ádázul; a többi kutya mind utána: ott hagyták a két embert, s míg a vezérkomondor sírva, szűkölve verte magát a földhöz, a többi jó pajtások körülülték, és olyan keserves tutulást követtek el, mintha a gazdáik halálát éreznék.

Ez megint olyan csoda volt, amiről Mária a szemeinek sem akarta elhinni, hogy nem álom.

– Látod – monda neki a dái áldoát –, minden állatnak a legfájóbb része a szeme. Még a vad oroszlánt is megjuhászíthatni vele, ha ezt a port a szeme közé fújják. Attól egyszerre megrémül a vadállat, s odavan minden ereje. Kutya, farkas beszélni tud egymással. Most ez azt beszéli társainak, hogy „itt jár a Keremet! Elkussodjatok!” – Haladhatunk tovább.

Valamennyi kutyacsorda a tábor körül mind eltanulta egyszerre azt a fertelmes éneklést, amit ez a legelső falka rákezdett: „Itt jár a Keremet!”

Mária rettegve látta, hogy vezetője egyenesen a tábortüzek felé veszi az irányát.

Nem mert már többet kérdezni.

Mikor a legelső tábortűzhöz közel értek, páter Horus ismét leszállt a lóról, s a széles zarándokkalapját szétdarabolva, a lovak patkói alá bugyolát kötözött belőle, hogy a léptek dobogása ne hallassék.

A hold eltűnt már a hegyek mögé; csak a csillagok ragyogtak meg a hamvadó parázs a földön. A fegyveres alakok ott hevertek a tűz körül, gubáikkal betakarva. Horkolt valamennyi. A posajtott lótejtől mély dermenet szegődik az álomhoz. Akármelyiknek el lehetett volna lopni a fejét.

A két jövevény végigmehetett az egész táborban észrevétlenül.

Mária nem bírta kitalálni, hogy hová viszi őt most rejtélyes vezetője.

A tábor közepén volt egy szekérvár, s azon belül, utcasorban az előkelők sátrai, egy kerek téren a nagy vezéri sátor, tarka nemezből, aranyzsinórokkal a földhöz cövekelve, annak a nyílása előtt is, egymáson keresztülfekve, aludtak az őrök.

A vezéri sátorral szemben volt egy széles kövekből felrakott oltár; azon felállítva egy kecskelábú alak kezében pánsíppal, a fején kecskeszarvakkal. (Valami Szatír-szobor lehetett, amit a legutóbbi expedícióból elhoztak istennek, amidőn a latinok elfogták a görögöktől a szent Bizáncot, s az ott talált művészi bronzszobrokat megolvaszták, s kiverték krajcárnak. A kunok jobban megbecsülték a maguk osztalékát: a Dione-szobrot megtették a Bábolna istenasszonynak, a Szatír-szobrot pedig Keremet istennek. Ilyennek képzelték ők azt éppenséggel.)

Ennek az oltára pedig körül volt tűzködve hegyes karókkal, minden karónak a végén egy emberfő.

Mária reszketve húzta szeme elé a fátyolát, hogy ne lássa ezt a rémképet.

Az oltár körül aludtak a garaboncok, mögötte nagy máglyának az üszkei terjesztettek vérvilágot, amik közt az elégett áldozatok csontjai izzottak fehér fénnyel.

Tegnap bizonyosan nagy áldomás volt, minden ember holtra itta magát.

A főtáltos sátora előtt állt a hordónyi áldozatdob, rajta a buzogányforma nagy puffantó.

Csak a vezéri sátor hátuljában levő paripák érezték meg, hogy idegenek jöttek; azok kezdtek el nyeríteni.

Mária remegett: ha most fölébrednek?

– Szállj le a lovadról! – mondta neki a dái áldoát.

Mária engedelmeskedett.

– Lépj fel arra az oltárra amott.

Mária azt hitte, hogy a halál csarnokába lép. Megtette.

Akkor a dái áldoát a csuhája alól egy derekára kötött zöld selyem zászlót oldott le, amelyen egy aranynap és félhold volt hímezve, s azt a vándorbotja végére tűzve, Máriának nyújtá.

– Emeld magasra!

Akkor fogta a dobütőt, s olyat ütött vele háromszor a bőrre, hogy megzendültek bele a visszhangos bércek.

E riasztóra egyszerre rémséges zsivaj támadt az egész táborban: a sátorokból rohantak ki a felriadt vezérek, bálpapok; maga a főtáltos majd keresztülesett a saját dobjában, s szinte visszahőkölt, amikor azt látta, hogy a dobütő már másnak a kezében van. Maga az ifjú vezér lóháton ugratott ki a sátorából páncél nélkül, karddal a kezében; szemei szikráztak, az arca vörös volt: „Ki háborgat engem?” – ordítá fejedelmi haraggal.

Az izmaelita pedig odaplántálta magát az oltár elé, s felemelt kezével a zászlóra mutatva Mária kezében, e szókat mondá:

„A Sheik Aldzsebál.”

Erre a névre, mintha kicserélték volna a vezért: a karja, kardostul aláhanyatlott az oldalára; az arca elsápadt: észrevevé, hogy nincsen páncélja, összeborzadt.

– Mit kívánsz dái áldoát? – hebegé halk hangon.

– Szállj le és jöjj elém.

A fejedelem leszállt a lováról engedelmesen.

Páter Horus pedig úgy beszélt vele, mint egy bíró a bűnössel.

– Mit parancsolt neked a Hegyek ura?

– Azt, hogy harcoljanak az ő ellenségei ellen.

– S kiket ismersz te az ő ellenségeinek?

– A törököket és a mongolokat.

– Hát itt keresed te a törököket vagy a mongolokat?

– Hallgass meg! – szólt a fejedelem könyörgő szóval, s félve tekingetett jobbra-balra, háta mögé. Amely fejedelmet a dái áldoát felelősségre von, az a halotti pénzt a szájában hordja! Legközelebb eső hívei közt vannak a „fedáik”, a Hegyek urának orgyilkosai: a dái áldoátnak egy szemöldök összeráncolása elég, hogy belőle holt embert csináljon.

– Beszélhetsz.

– Megtudtam a kémeimtől, hogy a mongolok nem Örményország, hanem Etelköz felé jönnek.

– Ez igaz.

– Ott akarok velük találkozni. De magam, népemmel nem vagyok elég erős, hogy megküzdhessek vele; a magyar király szövetségét keresem. Hozzá vezet az utam.

– Vigyázz, hogy el ne tévedj. Ha a mongolokkal árulsz egy gyékényen: annyit ér a fejed koronástul, mint ezek közül egyik, amik itt póznára vannak tűzve. A Sheik Aldzsebál keze utolér, akárhová mégy e földön, még ha a Kaf hegyén túl mégy is.

– Fejem a szavamért! – monda a vezér.

– Elfogadom. És most tégy tiszteletet az én úrnőm, a „Bajraktár” előtt.

Mária először hallá, hogy ő a bajraktár. Nem név az, hanem tisztség. Zászlóhordó. A próféta szent zászlójának vivője. Az is asszonytól származik: Aishától.

A fejedelem odajárult az oltárhoz, s fél térdre támaszkodva nyújtá kezét Máriának, úgyhogy a hölgynek az ő felemelt térdét kelle használni zsámoly gyanánt. És aztán meghajtott, fedetlen fővel vezeté őt saját sátorába, átengedve azt neki egészen.

A dái áldoát és a fejedelem erre kiüríték a szövetségkelyhet, saját vércseppjeikkel vegyítve a bort.

Akkor azt mondá az izmaelita a kun vezérnek, hogy ha vannak a népe között lázárok, akik az egyiptomi szemgyulladásban szenvednek, hívassa ide; a bajraktár csodatevő hatalmával meg fogja őket gyógyítani.

Voltak nagy számmal.

Mária ezen a napon egészen boldognak érezte magát: reggeltől napestig szenvedőket gyógyíthatott. A hatalmas szerrel megkente a lázárok gyulladt szemeit, s aztán bekötötte, meghagyva, hogy másnapig ki ne bontsák.

És a következő nap reggelén már ugyanazok az emberek áldva, magasztalva jöttek vissza hozzá, hogy a köntösét megcsókolhassák; a kínzó csuma elmaradt róluk.

A fejedelem maga is el volt ragadtatva e csodatétel által, mely különösen az ő kedvenc asszonyai szép szemeinek adta vissza az egykori bűbájos ragyogást.

– Nem bocsátalak még ma innen el – mondá Máriának.

Páter Horus azt mondá:

– Bocsáss bennünket, mert sietős utunk van.

– Nem addig, míg a bajraktár csodáiért hálaáldozatot nem tartottam.

Mária maga is azt mondá, hogy még kész itt maradni. Ír volt lelkének, hogyha a szenvedők kínjait enyhítette, s még egyre tódultak a sátorához gyógyulást kereső lázárok.

– Megmondtam, hogy ne legyen saját akaratod, az enyémen kívül – mondta neki az izmaelita. – Most már ígéretet tettél. Ám lássad.

Az a nap gyógyítási csodatételekkel múlt el. Mária szívesen hagyta magát harmadnapra is megmarasztalni, hogy a szer hatásának sikeréről bizonyossá legyen.

Az a nap pedig volt az áldozat ünnepe, amit a kun vezér egyenesen az ő tiszteletére rendezett.

De nagyon megbánta Mária, hogy ott hagyta magát marasztalni. Mert az az ünnepély abból állt, hogy egy csapat foglyot a Keremet bálvány oltárán lemészároltak, s vérüket egy közös verembe bocsátva, s a fejeiket póznákra tűzködve.

S Mária az emberáldozatnál ráismert egykori útitársaira, a mezítlábos szentekre. Azokat ott lepték a kunok a barlangjukban mámortól elázva, egész csoportostul. Átkaik és kínordításaik elől nem volt hová bújni: a halottak ismerős torz arca még azután is ott fintorgott reá, kopjahegyre tűzve. Azt hitte, megőrül ettől a látványtól.

Hát pedig ez az áldozatünnep!

S mikor ennek vége volt, akkor meg következett a Bábolna istenasszony áldozati szere. Annak meg a fogoly nőket áldozták meg: a szent zarándoknőket. De már azt a válogatott kínzást, amit ezekkel elkövettek, nem nézhette Mária végig. Eszméletét veszté az iszonyat miatt.

Mikor felocsúdott, a dái áldoátot látta maga előtt.

– Mondtam, hogy ne legyen akaratod az enyémen kívül, amíg veled járok! Most volt: meglakoltál érte. – Amit láttál, felejtsd el: álom volt. Az áldozatok kiszenvedtek bűneikért, úgy érdemlették: most a paradicsomban vannak.

Mária felfogadta, hogy soha többet még fejbólintással se fog se igent, se nemet mondani.

Negyednapra aztán elbocsátá őket a kun fejedelem, megajándékozva őket még egy pár gyorsfutó paripával, s kíséretül egy csapat válogatott lovast rendelt melléjük, akik előttük nyargalva, az utat tisztán tartsák, valameddig a tengerpartot el nem érik, ahol új fejedelem országa kezdődik.

Mária most kezdte távolról sejteni, hogy minő rémséges hatalomnak kell annak lenni, aminek a keze még a vándorló nemzet uralkodóit is pórázon tartja; hogy ki lehet az a „Hegyek ura”?