Mária szól a damaszkuszi néphez

Mária felszökött a palankinból a kútmedence párkányára, égszínkék jobb kezét a magasba emelve, s bátor, erős hangon kialtá a népnek arabul:

– Damaszkusziak! Egy Istent hívők! – Ti mindnyájan vakságban szenvedtek. Nem látjátok meg a napot az égen. Van-e fényesebb nap a fejedelemnél, aki ellenségét nemes tettekkel győzi le? Malek Kamel szultán kardja elég hatalmas volt mindig; orgyilkos tőre nem szennyezi be az ő kezét.

Ő megveri az ellenségét, mikor páncélban van, de nem rohanja meg, mikor mezítelen. Dicsőségének fénye elvakítja még az ellenségét is, s ti ezt a fényt nem akarjátok látni. Jöjjetek ide, én meggyógyítom a szemeiteket: mossátok meg ebben a vízben, amit kezemmel megszentelek: a mindenható egy Isten nevében!

S azzal kék színű jobb kezét a szökőkút vízsugarába tartá, amíg az fehér lett, mint az alabástrom.

Damaszkusz ősidők óta mindig a csodatételek hazája volt, igazi és hamis csodatételeké. Elkövették azokat próféták, szentek, kalifák és szemfényvesztők. Hívőkre mindig akadtak.

Egy bátor nőnek merész megjelenése, megragadó beszéde a néphez, ott, ahol nőt nyilvános téren beszélni nem hallottak soha, a felizgatott tömeg kedélyét egyszerre megfordítá. „Szálem! Szálem!” üdvkiáltás hangzott feléje minden oldalról, s tódulva jött a nép a fekete kúthoz, a csodatevő kéz által megszentelt vízben megmeríteni az arcát.