Menekülés a viharban

A zivatar megérkezett: az egész ég elfeketült. S e sötét ég alatt maga a Holt-tenger, mint egy világító sivatag, úgy rémledezett fel. Maga az orkán sem tudja ezt a nehéz olvadt sótömeget úgy hegyekké torlasztani, mint az élő tengert, ez még a zivatarkorbácsa alatt is halott marad, csupán éles barázdák húzódnak rajta végig, amik foszforfényben világítanak fel a lomha alant járó felhők szegélyeire. A széltől megkapott vitorlás csónak úgy szökell, nem úszik, egy habgerincről a másikra, érchangú csattogással. Benne fehér alakok ülnek, sápadtan világító arccal, démonokhoz, elkárhozottakhoz hasonlók.

De jó a viharral utazni a Holt-tengeren keresztül. Ennek a haragja sokkal jobb, mint azé a másik fölséges úré, a napé. Üt, ver, paskol, összezúzással fenyeget, de röpít, nem lankaszt. Amely utat a sziklavárig egész naphosszat jártak meg evezve, ugyanazt a vakmerők széltől hajtva megfutották három óra alatt. A csónakot ott dobta ki a Holt-tenger a sósbuckák között, amiket ilyenkor messzire eláraszt a medréből kitolt tenger.

Itt azután a két férfi evezőlapátokra fekteté a jártányi erővel nem bíró Lebée Lászlót, s úgy vitte őt tova a Jordán zuhatagáig, hol egy halász kunyhójában mindnyájan menedéket találtak.

Mária gondos ápolása mellett lassanként erőhöz tért ismét Lebée László. Hetekig tartott, amíg e menedéken ismét visszanyerte az öt érzékének a használatát.

Mikor újra megtanult beszélni, vége-hossza nem volt a panaszkodásnak: hogy miket szenvedett. Mária csak hallgatta hűségesen, és maga egy szót sem mondott abból, hogy hány poklon tört addig keresztül, amíg a férjét feltalálta. Ne búsítsa vele!

Azalatt, míg Lebée László a halászkunyhóban erőhöz jött, Horus maga is ott volt a közelében; az ifjú fedáit elküldte a Karmel hegyen lakó karmelita lovagokhoz azzal az üzenettel: hogy egy keresztyén lovag itt fekszik fogságból kiszabadultan, küldjenek érette fegyveres kíséretet.

Hetek múltak bele, amíg a karmeliták küldöttei a fedái kalauzolása mellett rátaláltak a keresztyén menekültekre. Már akkor Lebée László annyira volt, hogy képes volt lóra ülni.

Itt azután Mária búcsút vett a dái áldoáttól.

– Én semmit sem tettem – mondá Horus –, csupán csak az én uramnak, a Sheik-Aldzsebalnak, a Hegyek vénjének parancsolatját hajtám végre. Hanem te: te dicsőséges asszony voltál. És bizonyára mondom néked, Lebée László, írd fel ezt magadnak a szíved hártyájára, hogy mindazon szent nevek között, akik talik írással vannak a ti kalendáriumotokban sorba feljegyezve: egy asszony sem érdemelte meg jobban a feje körül a glóriát, mint a te asszonyod. Becsüld meg. Béke legyen veletek.

S azzal saját ujjai hegyét megcsókolva, áhítatteljesen érinté azokat Mária kezéhez. Ez volt a búcsúüdvözlete hozzá.