A szent szerelme a bűnös iránt

S a kettéhasadt kép azt súgá: „Kelj fel: megsegítlek!” Amint a férj eltávozott, Mária előjött a rejtekéből. Ő vette át a bűnös könyörgését, amit az a Szent Szűzhöz küldött.

Nem gondolt többé arra, hogy ő a szerető hitvestárs; nem arra, hogy megcsalt feleség.

Égető vágyai, haragos gerjedelme elnémultak, elpihentek. Annak a szentnek a helyében érezte magát, aki előtt imádkoztak.

Végiggondolt azon az egész során az eseményeknek, amiket két év alatt végigszenvedett. Olyan volt az, mint egy olvasónak a sorba fűzött gyöngyszemei. Az elválás keserve, a távollét félelmei, a visszatérő vészhír, a nehéz elhatározás a veszedelmes útra; az út rémei; kőszikla, sivatag, vihar, Holt-tenger alakban, fenevad, vérivó pogány és hízelgő király élő személyében; a csábító paradicsom kísértetálmai: mind átvonultak még egyszer a lelke előtt. Miért tette ezt? Miért szenvedte ezt? Egy emberért, akit oly nagyon szeretett. És most már tudja, hogy az nem szereti őt; sohasem szerette. Másért ég: a szebbik testvérért, akinek a hitves urát elvitte magával oda, ahonnan vissza nem tért. Miért kell ennek így lenni?

Nem pörölt Istennel.

Nem kérdezte, miért kell „egy” embernek ennyit szenvedni az életben? S ennyi szenvedésért, ennyi áldozatért, jutalom helyett mért kell ez elviselhetetlen büntetést nyernie? Annak a tudását, hogy nem bírja megvenni ennyi kincs áron sem a férje szerelmét. Tudta már; hogy az ő koronája a túlvilágon van.

Nem magáért sírt már. Hanem azért, akit még most is szeret. De akitől láttatni nem akar soha többé.

Most már értetté e jeges komorságot az arcán. E jéghegyen belül halálos lángok vannak elfojtva.

Bizonyosan a testvér is szereti őt.

S ebben a tiltott szerelemben el fognak kárhozni itt és a másvilágon.

Ki áll az útjukban?

Egyedül ő.

Jó volna meghalni! Ha azt könnyen adnák.

De az ő élete nagyon jól meg van védve.

Keresztülhordta azt egész nemzetek sírjain, ahol ezernyi hősök csontjai fedik a völgyeket. Őt nem ölé meg az a hatalmas szellem, aki a vasembereket seregszámra gyilkolta.

S még sokáig élhet; hisz a halál nem keresi azt fel, aki hívogatja: a kereső elől fut.

És amilyen hosszú lesz az élet, nap nap után mindig lássa maga előtt azt a két szenvedő arcot, akiknek minden pillantása azt mondja neki:

„Ha te nem volnál többé!”

Talán egy rossz órában, amikor a föld alattiak hatalma elmérgesedik az emberi lelkeken: még képesek lesznek arra, hogy szenvedélyükben a legátkozottabb bűnre fogjanak kezet: s megölik azt, aki kettőjük között áll.

Ne kárhozzanak el! Ne szenvedjenek tovább!