Az alamizsnakenyérkék

E nagy vezeklésnek mindennapi tanúja volt egy öreg anyóka, aki reggelenként előjött az erdőkből, ajkig, szemig beburkolva rongyos keszkenőkbe: az hozott a vezeklőnek naponként egy olyan páros kenyérkét, milyennel Illés hollóját szokták képekben ábrázolni.

Annak a páros kenyérkének felét mindig elfogyasztá a vezeklő, felét félretette.

Az anyóka nem kérdezte tőle, hogy mire gyűjtögeti azt a sok apró félcipót, csak odább bicegett kétrét görnyedt, botra támaszkodó bicegő alakjával.

A vezeklő arccal a kőszikla felé fordult, mikor közeledő lépéseket hallott. Nem akart embert látni, s nem akarta, hogy emberek lássák.

Nem találhatta ki, hogy az a mindennapi látogató – az ő hűséges felesége, Mária: aki eltűnése óta ott rejtőzik a Camaldulensis testvérek zárdájában, amit Bükkös-Boldogasszonynak neveznek. – A tatárfutás előtt híres-nevezetes búcsújáró hely volt.

Mikor aztán a negyven nap letelt, Lebée László előjött a remetebarlangból, a megfelezett kis cipókat a csuhája szárnyába kötötte, s gyalog, mezítláb elvándorolt Gyulafehérvárra az apátúrhoz. A főpap ott találta őt összeroskadva a templom ajtajában. Felemelte, megölelte, megcsókolá.

– Kifáradtál? – kérdé tőle.

– De győztem!

– Nehéz tusád volt.

– Elvégződött.

– Szembe mersz-e szállni immár a kísértettel?

– Jöhet akármi alakban, nem rettegem.

– Hát ezek micsodák, amiket a csuhádba kötve hoztál?

– Apró cipócskák fele része, amiket alamizsnául kaptam. Felét félretettem.

– Miért tetted félre?

– Hogyha rátalálok a feleségemre, megvendégelhessem őt vele: „Íme egyed az én bűnbánatom alamizsnakenyerét!”

E szóra az apátúr szemeit elborítá a könny.

A földön térdeplő fejére tette a kezét.

– Íme látom, hogy érdemes lettél az Úr irgalmára. Isten bölcs hatalma íme, kitölté a te fejedre az ő kegyelmét. Ezek a kenyérdarabok az ő ítéletosztó serpenyőjében lenyomják a te bűneidnek mérhetetlen súlyát. Íme, tudd meg: a te hűséges hitvesed, akinek számára falatjaid felét félreraktad: ebben az órában már a megdicsőülés mennyei kenyerével táplálkozik. Isten elszólítá őt abba a nagy vendégségbe, ahol a „nyomorult Lázár” ül az asztal fején, s angyalok szolgálnak a lakomázóknak.

Erre a hírre Lebée László mint a szélütött rogyott le a templom kövezetére, s nehéz zokogása forró könnyeivel áztatta a küszöböt, mely a hívők lépteitől volt kikopva: keserves sírása közben csak az egy „Mária” nevet emlegetve.

– A könny az a fürdő, amiben a lélek hófehérre mosódik – szólt az apátúr. – Meglátom, hogy ilyen hófehér vagy-e már.

Azzal előhozatta az apátúr a hordszékét, mely két öszvér hátára volt kötve, abba ülteté be a kifáradt vezeklőt; ő maga lóháton bandukolt mellette. Egész processió kísérte őket templomi zászlókkal a Bükkös-Boldogasszony zárdájáig.

Itt a kürtszóra megnyiták a kaput, s bebocsáták rajta az apátúrt és a remetecsuhába öltözött lovagot.