A mezítlábos szentek serege

Ez egy férfiakból és asszonyokból vegyest csoportosult sereg volt; melynek minden tagját fogadása köté, egész a Szentföldig mezítláb zarándokolni, csupán egy talp alá kötött fakéreggel. Voltak köztük fiatal, deli termetű, szép arcú hölgyek is; de mind mezítláb, s a lovagok, akik lóháton ültek, azok is mezítláb lovagoltak. Volt ugyan fegyverzetük is, sisakjuk, vascipőik; de azokat a nyeregkápára akasztva viselték, s csak a verekedés alkalmával használták. Mindnyájan egyforma durva szőrcsuhát viseltek.

Ez volt az a „mezítlábos szentek” csapatja, melynek tagjai mind egyenként a pápa kezébe tették le azt a fogadalmat, hogy mezítláb, a férfiak hajadonfőtt, a nők lefátyolozott fővel vándorolnak a Szentföldig; mégpedig Bodontól elkezdve mindenütt a szárazföldön gyalog. (Mert hiszen úgy könnyű a mezítláb zarándokolást megtartani, hogy az ember Velencében hajóra üljön, s aztán Ptolomaisban kitetesse magát a Szentföldre.)

Ezen a fogadalmon kívül még az is a vezekléshez tartozott, hogy naponként háromszor, reggel, délben, este, egy álló óra hosszáig imádkoztak, az olvasó és litánia szerint; szerdán és pénteken böjtöt tartottak, vasárnap pedig pihentek és prédikációt hallgattak, misét mondattak, s a hátukat korbáccsal véresre verték. Az utazás közben pedig énekeltek. Egy zarándok, aki elöl ment a kereszttel, előénekelte a verset; a többiek rázendíték. Így haladtak nagy csendesen előre.

Mária úgy érzé, hogy a mezítlábos szentek között ő maga a profana. Valamennyi között csak neki van tisztességes öltözete és kísérő szolgája, aki a lovára gondot visel, s a málháit cipeli.

Szégyenlette is magát előttük, s minthogy sehogy sem illett a társaságukba, csak távolból követte őket, s az ő éjjeli tanyájuktól távol ütött sátort.