Fejezet
1 1| amiért jönnöm kellett – szólt az ifjú ember, egy aranymetszésű
2 1| hiszem, hogy tudjon hozzá – szólt mosolyogva –, mert Pusztafi –
3 1| szemeibe tekintett. S akkor így szólt:~– El fogja ön nekem azt
4 1| Ez rossz bók nekem – szólt nevetve Szerafin –, ki annyit
5 1| feleségül.~– Ah, Szerafin – szólt borultan Lávay. – Ön sohasem
6 1| megérkezte előtt.~– És Judit? Mit szólt ő?~– Ő hallgatott.~– Azt
7 1| vállára tevé kezét, s hevesen szólt:~– Ön most mélyen gondolkozik
8 1| megmarad házibarátnak –, szólt gonoszul hunyorítva Fertőy.~–
9 1| tönkre.~– Azt hiszed? – szólt Szerafin hideg kevélységgel
10 2| Az nem jó gondolat – szólt Lávay –, hisz a rohanó néptömeg
11 2| Nekem is úgy tetszik – szólt a főhadnagy tétovázva.~–
12 2| hivatalos vendégségben? – szólt Pusztafi elragadtatva. –
13 2| Pusztafi szivarra gyújta, s így szólt:~– Hát te fiú, szerelmes
14 2| Béla.~– Mit gondolok? – szólt hangosan Pusztafi. – Azt
15 2| soha ne érje ezt a házat! – szólt tréfás áhítattal Pusztafi.~
16 2| Pusztafi hevesen. – Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek
17 2| édesanyám, ne szóljunk erről – szólt Béla kedvetlenül –, különben
18 2| lesz egy fejjel kisebb – szólt aggó célzással a jó öreg.~–
19 2| pletykahordókra hallgatni – szólt közbe haragosan felkönyökölve
20 2| Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.~– Kedves öcsém,
21 2| ember.~– Hozta isten! – szólt kacagva Pusztafi a beretirálóhoz. –
22 2| árulja.~– Hát kedves Náci – szólt könnyű vérrel Béla –, én
23 2| sorsod kockáját elvetetted – szólt Pusztafi.~– Isten kezében
24 2| Irigylésre méltó ember – szólt Pusztafi, felsóhajtva –,
25 3| tehát lássunk a dologhoz – szólt Hargitay, a pipát sem véve
26 3| coramizálást.~Fertőy édeskés hangon szólt közbe.~– De édes bátyám;
27 3| kedves bátyám akaratában – szólt nyájas részvéttel Fertőy –,
28 3| gondolatokra téríthetjük.~– Tehát – szólt Hargitay felvéve íróasztaláról
29 3| Hargitay.~– Nem mondhatnám – szólt Márton huszár –, mert a
30 3| minek örült olyan nagyon – szólt vállvonítva a büszke honfi,
31 3| nem evett semmit, és nem szólt semmibe.~Fertőy szeretett
32 3| akarom szokni az éhezést – szólt vissza a leány.~Egy percre
33 4| majd én helyet csinálok – szólt protektori arccal. – Innen
34 6| az.~– Én babonás vagyok – szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához
35 6| idejét és eszméit rablom? – szólt Judit, megszorítva a költő
36 6| tetszését.~– Óh, miért nem? – szólt a költő iróniával. – A pálya
37 6| mindenki.~– Polgárok! – szólt a mai munkában kissé megkopott
38 7| volt.~„Kedves unokahúgom! – szólt a levél. – Ön feledni látszik,
39 7| hozzá.~– Kedves Judit – szólt végre valami szóra akadva –,
40 7| mellé.~– Tudod, hová! – szólt a kocsisnak. A hintó robogott.
41 7| tudod-e hova megyünk most? – szólt hozzá megindult hangon.~–
42 7| anyja képét, s magában így szólt hozzá:~„Anyám, lásd, én
43 7| veled jár.”~A másik levél szólt Fertőynek.~„Uram!~Levelére
44 8| nekik, hát csak vigyék – szólt kegyes megnyugvással a jó
45 8| is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekommendáltam
46 8| Ah, ön megérkezett? – szólt nyájasan közelítve a mindig
47 8| ezüstneműi helyett.~– Ah! – szólt Fertőy ismét mosolyogva. –
48 8| kisasszony. Férjhez ment – szólt Fertőy kivonva zsebéből
49 8| fölnyitását szorgalmaznunk – szólt fogait összeszorítva, úgy
50 9| kérdezősködöm Béla felől – szólt elkedvetlenülten Lávayné,
51 9| várt rá.~– Ugyan kérem – szólt a pincér fütyörézéshez kezdve,
52 9| várkormányzóval akarok szólni rögtön – szólt ő hirtelen feltalálva magát.~
53 9| nekem mondani, asszonyom? – szólt a várkormányzó, közellépve
54 9| lelkemmel istenem előtt – szólt szenvedélytelen hangon. –
55 9| fogom, hogy mit írjon! – szólt Lávayné, csendesen visszarakva
56 9| mindez eseményekről sohasem szólt senkinek semmit, csak fonogatott,
57 10| sincsenek?~– Galambjaim? – szólt a korcsmáros élesen szemügyre
58 11| bemutatni Kolbay bácsinak – szólt rögtöni bevezetéssel Szerafin
59 11| Tessék helyet foglalni – szólt az öregúr egy rozzant bőrpamlagra
60 11| is álom!~– Ah, bátyám! – szólt neheztelve Szerafin.~– Az
61 12| színére.~– Távol járnak – szólt Pusztafi széttekintve.~–
62 13| Nem magad idéztél-e elő? – szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. –
63 13| Tehát velem fogsz jőni? – szólt az örömre gerjedten.~– Veled
64 13| s nejéhez hátrafordulva szólt:~– Judit, én mindenre kész
65 13| lelkemnek irgalmas…~– Köszönöm – szólt Béla megszorítva neje kezét.~–
66 14| hogy mit cselekedjem én? – szólt e tárgytól kínozva az orvos.~–
67 14| azt a szép hosszú haját – szólt messze elgondolkozva Melchior.~–
68 14| Melchior.~– Az már megtörtént– szólt Judit, és leemelé kalapját
69 14| tett semmivé Béláért! – szólt neheztelő hangon az orvos.~–
70 14| Még most sem estem le – szólt Judit meg nem szelídített
71 14| isten kigyelmednek is – szólt a leány félreismerhetlen
72 14| láttalak valaha.~– Úgy? – szólt a leányzó, s hangja, tekintete
73 14| felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe,
74 15| gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:~–
75 15| magam fogok vele beszélni – szólt Judit hirtelen elhagyva
76 15| istenre kérem kegyelmedet – szólt Judit kezeit összekulcsolva
77 15| lennem.~– Az nem lehet – szólt az öreg halász fejét megrázva. –
78 15| keblét.~– Hallja kegyelmed! – szólt Judit hirtelen megállva
79 15| készüljünk az időnek – szólt az öreg, s elkezdte csizmáit
80 15| ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: „Hát adjon kegyelmed
81 15| egy kis papramorgót! – szólt teletöltve a pohárkát a
82 15| tensasszonynak odabenn? – szólt Katica gazdasszonyi bölcsességgel.~
83 15| megpirítani férfi előtt – szólt Judit. – Azt én nem engedem,
84 15| sebhelyet.~– Megbocsáss! – szólt hirtelen kezét nyújtva.~–
85 15| Judit bámulva.~A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá
86 16| a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni
87 16| vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.~Egyszer aztán egy
88 16| Kutyaugatást hallok – szólt Judit finomult ideggel neszezve
89 16| anélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltűnt az erdőben.
90 17| halottunk van.~– Látom – szólt egy ismeretlen hang. – Alkalmasint
91 17| valami veszedelmes ember – szólt a házigazda.~– Bizony veszedelmes –
92 17| megjött, és itt halt meg – szólt Béla, és szavait olyan közelről
93 17| keresztül!~– Megállj! – szólt Béla. – Látni fogod, hogy
94 18| rágalmazd a férjemet, kérlek – szólt Szerafin azzal a hamiskás
95 18| milyen hamisak ezek a rabok – szólt Blumné, más tárgyra fordítva
96 20| Megbocsásson, uram – szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó
97 20| Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei
98 20| vesztesége fog lenni.~Bárzsing szólt:~– Melynek ellenőrzése minekünk,
99 20| vagyunk kötelezve.~A másik úr szólt:~– Különben bátor vagyok
100 20| egyértékűnek tekintendik.~Bárzsing szólt:~– Én ugyan hajlandó vagyok
101 20| adatokat.~Megint a másik szólt:~– Ámbátor az évenkénti
102 20| Bárzsing kenetteljes hangon szólt:~– Mert tessék elhinni,
103 20| célzott e váddal.~– De nem! – szólt Bárzsing, a másikat csitítva. –
104 20| Bárzsing.~Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg
105 21| kertésszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatón:~–
106 21| hivatva!~– Óh, asszonyom – szólt az ifjú –, a földmunka a
107 21| tudta ő, hogy ez nem neki szólt.~– És ezután ki fog tehetni
108 21| hogy nagy tudomány ez? – szólt diadalmasan a herceg, kinek
109 21| volna a lyukból.~– Igazán! – szólt Fertőy – kár neked öcsém
110 21| beszéd.~– Teringettét! – szólt közbe a herceg. – Ön olyan
111 21| csakugyan ő az.~– Lássák – szólt a herceg –, ezt én saját
112 22| addig olvasni.~A levél így szólt~„Kedves Juditom!~Egy balesetről
113 23| a golyók.~Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam
114 24| fel akarjuk támasztani – szólt Bárzsing olyan hidegvérrel
115 25| hogy „jawohl”.~– No igen – szólt az öreg asszonyság –, kegyeteknél
116 25| ilyen nincs.~– Nincs ám – szólt Lávayné félig elszomorodva,
117 25| ez az egy igaz barátom – szólt kezét Fertőy vállára téve
118 25| neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg
119 25| tudok szerezni magam! – szólt haragosan felpattanva Lávayné,
120 26| mindig úgy összerezzenek – szólt Judit –, anyádat várom.~–
121 26| mely tízezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen
122 26| legnagyobb része.~– Asszonyom – szólt Judit elfulladt hangon –,
123 26| felelni.~– Nem is kívánom – szólt Lávayné hidegen. – Én elhiszem,
124 26| mondhatom meg.~– Kérem – szólt bíztatólag az öregasszony –,
125 26| Azt én nem engedem meg – szólt Judit útját állva.~– Félremenj
126 26| föl volt verve!~– Anyám – szólt Béla –, most már tudod,
127 27| mindig úgy összerezzenek – szólt Judit –, anyádat várom.~–
128 27| mely tízezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen
129 27| legnagyobb része.~– Asszonyom – szólt Judit elfulladt hangon –,
130 27| felelni.~– Nem is kívánom – szólt Lávayné hidegen. – Én elhiszem,
131 27| mondhatom meg.~– Kérem – szólt bíztatólag az öregasszony –,
132 27| Azt én nem engedem meg – szólt Judit útját állva.~– Félremenj
133 27| föl volt verve!~– Anyám – szólt Béla –, most már tudod,
134 28| mosolygástól.~– Béla! – szólt szilárd hangon. – Eredj.
135 28| mégis egyedül.~– Uram – szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez,
136 28| Nekem? Egyezkedést? – szólt Béla keserűen. – Oly rosszul
137 29| Te most haragszol? – szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára
138 29| volt.~– Óh, kedves anyám – szólt Judit, és arca egészen ki
139 29| szót fogok vele váltani – szólt Béla felkelve helyéről.~
140 29| minden szentimentalizmust – szólt Bárzsing úr a másodszori
141 29| ideje drága.~– Az igaz – szólt Bárzsing nagy schweici óráját
142 29| vizsgálót.~– Igaz, nincs – szólt Béla összehajtogatva az
143 29| hozzád akartam indulni – szólt Béla, midőn barátját meglátta,
144 29| gümőkórt.~– Tehát menjünk! – szólt Melchior felkelve a székről,
145 29| téríté.~– Egy fogadás az – szólt azután tökéletesen sikerült
146 29| denunciálnak előtted.~– De ki? – szólt Judit elábrándozó tekintettel.~–
147 29| csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem.
148 30| azt, akinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle
149 30| divat volt.~– Megnyerted – szólt Dombay elé téve a nyereményt.~
150 30| teszi le magát.~– Tudod – szólt Béla kitérőleg –, van valami
151 30| megfogta Béla kezét, és így szólt:~– Most fogadd el. Végezd
152 30| másnak, mint aki vagyok – szólt Béla hasonló kedély hangján –,
153 30| igen kellemes a választás – szólt Béla, helyet foglalva Szerafin
154 30| Az egész világ ellen – szólt a nő, egy csomó éretlen
155 30| kegyed „becsültetésről” szólt előttem. Fölösleges volt.
156 30| csak állt előtte, és nem szólt neki semmit.~Néhány perc
157 30| hogy annak prózája is van – szólt Béla leülve Szerafin mellé,
158 30| utána.~– Menjünk e helyről – szólt Bélához.~– „E helyről”? –
159 30| Üdvözlöm önt, kedves Lávay – szólt kezet szorítva vendégével. –
160 30| le.~– Köszönöm, herceg – szólt Béla nevetve –, nem kívánom
161 30| No hát tegezzük egymást – szólt Béla. – Voltam én már nagyobb
162 30| amaz meg a Feodora húgom – szólt félig-meddig bemutatásformán,
163 30| kérdezte, hogy mi tetszik; nem szólt neki semmit, csak végignézte
164 30| zajában.~– No ezt túléltük – szólt a herceg. – Mi volt az a
165 30| nem mozdultak.~– Nézzed – szólt a herceg Bélához –, milyen
166 31| megengedi.~– Örülni fogok – szólt Judit szárazon.~– Hová indult
167 31| volna.~– Kedves Juditom – szólt Blumné az ifjú asszonyba
168 31| a név végén.~– Nézzék! – szólt Blumné benső meggyőződés
169 31| redukálni.~– Jöjjön, barátném – szólt a kis Blumné Judithoz –,
170 31| hegyeit az asztalkára – szólt Blumné –, úgy, hogy a kisujjai
171 31| semmire sem gondoltam – szólt Judit elfogultan, s nem
172 31| Ugyan kérdezzük meg – szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal
173 31| tónak a nevét írja ide – szólt bosszankodva Blumné. – Ez
174 31| Aki nem látná, nem hinné – szólt Judit elszomorodva.~– Én
175 31| Hiszen az nem bizonyos – szólt Judit szorongva.~– Bizonyos,
176 31| honnan jön az ütés.~– Anyám – szólt Judit határozottan –, gondolja
177 32| igazított egyet.~– Őrnagy úr – szólt azután komoly hangon –,
178 32| nem boldogok.~– Hogyan? – szólt egészen elszomorodva a hadastyán. –
179 32| elkövetni.~– Ezt vártam öntől – szólt Lávayné felállva helyéről,
180 32| hozzánk?”~– Hozzátok? – szólt megnyomva a végső szótagot
181 32| életéből csinál.~– Kérem – szólt bele Szerafin –, a tárcaregényeket
182 32| regényemnél az volna az eset? – szólt Szerafin neheztelő hangulattal.~–
183 32| ne beszéljen Róbertről – szólt Szerafin összeborzadva.~–
184 32| hogy nem azért történt – szólt bele halk mentséggel Szerafin.~–
185 32| Honnan gondolja ezt? – szólt Szerafin meglepetten.~–
186 32| gorombaságot nem várta tőlem? – szólt Kolbay, felkelve helyéről
187 33| pörödben a végtárgyalás – szólt Juditot magához ölelve;
188 33| Ön „nejének” a pere az? – szólt Szerafin.~– Igen, Judité.~–
189 33| fél egyre várhatom önt? – szólt Szerafin az indulni készülőhöz
190 33| kimenetelét az ügynek.~– Hogyan? – szólt nagyot örülve a kis sánta
191 33| volt.~– Ah, jó reggelt! – szólt hódító mosolygással, midőn
192 33| tetszett végezni?~– Igenis – szólt Szerafin gúnyos szelídséggel. –
193 33| asszony, mit tett ön? – szólt Béla kezét szomorúan fonva
194 33| ki, mit akar; nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen
195 33| homlokon.~– Lássa édesanyánk – szólt napához –, most már azt
196 33| homlokán.~– Most jut eszembe – szólt Judit –, az imént érkezett
197 34| No, bizony Pusztafi – szólt a torzonborz alak, keserűn
198 34| már úri szállásod van – szólt Pusztafi, midőn Béla szobájába
199 34| bolond az élet, édes fiam – szólt azután elkomolyodva, hogy
200 34| a kis Melchior.~– Nőd? – szólt Pusztafi, s arcát, mely
201 34| mondhatom.~– Tudod, pajtás – szólt Pusztafi elutasító gőggel –,
202 34| büszkeséged?~– Büszkeség? – szólt Pusztafi cinikus gúnnyal. –
203 35| ma.~– Ez szép nap volt – szólt a herceg, midőn reggel felé
|