Fejezet

3001    32|        ambíciója, de mégis ambíció volt az, rangviselő férj, hercegi
3002    32|              enyim – tied” néven nevezi az ember egymást. Hogy miért
3003    32|               azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. –
3004    32|               kéznél, mert amit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.~–
3005    32|           család felzavart nyugalmáról, az ifjú Lávayné könnyeiről?
3006    32|                közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s
3007    32|                 szóra.~– Ugye, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem
3008    32|       szobájában, mint egy szép leopárd az állatigéző jelenléte alatt
3009    32|          reszkettek. Egy percre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék,
3010    32|         gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat, s ne ugorjék-e
3011    32|        ablaktáblákat, s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, amiket
3012    32|         öregember szemébe akar mondani.~Az pedig folytatá kegyetlenül:~–
3013    32|                kegyed férjétől, és lesz az, amit úgy hínak, hogy „szépasszony”.
3014    32|             bókot önnek elmondhatni, és az nem lesz hízelgés, és akinek
3015    32|                  és akinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.~
3016    32|             Szerafin ismét leült szembe az öreggel, mint aki elhatározta,
3017    32|        legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett
3018    32|                skrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos
3019    32|                sajátságos morzsolásával az eszközt, amivel ez elhallgattatás
3020    32|                 unokahúgom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére
3021    32|             hagyni, ahogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja,
3022    32|               Addig nem mutatom magamat az utcán.~Az öreg csont eltávozott.
3023    32|               mutatom magamat az utcán.~Az öreg csont eltávozott. Szerafin
3024    32|             pokol társaságában.~Amit ez az öregember mondott neki,
3025    32|                 öregember mondott neki, az olyan világosság volt, mint
3026    32|              volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító,
3027    33|        végtárgyalása Fertőyvel – mondta az öregasszony menyének –,
3028    33|               menyének –, körmére égett az úrfinak a dolog, most már
3029    33|             írás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás
3030    33|     kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel.~– Azt te legjobban
3031    33|                 kalapját, és elsietett.~Az öregasszony ki sem kísérte,
3032    33|                annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné
3033    33|         szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely
3034    33|                És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a
3035    33|                alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom
3036    33|             kell.~– Ön „nejének” a pere az? – szólt Szerafin.~– Igen,
3037    33|             Szerafin.~– Igen, Judité.~– Az én „férjem” ellen?~– Igen,
3038    33|            kiegészíthessek.~– Tehát még az én aláírásom szükséges?~–
3039    33|              nevet, kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell
3040    33|          várhatom önt? – szólt Szerafin az indulni készülőhöz lépve
3041    33|             barátaikkal, s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól,
3042    33|           egyedül egymagában.~„Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet
3043    33|              hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell;
3044    33|                keresztfalakat húztak, s az ajtókat ellátták számokkal.~
3045    33|                ha meg nem tudom mondani az okát, miért volt Nro XIV-ben
3046    33|                  miért volt Nro XIV-ben az a hely, ahol a Fertőy contra
3047    33|                  kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért
3048    33|        jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani
3049    33|                 mint egy álomra, amiből az embert hirtelen fölébresztik.~
3050    33|            mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök, és a többi urak is
3051    33|         kezdenek barázdákká alakulni, s az idő elfoglalja a homlokon
3052    33|              úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására
3053    33|                Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.~Blum
3054    33|              közelebb akárná vele hozni az alperesi ügyvédet, rászegzi
3055    33|                ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele
3056    33|             törvényszék asztalára.~– Ez az okirat hamis.~Fertőy összerázkódik
3057    33|              tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapírra,
3058    33|           mellett egy betű, melyről azt az évet lehet tudni, melyben
3059    33|               évet lehet tudni, melyben az a papír készült. Amely évben
3060    33|               abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B,
3061    33|            annyival feltűnőbb, hogy ami az okmány vízjegyén feltűnik,
3062    33|              nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány
3063    33|        végrendeletet nem írhatott senki az ott készült papírra, hanem
3064    33|             után tett E betű tanúsítja, az okirat készült 1856-ban,
3065    33|                 hadd nézze meg ő is azt az okiratot, ami a törvényszék
3066    33|              kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt
3067    33|                  hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt,
3068    33|                 azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet
3069    33|                csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.~
3070    33|                a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.~      ~
3071    33|                Elhiszem. Hát a másik?~– Az a nagy ijedségtől megéhezett;
3072    33|            elmondani neki e kimenetelét az ügynek.~– Hogyan? – szólt
3073    33|                 irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett,
3074    33|           izgatottan benyit Szerafinnál az előszobába, szemközt találkozott
3075    33|         szemközt találkozott Kolbayval.~Az már jött visszafelé.~Az
3076    33|                 Az már jött visszafelé.~Az öreg úr arca titkos megelégedéstől
3077    33|        találgatta volna, vajon miért ez az emfatikus öröm a vén csontnál?~
3078    33|               lenni.~– Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett
3079    33|           kandallóra mutatott. – Itt ég az egész pör éppen; ha akarja,
3080    33|          kérdezni mi ez?~– Láthatja: én az „ön” perét a tűzbe vetettem.~
3081    33|           szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:~–
3082    33|               aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már
3083    33|                 rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse
3084    33|             lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.~– Én régóta
3085    33|                 felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette
3086    33|             első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát,
3087    33|             Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, mellyel a kitörölhetlen
3088    33|                nőt: „Térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?”~–
3089    33|               nyújtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával
3090    33|            mondhassa: „Ez a név már nem az enyém, megváltam tőle, mielőtt
3091    33|             taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni; csak
3092    33|                 bársonyruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal
3093    33|               magának. Amit én akartam, az jó volt; kegyed maga kívánta: „
3094    33|              szégyen a másikat hozza, s az ember, akit a gyalázat nyom,
3095    33|               de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a
3096    33|                itt elmondtam – megírtam az ön nejének is.~– Ah! – kiálta
3097    33|               Azután jött édesanyja, és az is összecsókolá fiát, utoljára
3098    33|          utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy
3099    33|              vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.~Béla
3100    33|               megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.~– Legyőzte
3101    33|               ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony,
3102    33|               aki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.~Judit
3103    33|             homlokán még egy ránc volt, az nem akart simulni semmi
3104    33|              kitalálta, hogy mit jelent az a ránc a homlokon.~– Lássa
3105    33|                  éppen énmiattam, éppen az ő keze által legyen férjével
3106    33|                 őt a világ előtt.~Hanem az a redő még mindig ott volt
3107    33|                eszembe – szólt Judit –, az imént érkezett egy levél,
3108    33|               levelet.~– Ennek volt hát az a parfümillata, amit olyan
3109    33|          ugyanazon kéz írásainak; pedig az a kéz valóban jót akart
3110    33|         elmúltak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő
3111    33|                a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről,
3112    33|                 rozsda.~Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:~„
3113    34|                             A kísértet~„Az ember, akit a gyalázat nyom,
3114    34|             csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely
3115    34|                  kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény
3116    34|                mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain,
3117    34|              maradt.~De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek
3118    34|               kegyetlen üldözővel, amit az érző ember saját lelkének
3119    34|              Mert hiszen, ha igaz volna az, amivel az anyag bölcsei
3120    34|                ha igaz volna az, amivel az anyag bölcsei oly szépen
3121    34|               csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol,
3122    34|          aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást,
3123    34|              nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint amit
3124    34|           reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz, és nem
3125    34|                 szeretnének; az gyötör, az kínoz, és nem engedi magát
3126    34|            örökíteni kellett.~És azután az álmoknak is voltak új stádiumai.
3127    34|                 Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők
3128    34|               testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az
3129    34|                az érkezőre, s csókolták az arcot, mely fekete szakállal
3130    34|             volt a refrénje: „Minek jön az vissza, kit már eltemettek?”
3131    34|          egyszerre letettek. ~Minek jön az vissza, kit már eltemettek?”~
3132    34|                ember retteg. ~Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…”~
3133    34|              névvel, s ennyi példánynak az árával biztosította a költeményfüzér
3134    34|                 módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.~A
3135    34|           felőle, hogy ez a kísértet – „az ő réme”.~Mikor ezt mondja:~„
3136    34|                 tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak,
3137    34|            nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát,
3138    34|                 Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.~Aki
3139    34|                kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon
3140    34|                ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kacagása
3141    34|          kacagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit
3142    34|                vigyék zörgő csontjaik, ~Az áldott nap hadd fehérítse
3143    34|            feléd gurul,~Tán férjed volt az, és veled kíván ~Beszélni
3144    34|                 furcsa a holtak élete!”~Az alak mind egyre közelebb
3145    34|                azt kérdi, hogy „minek”.~Az alak mindig elevenebben
3146    34|             rajzolni:~„Találkoztunk már az utcán: – ~Azt mondtad, hogy „
3147    34|           tanulták még meg, hogyan kell az utcán koldulni, csak annyit
3148    34|       élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye,
3149    34|              gyalog nem is mert kimenni az utcára, s ha találkozott
3150    34|              alakkal, amilyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol,
3151    34|                 Szegény asszony! Alszik az már.~      ~Egy hideg októberi
3152    34|                 jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.~Nagyon
3153    34|           erősen érzik rajta.~– No csak az kellene még, hogy te se
3154    34|               jer hozzám, menjünk innen az utcáról!~– Hm. Minő megvetéssel
3155    34|               Minő megvetéssel beszélsz az utcáról! Könnyű neked. Eleget
3156    34|              jártad. De énnekem tetszik az utca. Az emberek, akik jobbra-balra
3157    34|                énnekem tetszik az utca. Az emberek, akik jobbra-balra
3158    34|              néznek. Ilyesmit nem élvez az ember ott, ahol én utaztam.
3159    34|             Sebaj. Jól van minden. Szép az élet. Hát vezess az odúdba,
3160    34|                Szép az élet. Hát vezess az odúdba, hol van.~Béla karjára
3161    34|              bizonytalanok voltak annak az elhatározásában, hogy melyik
3162    34|            lépni, s életnézetei szerint az utca igen szép ugyan, de
3163    34|            elvezette. Mi lett belőled!?~Az került még sok dolgába,
3164    34|                lábai meg vannak dagadva az átkozott levegőváltoztatás
3165    34|            bevezette. – Nem olyan, mint az a kertre nyíló, amiben legutoljára
3166    34|                 Ami csomót én kötöttem, az nem szakad el. Van-e sok „
3167    34|                új nemzedék”?~– Egy szál az egész hadsereg.~– Fiúcska?~–
3168    34|            egész hadsereg.~– Fiúcska?~– Az, de nagyon fiatal még.~–
3169    34|                    Látod, milyen bolond az élet, édes fiam – szólt
3170    34|               Hol bort, hol pálinkát.~– Az istenért, hisz így elölöd
3171    34|             barátaim: „Ha így folytatod az ivást, egy év alatt meg
3172    34|        alkalmatos ember legyek. Belőlem az ital szelíd, tréfás embert
3173    34|               kellene végigszaladgálnom az utcákon, s akit elől-utól
3174    34|                csak bort reá! Míg úszom az árban, mint a bolond, vízbe
3175    34|               tud úszni a víz színén.~– Az ember nemcsak magának tartozik
3176    34|                nemcsak magának tartozik az életével.~– Hát még kinek?~–
3177    34|             magyaráznád meg, kérlek, mi az? Város az, vagy vármegye?
3178    34|               meg, kérlek, mi az? Város az, vagy vármegye? Vagy tán
3179    34|                 hazát értesz? Tán éppen az egész rhenusi szövetséget?
3180    34|                hogy melyiknek írtam alá az adóslevelet, hogy élni fogok
3181    34|               hírlaphoz, s ott kapáljam az európai diplomácia tetteinek
3182    34|                vagy te, Béla. Mindig is az voltál. Mindig mondtam.
3183    34|               teneked éljek? Teneked?~– Az pedig igen rendes dolog.
3184    34|             rendes dolog. Régi történet az már miközöttünk, hogy mikor
3185    34|              már lágyulni kezdett, újra az elébbi gunyoros árnyék vonta
3186    34|               de nem mernek hozzákapni, az énnekem a gyönyörűség. Olyan
3187    34|                tudom, üdvösség előíze-e az vagy kárhozaté; de az valami
3188    34|          előíze-e az vagy kárhozaté; de az valami túlvilági mulatság! – -
3189    34|                 körül a szürke világot… az engem megtébolyítana. Hagyj
3190    34|   megtébolyítana. Hagyj engem marakodni az emberekkel. Majd talán agyonütnek
3191    34|         elbeszélgetünk.~Egy tenger volt az, tele keserűséggel, melynek
3192    34|                  Hát tenyésztik még ezt az állatot ez alatt a klíma
3193    34|      lefátyolozott arccal kellene járni az utcán. Hát nem a legnagyobb
3194    34|                 legnagyobb potenciája-e az emberi szemtelenségnek az,
3195    34|               az emberi szemtelenségnek az, hogy „mi” még élünk. Egyébiránt
3196    34|                 rajtavesztettem. Nem ez az oka, amiért Fertőynét fel
3197    34|              Hiába is mondanád, hogy ez az, mert nem hinném.~– Igazad
3198    34|           naponként egy státusrabnak, s az rettenetes pénz. Egy szőnyegész
3199    34|                volt velem bezárva, volt az az ember, aki életemben
3200    34|             volt velem bezárva, volt az az ember, aki életemben megszégyenített,
3201    34|         életemben megszégyenített, mert az még nyolc krajcárt otthon
3202    34|          Szerafinról akartam szólani.~– Az ám.~– Az ám. Hidegvérű férj!
3203    34|             akartam szólani.~– Az ám.~– Az ám. Hidegvérű férj! Egy
3204    34|         szépasszonyra azt mondja, hogy „az ám”. Hát biz én két rendbeli
3205    34|           férjétől?~– No, a holttól meg az eleventől. Valahogy azt
3206    34|            csakugyan meghalt?~– Meg biz az. Én temettem el. Római temetést
3207    34|                 A másik férjével pedig, az újabbikkal (no azt ugyan
3208    34|              ugyan szépen belemártottad az enyvbe!) a régi szállásomon
3209    34|           fatálisan megjárta veled. Már az igaz, hogy prózai egy fátum!
3210    34|                árkus papirosban kitörni az embernek a nyakát. Azt is
3211    34|                 Óh, bizonyos légy arról az egyről, hogy lesz még idő,
3212    34|             Mennyiszer hallottam én ezt az embert deklamálni, s mennyiszer
3213    34|           önzéssel vádolta a méhet, aki az utókor számára fárad. Cudar,
3214    34|           Dehogy folytatom. Nagyon szép az élet. A világ tökéletes.
3215    34|         szépasszony. „Szeretnek engemet az istenek; hogy az ördögbe
3216    34|                engemet az istenek; hogy az ördögbe ne szeretnének?”~
3217    34|               számára behozták a vizet. Az egész üvegkorsóval kiitta.~–
3218    34|                két férj mit izent annak az egy asszonynak. Az egyik
3219    34|                annak az egy asszonynak. Az egyik izenete nagyon rövid,
3220    34|        rimánkodik, nehogy el találja őt az asszony felejteni; hogy
3221    34|              közt valami muszka herceg; az sokat tehetne érte. – Köztünk
3222    34|               tudnék lenni a muszkákba. Az nekem gusztusom. Így is
3223    34|               Szegény fiú, utolsó szava az volt hozzám: „Bajtárs, gyűrűmet
3224    34|                nem kapta a levelem. Tán az a balga ordinánc, akire
3225    34|              akire rábíztam, előbb ment az elárult borok után, amik
3226    34|                  Hiszen hallottál arról az esetről, mikor tömlöcöstül
3227    34|                 egy szót se. Tréfa volt az egész, aztán el se hinnéd.
3228    34|              kerülöm.~– Te is? Micsoda? Az én fiam a szabadság urában;
3229    34|             holnap meg amazt? Hát vétek az? Ha egy férfi egy esztendő
3230    34|                istenét, meggyőződéseit, az azért tisztességes ember,
3231    34|              egy asszony, akinek szívét az alkotó gyöngének teremté,
3232    34|               amivel senkit se bántott; az becstelen a világ előtt!
3233    34|           meghódította azt. Hanem azért az ingatag nőhöz közelíteni
3234    34|        visszahozhat. Én nekiajándékozom az egész szép világot; azt
3235    34|               föl nem tudtam érni. Hogy az ilyen derék, becsületes
3236    34|                szégyelld a dolgodat. Ez az egy zsarnokság, amit tiszteletben
3237    34|            bátorság eszményképei, hanem az a férj, aki őszinte, derült
3238    34|             Béla egy szóval sem tagadta az állapotot.~– Bajtárs: e
3239    34|           Bajtárs: e biz úgy van. Mikor az ember fiatal, olyan nagynak
3240    34|                világot; azt hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival,
3241    34|            hiszi, hogy az mind tele van az ő jó barátjaival, szeretőivel,
3242    34|          nincsen elébbvaló dolguk, mint az ő lábai számára egyengetni
3243    34|                lábai számára egyengetni az utat, őt magasztalni, karjaikon
3244    34|              utoljára megtanuljuk, hogy az egész világ ez a négy fal,
3245    34|                egyedül a mienk: – a nő, az anya és a gyermek. És aki
3246    34|        Boldognak érzem magamat itthon”. Az emberek bosszankodva beszélnek
3247    34|                 vissza magadat, és légy az, amije voltál e nemzetnek:
3248    34|        nemzetnek: csillaga.~– Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes
3249    34|        Lehullott az már. Csillagok csak az érdemes hivatalnokok gallérain
3250    34|      hivatalnokok gallérain divatoznak. Az én viselt dolgaimnak indexét
3251    34|                maró méreg; nem ének már az, csak rímes káromkodás.
3252    34|               parádét lehet csapni, azt az alkalmat elszalasztaná.
3253    34|                egy nemzeti mulatság, ha az ember a poétáit fényesen
3254    34|             gondolni fogod magadban „Ez az ember nem ilyen temetést
3255    34|                Majd elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott,
3256    34|               csak nem dobnak ki. Bízom az inasának a protekciójában,
3257    34|            olvastam a regényekben, hogy az emberek a jótéteményeket
3258    35|              szemek, e tekintet! Ő volt az.~Az idő, a nyomor, a szenvedés
3259    35|                  e tekintet! Ő volt az.~Az idő, a nyomor, a szenvedés
3260    35|         hintóddal!”~Most is előttem áll az arca.~Ő az!~Tehát a halottak
3261    35|               is előttem áll az arca.~Ő az!~Tehát a halottak ilyen
3262    35|                menekülök; bevárom, mint az elítélt a hóhér bárdcsapását.~
3263    35|       mulatságot, mert születésem napja az, amelyre hívatlanul jön
3264    35|          elnémul minden vigalom:~,Éljen az a nő, aki leghűtlenebb volt!’~
3265    35|              fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt,
3266    35|              előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák
3267    35|              Azt mondtam, hogy ,meghalt az oroszlán, éljen a róka!’
3268    35|           azután ,éljenek a majmok!’~És az nem volt igaz, és ezt nekem
3269    35|             ünnepi emlékeket, aminőkkel az olyan ember szokta megörökíteni
3270    35|                 mindig unokahúgai.~Csak az az egy nem jött, akire várt.~
3271    35|              mindig unokahúgai.~Csak az az egy nem jött, akire várt.~
3272    35|             idejéig háromszor is kiment az előszobába megkérdezni Venceltől,
3273    35|                 úgy összerezzent, midőn az óra ütött, s az inas jött
3274    35|     összerezzent, midőn az óra ütött, s az inas jött jelenteni: – no
3275    35|              települt le a vendégsereg.~Az asztalfőnél két személyre
3276    35|                 személyre volt terítve; az egyik hely Szerafint illette.~
3277    35|            Hideg van – felelt Szerafin.~Az üres székre nézett, és összeborzadt. –
3278    35|              volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a
3279    35|                 jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó tósztok,
3280    35|              bor; – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.~
3281    35|                 ezóta már talán ott ül.~Az pedig, mint mi tudjuk, ott
3282    35|         macskában”, s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által;
3283    35|           kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban
3284    35|                a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin
3285    35|             szép asszony.~– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy „
3286    35|              hogy „vesztit érzi”.~– Óh, az ilyen szép asszony nem veszhet
3287    35|          hallanám. – Jó éjszakát.~Mikor az utolsó hintó is elrobogott
3288    35|              utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant
3289    35|                Kifáradt idegei keresték az álmot.~Másnap borongós,
3290    35|              vagy falura öltöznék, ahol az ember csak magának akar
3291    35|                 lenni.~Vencel komornyik az előszobában tisztogatta
3292    35|               míg ő a frakkját felölti.~Az pedig, aki az ajtón kívül
3293    35|         frakkját felölti.~Az pedig, aki az ajtón kívül volt, éppen
3294    35|                 azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig
3295    35|             aztán törte magát felnyitni az ajtót.~A szürke torzonborz
3296    35|              Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi
3297    35|            röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?~Vencel egy kicsit
3298    35|                 Nono: azért ne húzd fel az orrod, hogy „te”-nek szólítlak.
3299    35|          szeretni fogom. Hát itthon van az úrnőd?~– Nem tudom – felelt
3300    35|               tetőtül talpig végignézte az alakot.~– Biz öcsém, én
3301    35|              sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj
3302    35|                 Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről
3303    35|               kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra,
3304    35|             levetni a felső kabátját?~– Az már tetszenék, mert meleg;
3305    35|             meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak
3306    35|            haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha
3307    35|                a port. Hozzá tartozandó az.~– Tessék besétálni a terembe.~
3308    35|                a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Körös-körül minden
3309    35|                 aki selyemben járt; azt az egész régiót, mely a közönséges
3310    35|                 merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált
3311    35|             elváltozott arcában keresse az ismerős vonásokat, és kimondja
3312    35|               vissza. Szerafin meglátta az opálgyűrűt a belenőtt fekete
3313    35|                Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég színpadi rutinnal
3314    35|          jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik
3315    35|               abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták azt
3316    35|            meghajtotta magát, és kiment az ajtón.~A vén komornyik az
3317    35|               az ajtón.~A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan
3318    35|              kilépő költő –, hívd össze az asszonyod fehércselédeit,
3319    35|              mondom neked, olyan jó por az már, mint az, amit a csizmámról
3320    35|               olyan jó por az már, mint az, amit a csizmámról le akartál
3321    35|              eltávozott.~      ~Délután az utcán találkozott Melchiorral.~–
3322    Ut|           végszó.~Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag,
3323    Ut|      Valószínűleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény
3324    Ut|         egyszerre csak más irányt vesz; az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek
3325    Ut|                vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami fölépítve.
3326    Ut|                  csak a végkatasztrófa; az is csak allegóriákban, amiknek
3327    Ut|                 a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias
3328    Ut|         kerültetik.~Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor
3329    Ut|              kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (
3330    Ut|              reményt költötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre
3331    Ut|            regénnyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak.
3332    Ut|            alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-éra.
3333    Ut|       abszolutizmus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, amihez
3334    Ut|                 oltalom volt ránk nézve az „adminisztratív közegek
3335    Ut|                 természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban
3336    Ut|             kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. „
3337    Ut|                Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról
3338    Ut|              szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a Hon nevet. Magam
3339    Ut|              Magam jártam utána Bécsben az udvari kancelláriánál, hogy
3340    Ut|             udvari kancelláriánál, hogy az engedély megadassék rá.
3341    Ut|             Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az
3342    Ut|                az engedélyt. Én siettem az írásommal fel Budára gróf
3343    Ut|         bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.~– Hjaj,
3344    Ut|                   mondta a helytartó –, az még nem elég, hogy a kancellár
3345    Ut|           Tudtam, hogy ez is szükséges.~Az volt pedig ebben a reverzálisban,
3346    Ut|                ki ne cseppenjen belőle.~Az új lap szerkesztősége nagy
3347    Ut|               halálítéletet tartogatott az emlékei között).~Most azután
3348    Ut|                Naplót kínálta meg ezzel az emlékirattal, de Kemény
3349    Ut|      Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni;
3350    Ut|              szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer
3351    Ut|          Roppant szenzációt idézett elő az olvasóközönség táborában.~
3352    Ut|            elítélni.” (Schmerling alatt az volt a politikai divat,
3353    Ut|             aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag
3354    Ut|             mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet.~„
3355    Ut|                Mi a kakukk? – mondám én az auditornak –, hisz a helytartó
3356    Ut|           Verteidigung! – mondá nevetve az auditor major.~Azonkívül
3357    Ut|          kellett leülnünk.~S a legszebb az volt az egész ítéletben,
3358    Ut|          leülnünk.~S a legszebb az volt az egész ítéletben, hogy nem
3359    Ut|                s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így
3360    Ut|           összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva
3361    Ut|          szabadelvű hírlapírókra nézve, az administrationalis tyrannokkal
3362    Ut|   kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt,
3363    Ut|            Zichy Nándor. Aminek ez volt az oka: ugyanazon a napon,
3364    Ut|     nemességétől (amire Deák Ferenc azt az élcet csinálta, hogy jelenben
3365    Ut|      titulusoknál méltóságosabb címmel, az „apa” címével. Akkor született
3366    Ut|                címével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális
3367    Ut|                  A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig,
3368    Ut|                maradhasson.~Mikor aztán az egy hét leteltével ő is
3369    Ut|                fából.)~Zichy Nándor azt az egyetlen kívánságát nyilvánította
3370    Ut|          Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instrukciója
3371    Ut|                majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.~Megadták-e
3372    Ut|             Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt
3373    Ut|                 óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak,
3374    Ut|                 Zichy Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett
3375    Ut|        nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták
3376    Ut|              forintot nem adták vissza; az ott maradt csendháborítás
3377    Ut|             engemet elítéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma
3378    Ut|         tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek;
3379    Ut|     honoráriumot. Ellenben megvolt vele az a kegyetlen mulatságom,
3380    Ut|          gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét.
3381    Ut|            munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem
3382    Ut|               örökségem a szüleim után, az egy Magyar utcai házban
3383    Ut|                feküdt. A házat eladtam, az örökségemet ráköltöttem
3384    Ut|                tovább kontóra nyomatni, az előtt a kényszerűség előtt
3385    Ut|              Barátaim mind beleegyeztek az elhatározásomba. Minden
3386    Ut|               lapot, a jövő évnegyedben az előfizetők újból felsereglettek,
3387    Ut|                 nyomdászom vállalkozott az együtt kiadásra, s attól
3388    Ut|                 virágzásnak indult.~Ezt az adatot kötelességemnek tartottam
3389    Ut|               kötelességemnek tartottam az emlékezetnek átadni.~      ~