Fejezet

 1     1|    megszoktam az ön nyájas, biztató arcát, amit soha haragra nem bírt
 2     2|     figyelmesen nézte a két beszélő arcát, e megjegyzést tevé Lávayhoz:~–
 3     2|          megcsókolta anyja kezét és arcát; a jó öreg átölelte, s csendesen
 4     3|       csendesen; hosszúdad halavány arcát, szabályos szép vonásaival,
 5     9|            csak elváltoztatá eddigi arcát, s familiáris nyájassággal
 6    12|       szótalanul, s a csóktól, mely arcát éri, fázni fog… Óh, bajtárs,
 7    12|           utoljára a szeretett ifjú arcát, s azután elkezdé a fűzfát
 8    13|        senki azok közül még csak az arcát sem fordította feléjük,
 9    15|           volt, hogy elfordítá tőle arcát, nehogy rá találjon ismerni.~
10    17|         azzal felelt, hogy halottja arcát százszor csókolá össze,
11    17|         másik férfi pedig eltakarta arcát, és reszketett, és gondolá:~–
12    21|        könnyeit. – Én láttam Fertőy arcát, midőn az sokáig önre függeszté
13    26|          egy szemérmes nő felemelje arcát akkor, midőn pirongatják.
14    26|            roskadt anyósa előtt, és arcát eltakarta kezeibe.~– Ne
15    27|          egy szemérmes nő felemelje arcát akkor, midőn pirongatják.
16    27|            roskadt anyósa előtt, és arcát eltakarta kezeibe.~– Ne
17    28|              a düh kővé változtatta arcát.~Hogy jöhetett ez az asszony
18    29|            mozdulatlanul ül; engedi arcát maró bogaraktól csípetni,
19    30|             múlva fölemelte könnyes arcát a sápadt asszony, s zokogó
20    31|           annak a híres embernek az arcát? Mi történik itt meg amott
21    31|            szorítá kisdede mosolygó arcát, úgy védelmezte szívét e
22    32|           ablakban meglátta Lávayné arcát. Sokszor vigasztalta őt
23    34| elkomolyodva, hogy Béla mozdulatlan arcát látta, kire a nevetés nemigen
24    34|            Nőd? – szólt Pusztafi, s arcát, mely már lágyulni kezdett,
25    35|      kezemet nyújtám egy másnak, ki arcát és lelkét kendőzi.~Azt mondtam,