Fejezet

 1     1| mantille-okat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött
 2     1|           az ember, hogy…~– Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi –
 3     3|            az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E
 4     7|            azután felegyenesedett, nagyot lélegzett, ragyogó nagy
 5     8|           nem arra neveltem.~Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája
 6    12|     valamid. Neked van nőd.~Róbert nagyot sóhajtott.~– Szép, derék
 7    12|     folytatá Pusztafi.~Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.~
 8    15|           még ma! Muszáj!~A halász nagyot sóhajtott lelkéből.~– Már
 9    15|            a szomorú képtől.~Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj
10    15|         átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: „Miket
11    15|             nem – tiltakozék Judit nagyot lélegzve a szabad levegőből –,
12    20|            való az már.~Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay,
13    21|        kivett égy burnótszelencét, nagyot szippantott belőle, s megint
14    30|  emlékezett arra is, hogy Szerafin nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé
15    31|     hallható szavakat.~Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria
16    33|          ügynek.~– Hogyan? – szólt nagyot örülve a kis sánta ember. –
17    34|  elgázoltak a lovai. Az asszonyság nagyot sikoltott, én pedig igen