|
Előszó
Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a
közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az
angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül, hogy
politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen
feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni
akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt.
Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.
Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van
nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó
közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott
befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem
mellőzheti, anélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen.
Kérdezzétek meg a családi szakadások okait – közélet viszályaira
fognak visszavezetni.
Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását – politikai
katasztrófokat fogtok találni.
Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek
meg az elszegényült falvak urát – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.
Tudakoljátok az özvegyek könnyeit, miért hullanak, az árvák
sóhajait, hová repülnek; azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.
S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy
nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy aki csupán az
ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szívet, s egész embernek
azt ismerjük el, aki nemcsak magának élt.
Saját légkörünk ez. Ezt leheljük ki, ezt leheljük be, mint
éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi
lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb,
mint a csendes lapályi kertben.
Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja
jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára
szárnyat vagy lábára láncot; a jellem ebben edződik acéllá vagy olvad
salakká; ennek saját kultusza van, saját dogmái, saját költészete és különösen
saját divatjai.
Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált
uralkodó divattá közöttünk; hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával, akiknél
az több volt, mint divat, s akik hívek maradtak még akkor is eszméikhez,
midőn azok már kimentek a divatból?
E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan
számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne
az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.
Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó.
A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életírás a historikus
feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort
igyekezett híven visszaadni.
Pest,
augusztus 18-án, 1862.
Jókai Mór
|