A férj jegygyűrűje

Szerafinnak két nappal elébb rossz napja volt. Egész estig nem fogadott el senkit, este nem ment sehova, éjszaka bezárkózott, és reggelig fenn volt.

Mivel mulatta magát? Naplójával.

Egy új fejezet készült abban.

„Ma láttam őt!…

Mikor kocsim a kapun kigördült, ott állt előttem. A lovak szinte elgázolták.

Ő mosolygott és köszöntött.

A vér megfagyott ereimben.

Ez arc, e szemek, e tekintet! Ő volt az.

Az idő, a nyomor, a szenvedés sok vonást írtak arcára, ami azelőtt nem volt ott, de azért mégis lehetetlen magam előtt eltagadnom, hogy ráismertem.

Lelkem, mint a mentő szalmaszálhoz, kapaszkodik egy tétova eszméhez; úgy rémlik, mintha lett volna valaki a világon, aki Róberthez hasonlított, mintha én azt láttam volna; de emlékezetem elhagy; ezt talán csak álmodtam valamikor.

Hogy ismerhetne engemet valaki, akire én nem emlékezem?

Ő ismerős mosolygással üdvözölt. E mosolygásban volt valami démoni, valami pokoli keserű, ami a szíven keresztül metsz. Mintha mondta volna: „Ugyan jól jártál volna vele, ha most elgázoltatsz fényes hintóddal!”

Most is előttem áll az arca.

Ő az!

Tehát a halottak ilyen korán feltámadnak?

El fog jönni hozzám, bizonyosan.

Óh, csak én tudnék meghalni elébb; hogy játszanánk bújósdit egymással: „Mikor én ezen a világon kerestelek, akkor te a túlvilágon jártál; most te visszajöttél, most én megyek amoda át.”

Hogyan fogok előtte megállni? Mit fogok neki felelni, ha azt kérdi tőlem: Hogyan híják önt, asszonyom?

Mivel mentem magamat? Hogyan állom ki vádoló tekintetét?

Megöl.

Óh, bár tenné azt gyorsan, egyszerre, egy szembehunyás alatt; de ne ölne meg szemrehányó tekintetével, e lassan emésztő tűzön.

De miért nem jő hát, ha rám talált, ha keresett? Mért várat magára? Mért kínoz azzal, hogy megmutatja magát, s aztán eltűnik?

Láthatja, hogy nem futok előle; nem menekülök; bevárom, mint az elítélt a hóhér bárdcsapását.

Kitaláltam.

Holnap születésem napja van. Holnap víg társaság jön nálam össze. Zajos ismerősök, akik a ,szépasszony’-t üdvözölni jőnek.

Nem kerülhetem ki a fényt, a mulatságot, mert születésem napja az, amelyre hívatlanul jön minden vendég.

Ah, akkor ő is el fog jönni, hogy egy áldomást mondjon reám.

Mikor legvígabban fog szólni a zene, a kacaj, a pohárcsengés, akkor egy rekedt hang megszólal, melynek hidegétől elnémul minden vigalom:

,Éljen az a nő, aki leghűtlenebb volt!’

Hogy fog rábámulni minden ember! Hát ez a zord alak kicsoda?

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, amik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Óh, e kép irtózatos lesz! És én nem bírok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, amíg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket írok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, aki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; óh, ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arcomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyújtám egy másnak, ki arcát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy ,meghalt az oroszlán, éljen a róka!’ És azután ,éljenek a majmok!’

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.

Hogyan fog rajtam bosszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira mégsem vethetett meg, hogy még csak rajtam bosszút állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad, s megcsókolja a földet. Holnap…holnap…”

Másnap Szerafin termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkívánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, aminőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szépasszony szobájában, aki attól tart, hogy a szépasszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, akiket egy évben egyszer látott, vagy éppen csak színházi páholyából ismert. Ma nyitott terme volt.

Eljött a herceg is, Olga és Feodora hercegasszonyokkal, akik még mindig unokahúgai.

Csak az az egy nem jött, akire várt.

Szerafin a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába megkérdezni Venceltől, nem volt-e itt egy szürke, kuszált hajú, széles vállú férfi, kopott, fekete ruhában.

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél éppen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor… Szerafin úgy összerezzent, midőn az óra ütött, s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve; az egyik hely Szerafint illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herceg bal felől ült le Szerafin mellé, a jobb felőli szék üresen maradt.

– Nagysád fázik? – kérdé Volozov.

– Hideg van – felelt Szerafin.

Az üres székre nézett, és összeborzadt. – Ez „őreá” vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó tósztok, amikben a szép asszonynak hosszú életet kívánnak, késő évekkel, amikor már a mostani tósztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herceg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor; – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herceggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül.

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a „Kék macskában”, s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin alakjában…

…A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a tánc, a mámor, vége felé elűzték Szerafin aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta vízióit; mulatott, jó kedve lett, táncolt, ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy sohasem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

– Ez szép nap volt – szólt a herceg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. – Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy „vesztit érzi”.

– Óh, az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

– Mit szólna ön hozzá herceg, ha holnap kérdezősködnék felőlem, s azt hallaná, hogy meghaltam?

– Nem hinném el addig, amíg öntől magától nem hallanám. – Jó éjszakát.

Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafin még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leírt alak a házban, nem utasították-e el. Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Vencel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafin lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafin a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hívatta, és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, ahol az ember csak magának akar jó lenni.

Vencel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, aki az ajtón kívül volt, éppen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, amivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengettyűt.

Vencel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Mi tetszik? – kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem, hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

Vencel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

– Nono: azért ne húzd fel az orrod, hogy „te”-nek szólítlak. Ez szokásom. Tegezz vissza; azt én szeretni fogom. Hát itthon van az úrnőd?

– Nem tudom – felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

– No, hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked többet is, vagy se.

– Mit tetszik akarni tőle?

– „Tőle” semmit; „vele” szinte semmit; hanem „hozzá” van valami mondanivalóm.

Vencel tetőtül talpig végignézte az alakot.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, ahol ez a kosztüm. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Van uraságodnak látogatójegye?

– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.

– Tehát a nevét fogom kérni.

– Sohase kérd biz azt, mit nyernél vele. Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, akivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Vencel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

Amilyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

– Őnagysága azt mondta, hogy csak egy percig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe, és ott helyet foglalni.

Most már Vencel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

– Nem tetszik levetni a felső kabátját?

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

– Sohse bánts, öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, ami úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, aki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

– Tessék besétálni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Körös-körül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, aki selyemben járt; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és „alul”, selymet visel. Sohasem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapcának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ezáltal megalázza azt.

Rosszul érezte magát itt a pillangó lakásában, aki csupa selyem között él.

A mellékajtó nyílt, s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig bírta reszketését eltitkolni; alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott arcában keresse az ismerős vonásokat, és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyújtá kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

– Szép nagysád, én e gyűrűt hozom kegyednek vissza. Szerafin meglátta az opálgyűrűt a belenőtt fekete kereszttel a kísérő alak kezében; két kezével arca elé kapott: „Róbert!” rebegé, s azzal félrehajtá fejét, és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég színpadi rutinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután őmaga eléje állt, és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reklamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már éppen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtul adásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kívánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták azt hallani, amit körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát, és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder – monda neki a kilépő költő –, hívd össze az asszonyod fehércselédeit, s mondjad nekik, hogy hozzanak illatos ecetet, repülősót, mert úgy látszik, hogy őnagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan jó por az már, mint az, amit a csizmámról le akartál verni. – Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

Délután az utcán találkozott Melchiorral.

– Csodálatos esetről jövök – monda a kis doktor –, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Tán beteg a szépasszony?

– Nem beteg. Egy perccel azután, hogy te nála voltál látogatáson – agyszélhűdésben meghalt.

– Kár érte – jó előfizető-gyűjtő volt.