Aki nem megy, de menettetik

Lávay másnap a gőzhajókiállásnál találkozot Holdváryékkal. Az asszonyság, Szerafin és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kisvárosban a gőzhajó megérkezte is esemény, s arra várni a mulatságok sorába tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.

A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget hegyén, melyet nyúlánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és környéke vidám zöld bignoniákkal van körülárnyékolva, a gyep késő nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal.

Jelenleg éppen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld jegenyegallyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dália vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt, mert mindenki tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a kronosztichonok háromszínű betűkből kirakva, amik megmagyarázzák, hogy holnapra magas vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve még azon időkből népszerű, midőn négyéves korában az alcsuti parasztgyerekekkel együtt játszott, s fekete kenyeret evett.

Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről beszél. E tárgy színe alatt Szerafin értesítheti Lávayt Hargitayék dolgai felől.

– Az egész programot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek; Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli, azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogáróján fogják várni a menetet baldachin alatt, s a nádornak valaki koszorút fog átnyújtani. Az alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.

– Az nem jó gondolat – szólt Lávay –, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott az asszonyokat.

– Afelől is gondoskodva van: a híd mindkét végén egy-egy megyei hajdú fog állani, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?

– A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyászenénél én szónokoljak, hanem tegnap lemondtam róla.

– Nagyon lekötelezte vele az illetőket, akik három nap óta tanakodtak rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint jónak látták valami érett elméjű öregurat szólítani fel e célra?

– Úgy? Tehát még jobb.

A gőzös azalatt kikötött, tenger sokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézitáskákkal, bőrtokos díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor pedig nehéz valakit megismerni.

– Nem látja ön még Pusztafit? – kérdé Szerafin Lávaytól.

– Ott jön ni! – mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az érkező elé sietett.

A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny bajusszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma, feltűrt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér inggallér. Iránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a divatot.

Mielőtt kezét nyújtotta volna eléje siető barátjának, ezt kérdé tőle:

– Lemondtál-e a holnap esti dikciózásrul?

– Le.

– No, akkor szervusz. Itt a kezem. Ha azt mondod „nem”, fordulok rögtön vissza, s megyek odább Győrig.

– Jer, hadd mutassalak be Holdváryéknak.

Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg őrá várt volna, lépdelt el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyújtott kezet azoknak sorba, akiknek bemutatták.

Mikor Zeleji nevét hallá említtetni s rátekinte, örvendve kiálta fel:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk!

– Nekem is úgy tetszik – szólt a főhadnagy tétovázva.

– Mikor katonák voltunk, Linzben; együtt csaptunk fel; te, úgy látom, sokra vitted, engem obsitoltak mint közlegényt.

– Csakhogy neked akkor más neved volt.

– Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, amit magam szereztem.

– Azt elhiszem, te már tábornok vagy.

Szerafin, ki figyelmesen nézte a két beszélő arcát, e megjegyzést tevé Lávayhoz:

– Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arca Zelejiéhez? Ha az elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.

Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált, új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a társaság valódi centrumához.

– Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megígérte Lávay.

– Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben? – szólt Pusztafi elragadtatva. – Csakhogy találok hát valakit ebben a városban, aki nem töri magát meghívójegyek után a bankettre.

Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker nélkül.

A férfiak azután hazáig kísérték a delnőket, a kapunál elváltak Zelejitől, kinek a várba kellett mennie, s Pusztafi Lávayt karjára öltve, ennek házához tért vissza.

Az első beköszöntés után Béla dolgozószobájába térve, Pusztafi szivarra gyújta, s így szólt:

– Hát te fiú, szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s hamarább is, mint gondoljuk. Ahogy a választások készülnek az új országgyűlésre, azt látom, hogy élethalálharc lesz belőle. Azt már tudod, hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre. „Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!” És olyan időben nem jó, ha valaki a szívével van elfoglalva.

– Te mint költő tudhatod, hogy ennek nincs ellenszere.

– Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mifelettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mint a Dunába hajigálni őket, ha maguktól nem ugranak.

– No nekem nem sok biztatás kell hozzá.

– Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide, hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk. Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled, hova lettél; s én minden percben attul rettegek, hogy egyszer csak kineveznek valami urodalmi ügyésznek, s akkor aztán itt dicsőülsz meg az Úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.

– Nehéz leszek!

– Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek. Neked el kell venned azt a lányt, aztán azzal vége legyen a privát ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.

– Szülői elutasítottak.

– Azokat hát hagyd ott. A leány szeret, erről bizonyos vagy.

– Mint halálomról.

– Akkor vedd el szülői ellenére.

– Tenni fogom, de elébb vagyoni önállást kell magamnak biztosítanom.

– Kedves öcsém, ha valaki a szívét akarja kielégíteni, az eszik burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti inkább, akkor a szívnek jut a burgonyatáp. Ha teneked arra van első gondod, hogy nőd dáma legyen, s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a Kétsas utcában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és – vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied; ha azonban azt akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is megossza veled, akkor, ha mind való az, amit kedvesedről leveleidben írtál, vedd el, ha mezítláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is megélsz. Óh, a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.

– Óh, hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok, de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbír-e hasonló nagy elhatározást.

– Azt előre tudtam, hogy „neked” nem lesz erre bátorságod, azért – megkérdeztem én.

– Hogyan?

– Ismersz itt valami Bárzsing nevű fiatal embert?

Lávay arca tűzveres lett e névnél. Minek hozza ez most azt elő?

– Tudom, hogy kicsoda.

– Dehogy tudod! Én tudom. Te sohasem tudsz semmit, hacsak én nem mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor. Pedig dehogy az; ez egy titkos drámaíró. Most ott járt Pesten, a nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod. Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes bele, a bolond; utolsó nap aztán az ostobát odarendeltem magamhoz, s azt mondtam neki: „Hallja maga vadtulok…”

– Ezt csak nem mondtad neki?

– De mit vágsz a szavamba? Persze, hogy ezt mondtam. Hát szoktam én válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, aki három napig veszettkutya harapta drámákat olvas fel előttem? Nagy bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért, hogy elviszem azokat a drámabíráló választmánynak, s megmondom, hogy fűtsenek be velük. (Ezt ő élcnek vette! „köszöni”.) Hanem hát ön is tegyen már most velem egy szívességet. Tudja, hogy én az összes költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem vállalkozik, hacsak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az útonállás azon nemére, amit előfizettetésnek hívnak. E célra szükségem van nagy befolyású hazafiakra, akik nem restellik a szaladgálást, s egykönnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról; még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak, kik udvarlóikat egyenként elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tűnik fel énelőttem az említett honleány. A bikfic esküdött becsületére, hogy ezt eltaláltam. Nohát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyűjtőívet elvinni hozzá, majd én egy szép megtisztelő levelet is írok mellé, amelyben alázatosan megkérem, hogy terjessze ki rám becses pártfogását.

– Te? – kérdé Béla elcsodálkozva.

– Igen, én. Megítélheted hozzá való atyai szeretetem nagyságát, ha elgondolod, hogy teérted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy én könyörögtem Therszitésznek, hogy fogja, pártomat Pénelopédnél.

– Énértem?

– De ugyan hallgass. Ahelyett, hogy mindig belebeszélsz a szavamba – ami tekintve fiatalságodat (legalább két évvel ifjabb vagy), nem is illik –; jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember, aki nem pipázik! Egy gyufát nem lelni az egész háznál! Nohát. A fiatal behemót kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. Én aztán írtam ott őelőtte (folyvást állt a kalappal kezében, amíg írtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról szóra ekképp hangzik:

„Igen tisztelt honleány!

Egy fiatal ember, kit én mindenekfelett szeretek, mert egyedüli barátom; s ki nekem azért egyedüli barátom, mert mindenekfelett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett. Én annál többet emlékeztem őrá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált, szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon sorsnak megy eléje, hogy elszakítva azon szellemtől, mely önnel rokon, összeköttetésbe lépjen egyikével azon állatoknak, amik a természet játékából emberi alakot nyertek. – Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tirannizmussá engedik fajulni, én a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az írás szavai azt mondják: „Tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön”, én azt mondom: „Tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben.” Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az apa, ki poklot készített itt lenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, amit ember elveszíthet: ismerősök nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még a kényes hír is semmi az elveszett szerelem boldogságához. Nem kérdem kegyedtől, van-e ereje megtenni azt, amire felhívom: elmondom azt egyszerűen. Néhány nap múlva nagy ünnepély lesz, bizonyos körút alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A programot ismerem. Én elmegyek barátomhoz mint felkért násznagya. A kivilágítás alatt a főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog járni, kit szülői új vőlegényeül tűztek ki. Az utcákon ilyenkor nagy néptömeg tolong; könnyű lesz néhány lépésnyire megelőzni a kísérő rokonokat, kik kegyedet úgyis biztos kíséretben hiendik. Ha én azon embernek néhány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet, és hozzám jön. E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi kezét, a néptömeg a közeledő vándornak éljenez, minden tekintet az ő arcán fog függni; kegyetek egy mellékutcán a Duna-partra sietnek; ott vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész iskolatársunk volt; készen vár tanúival, s egy óra alatt kegyetek isten és ember előtt férj és nő leendnek.

Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor tudassa azt velem ekképp:

Mondja a levél elolvasása után azon embernek: »Sajnálom, a gyűjtést nem fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláírok egy példányt«, s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláírt ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet, vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend.”

Ezt a levelet rábíztam a bikficre, hogy adja kézhez, s ő azt bizonnyal kézhez fogja adni.

Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez vagy valóság.

– Te most bohóckodol?

– Szoktam. Tudod. – Aha! Kaptam valahára mégis egy gyufát a kályha vállán. – Azzal szépen időt engedve, szivarra gyújtott és leült. – Nos, hát hogy tetszik az intrikám?

– Komolyan beszélsz?

– Úgy hiszem, hogy nincs álarc a képemen.

– De hisz ez képtelen bolondság tőled.

– Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled előre, beleegyezel-e. Ez a kérdés: szereted-e őt? Igen vagy nem? Szeret-e ő téged? Igen vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied, te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.

– Mit gondolsz? – kiálta fellázadt kedéllyel Béla.

– Mit gondolok? – szólt hangosan Pusztafi. – Azt gondolom, hogy te egy hájnak induló táblabíró vagy, akinek annyi bátorságod sincs, mint a tyúknak az úszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arcod mennyire hasonlít Saint-Justéhez? S még én tégedet kedves Saint-Justömnek szoktalak címezgetni? Vagy te Saint-Just? Vagy bizony citoyen Picotin!

Béla e gúnynévre felpattant.

– Azt kétszer se mondd!

– Az vagy, Picotin; nem Saint-Just.

Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin valami francia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is meg meri cibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen célzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek.

A fatális Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e kategorikus intéssel:

– Hagyjátok már abba a trécselést; a derelye mind elázik!

– Aminél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! – szólt tréfás áhítattal Pusztafi.

Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő áldása nem fogott azon a házon.

Béla anyja azon jó régi világbeli asszonyok közé tartozott, akik még a konyhát tartották dolgozószobájuknak, s aki büszkén elmondhatá magáról, hogy azon ingnek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz amilyen hosszan eltart egy pászma vékony fonala, míg az orsónként megtelik, olyan hosszan gondolkozott az özvegyasszony egyetlenegy fiáról és sohasem másról, mint őróla.

Gagyogó kisgyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott, melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.

Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthon ülő kisfiú; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiúk megnőnek, s a jó öregek nem akarják azt megérteni.

Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a szófogadó gyermek, aki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz hozzányúlni; s ha anyja azt mondja rá: „éretlen”, nem veszi el.

Egyébiránt büszke rá, s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb, sem okosabb, sem erősebb ifjú a földön nem létezik. Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros arcáját, ő fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kisfiú volt az ő Bélája.

Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túltesz fiacskája többi társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott; hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép írásáért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé, s hazajött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes bizonyítványaival! Az pedig éppen diadalnap volt, midőn a cenzúrát letette, s praeclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! Mikor kerekes rokkája mellett ülve puritán szobájában senkitől nem hallva énekelgeté magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt, azalatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest, s kávé helyett azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek, s az anyák öröme aggodalommá válik bennük. Deliségükért elszeretik őket a lyányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e olyanra találni, aki őt úgy szeresse, mint anyja szerette. Bátorságuk, erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebhellyen homlokán jön haza, mit párbajban kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének egyért: – de hátha megöltek volna?

„Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!” És mikor végre a kisfiú nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon, most is kiáll a közélet nagy egzamenébe, s elkezd beszélni dolgokat, mikre a hallgatók egy része éljent riad, más elretten, és „feszítsd meg”-et kiált, óh, mint dobog akkor a szegény özvegyasszony szíve! Óh, milyen kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Oh, milyen jó volna, ha mindig olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, amit fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni, s mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony mégsem fogy ki a kínálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg erőszakkal rakja elé legízletesb falatjait, ott feledi azokat, s még azt mondja, hogy nem éhes.

– Beteg vagy? Valami bajod van?

– Semmi sincs. Eleget eszem.

– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, aki már meghalt. De bizony valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? Ugye nem szereted. Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja meg, mivel szokott Béla élni Pesten. Én is meg tudom ám azt készíteni, ha nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

– Minden nagyon jó, ami itthon van, anyám; csak az én ínyem rossz.

– Az nem igaz. Nem az ínyed rossz, hanem bánatod van, amit előlem titkolsz. Ugyebár Pusztafi úr; neki valami nagy baja van. Előttem titkolja.

– Semmi baja sincs Bélának, higgye el kegyed – szóla nyers szarkazmussal Pusztafi. – Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a bölcsességfogai, s a kisgyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyűgösködni szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élcet, kivált ha Béláról volt szó.

– Óh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcsességfogakra. Inkább az a baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert ha valami rosszat tud valaki mondani, amivel megkeseríthet, azzal helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem, hogy az urak hogy megharagudtak a beszédéért, amit a gyűlésen tartott; amiben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól. Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan, hogy helyesen beszélt:

– Remekül beszélt! – bizonyítá Pusztafi hevesen. – Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

– No ugye? – kapott rajta Lávayné. – Lám, hogy mégis akadok valakire, aki azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, aki azelőtt helyét sem találta, és aki most azt mondja, hogy már ezentúl kancellistájának sem veszik be sehova az én Bélámat.

– Hahaha! – kacagott Pusztafi. – Nem is annak indult.

– Akik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, akik szép szavakkal csábították; még az is, aki jegygyűrűjét viselte.

– Kérem, édesanyám, ne szóljunk erről – szólt Béla kedvetlenül –, különben még kevesebbet fogok enni.

– No, no; ne vedd ezt szívedre, édes fiam. Nem akartalak én keseríteni. Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint amekkora minket megillet.

– Mit, szerencse? – pattant fel e szóra Pusztafi. – Tartsa magát az a hölgy szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig magasabb fog lenni, mint más.

– Óh, én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb – szólt aggó célzással a jó öreg.

– De hát anyám is… – mondá fájó szemrehányással Béla.

– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam, mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te kockára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

– Ah, nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni – szólt közbe haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi-, Béla túl esik azon, hogy neki árthassanak.

– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit keresed te ezeknek a barátságát? Mit jársz utánuk? Mint epeszted velük magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén, mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolcvan éven alul. Bár szegény édesapád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincéves korában már bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen könny gyűle szemébe ez emléknél; e könnyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy Pusztafi nem bírta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott; pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak őérte készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arcát; a jó öreg átölelte, s csendesen suttogá: „Ne felejtsd el szegény anyádat.” Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.

– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiút. Tessék elhinni, hogy felét sem érdemli meg.

– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom, mintha mindig szegény édesatyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok, azok a szelíd szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud felelni.

– Óh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért, hogy én olyan könnyen sírok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok. Tessék csak megkérdezni Fertőy uramat, mikor a lelkem férjem életében egyszer idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember, hanem én, mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől, s nekiálltam Fertőynek: „Eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a rokkanyelet, ahogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!” El is eblábolt őkelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arca egészen nekipirult ez emlékezetnek; ami ismét derült kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba jött: rábízta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, amerre csak jár, még Pesten is: „hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!”

– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla szobájába.

Lávayné maga ment azt elkészíteni.

Amint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.

– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az ostoba fickótól.

– Miért?

– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a szíveden, hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes, szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna, hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

– Ah, Bárzsing! Te vagy az, akit a kutyák fel akarnak falni?

– Az ördög vigye el! – kiálta az érkező háttal nyomulva be az ajtón s két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát. – Mindig meg akarnak enni, mikor ide jövök. Ah, alászolgája!

Ekkor aztán szemközt fordult. Magas, sárga képű, ifjú ember volt, sűrű veres szeplőkkel arcán, melyet savószínű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai szélesek és duzzadtak, jellemtelen színű haja vasárnap és ünnepélyes alkalmakkor fodrász remekéül van kidolgozva; az egész alak messziről hirdeti jöttét kiállhatlan parfümillatával. A jeles ifjú nagyon jól válogatta arcához a színeket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel, melynek bő, nyitott ujjából rózsaszín selyembélés hajnallott elő, hozzá meggyszín bársonymellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, amiből inexpressible-je készült, s amire az illető gyár cége szokott felírva lenni: „Eredeti honi készítmény, 1846-ban”, kívül a pantallonjára varratta hosszában csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

– Hozta isten! – szólt kacagva Pusztafi a beretirálóhoz. – Majd úgy járt ön, mint Krétai Miló.

– Ördög vigye el a kutyáidat – lármázott ez, még nem térve magához az ijedtségből, Bélára. – Mondtam már, hogy egyszer zsírban főtt spongyát adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem dresszíroznád arra, hogy rám rohanjanak. – Ekkor aztán kissé magához térve, Pusztafihoz fordult, s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így kezde szónokolni: „Mélyen tisztelt hazafi!”

– A mennykőbe, „barátja az erénynek”, csak nem akar ön dikciót tartani?

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: »barátja az erénynek«, nagyon divatozott a „Fiatal Magyarországnál”, különösen oly emberek irányában használtatva, akiknek nem akarja az ember azt mondani, hogy „én barátom”!)

– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk nevében önnek, mint országos hírű, nagy férfiúnak, a holnapi nagy díszlakomára meghívó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki se engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos papirosból.

– No hát csak legyen olyan szerencsés, barátja az erénynek, vigye vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha lesz valahol csizmadia-lakozás, melyet az „én kedvemért” rendeznek, oda el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a bíráló választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dikciót.

– Igenis? Kinél vannak már?

– Vörösmarty már olvasta.

– S mit mondott rájuk?

– A vígjátékra azt mondta, hogy „csinos kis vígjáték”.

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg: „csinos kis”.)

– Igen! – riada ragyogó szemmel Bárzsing úr, s szinte megölelte Pusztafit. – Hát a drámára?

– Arról meg azt mondta, hogy „ugyan mérges kis dráma”. Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy „mérges kis jószág”, annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat írsz! – feddé tréfásan Béla Bárzsing urat.

– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán aratsz babérokat. – Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától; Lávay e szóra nagyon leráncolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hízelkedő hangra fordítani beszédét. – Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi szónoklattól? Úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét: tudta, hogy ez a kérdés a „provokatőr” cselvetése: vajon mit fog rá felelni, hogy magát se meg ne alázza, se el ne árulja.

– Hát kedves Náci – szólt könnyű vérrel Béla –, én bizony egyszerűen azért mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam, hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy „brávó”. Ez már diplomatának született fickó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja magát.

– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit csinált ön a levelemmel, amit önre bíztam. Ez ám a fődolog. Én eljártam az ön ügyében; hát ön az enyimben mit tett.

– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mindekkoráig nem adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála istennek! – gondolá magában Pusztafi, s azzal neheztelve vágott Bárzsing úr szavába.

– No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.

– De kérem alássan – szabódék megszeppenve a nemzetiszínű ifjú –, nem voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak.

– Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.

– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet látogatóba menni. Íme most egyenesen oda indulok; nálam van a levél is, az ív is.

– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugyebár, te is helytelennek tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.

Béla íróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet várt kérdésére.

Béla azt felelte: „Nem.”

– Micsoda? – te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyűjtőívemet ajánló levél kíséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz.

Béla nyugodtan felelt rá: „Igen.”

Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:

– S felelsz nekem azért, ami ebből következni talál?

– Felelek.

– Óh, ne tessék semmitől tartani – hadart közbe badaron Bárzsing vitéz –, nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah, Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy Juditnak írjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon derék lyánykához, s hozza majd hírül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem.

– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom van: végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt hazafi.

– Óh, igen szívesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, amennyit akar.

– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla, kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át a foga.

– Melyik volt az? – kérdé részvétteljesen Pusztafi.

– Az a vörös, a Cicke. Hahaha, magamat ajánlom.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieszkortálta személyesen Bárzsing vitézt a kapuig, behítta a szobába Cickét, adott neki cukrot, megsimogatta, megcirógatta a fejét: „Óh, te okos, te kedves állat, te derék emberismerő bölcs!”

Béla perc múlva visszatért. A két ifjú pályatárs a nyílt ajtóban találkozott. Mindkettő egyszerre nyújtá egymásnak kezét.

– Te sorsod kockáját elvetetted – szólt Pusztafi.

– Isten kezében van az és Juditéban – felelt Béla igaz áhítattal.

– Irigylésre méltó ember – szólt Pusztafi, felsóhajtva –, ki még istenében s kedvesében bízik.