A szív, mely szikrát ád az ütésre

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz – amennyire ugyan az éjjel esett zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba menő dandynak tojástáncot kell járni a hepehupás kövezeten, ha sártalan orrú csizmával akar eljutni céljához; még akkor a gumi felcipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hírre küzdték fel, Amerikából importálva nem levén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak anélkül, hogy valakivel találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csinál ilyenkor a „jó társasághoz szokott ifjú”? Ő ugyan könyv nélkül megtanulta ezt a jeles „étude”-öt, melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy aki azokat mind megtartja, az a „világban jártas férfi” nevére érdemes. 4-ik §-us ugyan körülírja: „ha a jó társasághoz” szokott ifjú egy úri házhoz érkezik látogatóba, az inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? Ha a kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem csak látogatójegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti, hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas bejelenti, azalatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije rendetlenségben. Az inas visszatértével pálcáját átadja neki, de a kalapját magával viszi…

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy csepp inast sem talál az ember az előszobában.

Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat, s azalatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában; vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához vezet, nyitva van, s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a „jó társasághoz szokott ifjú” ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, amikor még az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomáciai rangra autorizálva, s amikor bizonyos lehetett volna az az újságíró, ki tudósítását ekként kezdené: „A titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán közöljük”, hogy az olvasó így kiáltott volna fel: „Nézd a szemtelent! Még hallgatózott!”

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyellhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.

A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.

„…most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog következni. Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj. Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért, mert az politika. Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyászenét kapott, mikor az adminisztrátori rendszert olyan hatalmasan megtámadta! Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére hordták mint Balogh Jánost vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, ki az ,örökváltság’ elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem ,örökváltság’, hanem rögtöni megszüntetése az ,úrbér’-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent? Ez revolúció! S tudod-e, hogy mi lesz abból, aki revolúciót csinál? Azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még bálványa a nemzetnek, ma lábtörlője. Egy perc alatt elvesztheti népszerűségét, s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele történni, ami a honti követtel Pesten a Szép utcában történt. Mindjárt főbe lőné magát.”

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé, hogy Bárzsing úr is megérthette.

„…azt mondod, hogy hiszen igaza van. De megköszönöm én az ilyen igazságot! Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak ,Szállj le Balázs a hintóbul!’ „

„…mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha kenyeret is kiejtjük kezünkből!”

„…hogy teneked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bízták rád – szerencsére. Sem pedig hiblihubli ifjú uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba? Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító, országháborító, akit más országban régen láncra kötöttek volna. Ha őneki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég szépen tudtára adta. Megkínálta, hogy **hercegnél biztos állomásba segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta maga elől az ajtókat, s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod, hogy atyád nagyon szigorú ember: amit ő kimond, azt meg nem másítja soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám meg Bárzsing, végrendeletét elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is utolérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen ráütött a természeted; éppen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!”

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki belőle, pedig úgy odatapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porcelántányérral, s a hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára e szókkal:

„Jó napot Jankó!”

Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.

– Ezer bocsánat – enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú –, azt gondoltam, a Perflexék inasa. – Mindjárt bejelentem a tensurat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebre dugni a hátbaütést s a naiv quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, aminőben szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalyánynak nézték.

Márton hajdú egy perc múlva visszajött: „Tessék besétálni.” Pedig ez nem látogatásokhoz alkalmas pillanat!

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az ajtót, s nemsokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinn maradt; az utóbbi azt a pantomímiai mulatságot szerezve magának, hogy a belépett után tekintve, két öklével úgy tett, mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet rántana rajta, olyanformán, mint akit az ajtón dobnak ki; ott megint meggondolná magát, s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy most egy kisírt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arcok kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosollyal siet eléje, míg Judit kisasszony szenv nélküli közönnyel áll egy asztal előtt, mely fejékekkel van tele.

– Jöjjön csak, jöjjön, kedves Bárzsing. Magának jó ízlése van az ilyenekben. Azon perelek éppen a leányommal, tán ki is hallatszott az előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával. Ő nem akar sehogy az én ízlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr melyikünknek ad igazat.

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú, apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy füzér gyöngyökből és nefelejcsekből és egy mirtuszgally.

Hargitayné mindegyik díszítményt egyenként felpróbálta leánya fejére: nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kísérleni csendesen; hosszúdad halavány arcát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrű szemöldíveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsingnak valóban elég oka volt zavarban lenni az ítélet kimondásával.

A rózsakoszorúval fején úgy tűnt fel – mint egy menyasszony.

A diadémmal olyan volt – mint egy királyné.

A gyöngyfüzérrel – miként egy istenasszony.

S a mirtusszal olyan szép volt – miként egy szép halott.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a szépségeket nyalábra foga, s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb lesz, ha a gyöngyfüzért meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják, s azt teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné bosszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó! nem tudtad már még azt a mirtuszt is odamarkolni?

Judit hideg mosollyal nyúlt a mirtusz után; az volt az ő választotta. Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé, s amint ekkor szemeit egy percre égnek emelé, s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy tűnt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

– Tehát e mellett maradok.

Hargitayné vállat vonított. Minthogy mindenki ellenzi, tehát azért…

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért keresni talpainak, s az volt a Pusztafi által rábízott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás megbízása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy előfizetési ívét, egy általa saját kezűleg írt ajánlólevele mellett. Az ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mecénási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által Judithoz írt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyújtott át feltöretlenül.

– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizadalma. Ha nekem akart volna írni, nekem írt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hírhedett lett a megyében előfizetőfogdosási talentumairól, most egy poéta által így mellőztetik.

Judit tehát felnyitá a levelet, s olvasni kezdé azt.

Még csak a levélpapír hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei reszketnének azalatt, amíg olvas.

Csak egy percre állt meg, hogy a levélből kitekintsen, s egy öldöklő pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, ahol arról van szó, hogy ehhez akarják nőül adni.

Mikor pedig végigolvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető ajkpittyesztéssel széttépte, és a virágkosárba hajította azt.

– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbízásokkal nem foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned – feddé őt anyja.

– Nem kedves emlék előttem, ami Pusztafi névvel van összekötve.

Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.

– Ami magamat illet: én szívesen aláírok egy példányra.

Azzal íróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre írta, s tárcájából egy ezüst kétforintost kivéve az ívvel együtt odanyújtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt, s kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

– Férjem már várja kegyedet – biztosítá őt Hargitayné asszonyság. – Valami szívességre akarja kérni.

– Igenis? – kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért jött. – Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá. Magamat alázatosan ajánlom.

– Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.

– Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket. Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a „jó társasághoz szokott ifjú” rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: „Eltávozáskor kalapot bal kézzel hátratartani, fenn tartott arccal meghajolva, hátrafelé lépni, hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a háziasszonnyal, kitől búcsúzik” – ehhez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz szokott ifjúval, ha a háta mögött egy ottomán talál lenni a szoba közepén; minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett maliciózus bútorban, azon szépen hanyatt esett, a kalapját palacsintává nyomta, s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz, melynek két kilincse közül mindenáron azt akarta elfordítani, amelyik nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek fényűzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protokollumok, közjogi gyűjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött fóliánsok, az oroszlánlábú íróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott írótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A megrakott pipatartó az íróasztal végében áll, antik ezüstkupakos tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egypár kőrajzú kép: Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve; Mátyás király koszorús fővel; a nádorok arcképei egy táblán; egy tarka, illuminált kép, mely Zrínyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy ezüstös fringia; annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat, Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kívánt elébb tisztelkedni. Az helyes.

– Mármost tehát lássunk a dologhoz – szólt Hargitay, a pipát sem véve ki szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arca első tekintetre elárulja azt, ami. Az ő arcának nincs semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő, érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben dacos, alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka, kondor üstökétől kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arcán minden vonás: a kicsattanásig piros kőkemény orcák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt, de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten tudjátok meg, mi van benne, mert tudnotok kell; majd a másik három csak kívül írja rá a coramizálást.

Fertőy édeskés hangon szólt közbe.

– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor még végrendeletre gondolni.

– Öcsémuram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok kapacitálható. Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet változtatni. Amit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla, amit minden fuvallat más irányba csavarint. En szilárd ember vagyok. Ami pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam semmi ellenvetést sem hagyni cáfolatlan), miszerint én még sokáig élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen, ágyban fekve várnia halálra; egy perc, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

Azután ünnepélyes hangon folytatá:

– Ámde ha fél évszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg kellene tennem, amire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az „ifjú óriásoknak”, mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen. Majd ha híre fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és elhatározott volt kitépni szívéből azt az embert, akit eddig szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is; átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk, s eszükre térnek. En hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem Lávay karakterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon esetben, ha őhozzá fog menni nőül; félbeszakítandja a viszonyt; nem azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal nemeslelkűbb, minthogy azt a nőt, akit szeretett, egész vagyonával szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm e fiatalembert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyílt tusára hívni fel, én őt ujjamnak egy mozdításával lesújtom a porba.

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az országgyűlésen is aligha beszélnek.

– No, úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában – szólt nyájas részvéttel Fertőy –, ha az egész úgyis csak pro forma történik; hiszen időközben majd Judit húgocskámat is jobb gondolatokra téríthetjük.

– Tehát – szólt Hargitay felvéve íróasztaláról a hosszú okiratot –, tessék megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

„…Ha pedig Judit leányom, mindezen szeretetteljes szülői gondoskodásaim dacára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére választana férjet, és ahhoz nőül menne, minden birtokomban, mely szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: »kinyilatkoztatott akaratom«, aziránt felvilágosítást nyújtand azon levelem, melyet párban iderekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra bízván kézbesítés végett az illetőnek.

A levél ekként hangzik:

Kívül »Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.«

Belül:

»Tekintetes úr!

Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett, felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János m. k.«„

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá a szilárd akaratú úr, s megszorítá a fiatalember kezét.

– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését, s önön függ, hogy ennek teljes sikere legyen.

Ez már csak érthető beszéd.

– Rögtön sietni fogok az átadásával.

– No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.

– De megígértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak ígértem.

– Pusztafinak?! – kiálta fel megorrolva Hargitay. – Ön is azon emberrel tart?

– Kérem alássan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott, hogy mit végeztem már; én át is adtam Judit kisasszonynak, aki a gyűjtést nem fogadta el, de maga aláírt két forintot, azt szeretném neki elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja meg a szavát.

– Óh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva? No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet egy üres borítékba, írja rá a címet, mellékelje a hat húszast, majd a hajdú el foga azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi, s elmondta, hogy mint járjon el.

Bárzsing nem tudott hozzájutni, hogy ellenvetéseket tehessen.

– Hagyja csak, így lesz ez legjobb.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék liberális férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt ismeretes: egy „igen” liberális és egy „még annál is” liberálisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet lepecsételése, melyre aztán kívül mind az öten felírták, hogy ez a boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye. Ezalatt Márton huszár visszakerült a küldetésből.

– Nos, megkaptad azt az urat? – kérdé tőle Hargitay, pipáját szája szegletébe vágva.

– Igenis, tekintetes uram; úgy megörült neki, mikor a levelet kibontotta, s ami benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta, hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen-igen nagyon.

– No, ennek ugyan jóleshetett az a két forint! – döcögött kacagásformán Hargitay.

– Nem mondhatnám – szólt Márton huszár –, mert a kétforintost, ami mellé volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon – szólt vállvonítva a büszke honfi, s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas fúvással Vezúv-kitörést csinálva pipája maradéksziporkáiból, állványára helyezé örök társalkodóját, s felhívta vendégeit, hogy már most az asszonyhoz jöjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifjú urak elmondták, hogy lesznek holnap öltözve, milyen bársonymentében, milyen hattyúprémes zekében, milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni. Hargitay is ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett részt. Kenyéren kívül nem evett semmit, és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jókedvet csinálni. „Hát kegyed szép húgocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?”

– Semmit.

– De ha őfensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá válaszolnia.

– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, amit mondani lehet; az, amivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen vadász Mátyás királyt.

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette, senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka, s mi az a vadász-tószt, a válasz tehát nem tett semmi hatást.

Ebéd végeztével Hargitay egy percre Judithoz közeledett:

– Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?

– Meg akarom szokni az éhezést – szólt vissza a leány.

Egy percre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.