Új élet

Néhány hónapig tartott az a divat, amikor gyönyörű szép tollakat viselt minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszínűt is; ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van szebb, hullámzóbb tollbokrétája. Ami pedig a nemzetiszín szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst országcímerrel; kezdték őket csillag alakúra is idomítani, nagy kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herceg rendjele; sőt mikor az erdélyi unió kimondatott, akkor még a veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; ami már csakugyan elég ragyogó volt.

Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem teszi azt a jó szolgálatot, amit az ember várna tőle; sem az a toll, mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, mellyel a mérges vezércikkeket írják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.

Éppen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat újonc fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai, pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.

A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertőy írását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval visszatért.

Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen betűk iránt, amik mind olyan szépen, olyan kalligráfiai igyekezettel vannak írva, mintha képmásai akarnának lenni írójuk kifestett, kiborotvált arcának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.

Úgy volt.

„Kedves unokahúgom! – szólt a levél. – Ön feledni látszik, hogy alulírott önnek nagybátyja, s ön szülőinek halála után mint természet szerint legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön, felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik. Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat zsenírozzák. Színésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás különbséget tenni: ki a lány, ki nő. Ez nem vétetik ott szigorúan. Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez, s hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója, melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos halállal kimúltak. Kegyed megboldogult édesatyjától egy végrendelet van letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat írta: »Halálom után egy év múlva felbontandó.« Kegyed tudja e végrendelet tartalmát, mert boldogult húgom közlé azt önnel. Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: »Nem választom sem az egyiket, sem a másikat; leszek színésznő, s megtartom mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is.« Hasonló ott még csak nem is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a színlapon, valakinek a nevét, anélkül, hogy törvény és oltár tudnának valamit felőle. Ez igen csinos manőver, csakhogy más embernek is van esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a színpadra feljár, egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy nekem mától számítandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: »Neje-e kegyed Lávaynak, vagy nem? És ha nem az, akarja-e őt magától eltávolítani vagy nem?« Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét vessem!”

Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!

Mily alacsony rágalom!

Mi kegyetlen ármány!

Tehát ez a színpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyílni a napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek szabad ábrándozni; de ha egy színésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy szolgáló beszél a kapuban egy ifjú legénnyel, azt mondják rá: „ez menyasszonya”; ha egy színésznő teszi ezt, azt mondják rá: „szeretője”.

Mit tegyen? Kihez meneküljön?

Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!

Kedvesét bosszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és ami legfőbb, figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke átlátszó lélekhez férő gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! Nem szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?

Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arcán, hogy valami kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá.

– Kedves Judit – szólt végre valami szóra akadva –, ma reggel találtam a számodra valami pompás, egészen neked való szállást.

– Igen, kegyed keresett nekem szállást?

– Tudod, ez neked nagyon szűk, és a második emeleten van; nagyon is egyszerű; te már előkelő színésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson légy.

Judit lesüté szemeit és elhallgatott.

Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is írt, s fenyegetéseivel megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba bele ne keveredjék.

Tehát ennyire meg van már rágva jó hírneve? Tehát ennyibe kerül egy nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.

De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog, mondja neki, nincs számára itthon senki?

E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla éppen nyitotta az ajtót.

És mikor Judit őt maga előtt látta – éppen olyan nyájasan mosolygott rá, éppen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi ennek az ára.

– Ráérsz-e velem jönni? – kérdé Lávay.

– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utcán; azt mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?

– Sétakocsizásra.

– Kocsin? Néném is velünk jön?

Az sietett felelni: nem ér rá.

– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni, és mindenki azt fogja mondani: ím, valóban úgy van az!)

– Megyek veled.

Judit hirtelen kalapját, sálját vette; nagynénjének köszönt, ki azt igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott, és ment vele.

Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt, s azután odaült mellé.

– Tudod, hová! – szólt a kocsisnak. A hintó robogott. Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arcára. Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét. Hanem gondolta magában:

Ha a te szíved az enyémnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te kezeden át, meg kell azt tudnia a te szívednek, a te lelkednek, amire én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, ami énnekem úgy fáj, lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a könny.

És amint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét, és hirtelen szemébe nézett, annak valóban két könnycsepp volt szemében.

De az nem a fájdalom könnye volt, mosolygott hozzá.

– Juditom, én szerelmem; tudod-e hova megyünk most? – szólt hozzá megindult hangon.

– Hová?

– A templomba megyünk – esküdni.

Perc múlva ott állt a kocsi a templom előtt.

Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?

A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ok voltak a szertartás tanúi.

Rövid volt az, és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy templomlépcsőt lakó koldusasszony.

És az Isten!

Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!

Mikor az ifjú nőt a menyegzőről hazaviszi a férj kicsiny szállására, s karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: „Ez itt a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek, amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad előtt; ez íróasztalnál dolgozom én, arcképeddel szemben – ezek a virágok, amiket szeretsz – ezek a könyvek, amikkel mulatsz – ablakod kertre nyílik. Itthon vagyunk.”

Mindig „mi” és sohasem „én”, sohasem „te”.

A boldog kettős lét, a „fejedelmi többes” kezdődik, a magányos tulajdonnév megszűnt.

És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett az a férfi, akinek ilyenre is volt gondja, aki a viharos országdöntő idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy ők ne értsenek semmihez, ami a házi kör prózáját illeti; ki minden apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: „itthon vagyunk”, akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.

Judit egy kis médaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi, másikán egy nő arcképe volt.

A férfi Béla volt, a nő édesanyja.

Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:

„Anyám, lásd, én boldog vagyok.”

Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit hívta el s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak híják, igen jó magyar fiú onnan a Szepességből; azután Gyöngyinét és senkit egyebet.

Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már előre Béla csodálatos bevásárlásaiból, s éppen arra célzott ma reggel az új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át kellett neki engedni azt az „arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél menekülni akar”. – – –

– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie, míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restell azzal bajlódni.

Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából, mely otthon szokta, a hajnalsugár éppen úgy szűrődik át az ákászokon, mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmok – azok voltak boldogabbak.

Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis médaillont, a két arcképpel, és suttogá:

„Anyám, lásd, én boldog vagyok.”

Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt jönni találja!

Judit sietve felöltözött, s csendesen benyitott férje dolgozószobájába.

Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még íróasztalán. Azt úgy feledte.

Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa, s megdöbbenve pillanta meg egy levelet az íróasztalon, melynek címlapján e szót olvasá:

„Juditomnak.”

Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és olvasott.

„Kedves szerettem!

Te nem sejtéd, hogy amidőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt. En tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s íme egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled, s az én örök szerelmem. Bélád.”

Judit visszament e levéllel szobájába, s levetve magát özvegy fekhelyére, sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.

Ágya fölött függött férjének arcképe, kis kerek rámában, azt levette és összecsókolá; könny hullott-e rá több, mint csók; ki számlálhatta meg?

És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könnyeket, és amint a kép olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint aki nem kerüli a ránéző tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:

„Jól tetted; helyesen cselekedtél.”

És amint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört, összefonta koszorúnak, az arckép körül fűzte, s így akasztá azt ismét ágya fölé.

Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után elment a halál mezejére!

Azután megerősíté szívét, és átment újra férje dolgozószobájába, s leült annak íróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a tollat, melyet Béla otthagyott, s két levelet írt.

Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi „Szeretlek, imádlak, lelkem mindenütt veled jár.”

A másik levél szólt Fertőynek.

„Uram!

Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok. Vagyonommal tehet ön, amit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyúlni. Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom, s nem fogadom el.

Lávay Béláné.”

Így.

Mindkét levelet borítékba tette, mindkettőre felírta a címet, és lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze.

És azután felegyenesedett, nagyot lélegzett, ragyogó nagy sötét szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint aki érzi, hogy most már nem egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és talán mondta magában: „Anyám, boldog vagyok!”

A gyertya az íróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e, vagy tán gondolá: „Amit te meggyújtottál, azt én nem olthatom el.”

Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifjú szerelmüket, és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?

Aki kétkedik, jöjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sírokhoz is, ahol ilyen emberek nyugosznak.