Háztartás igen szűk körülmények között

A tél is eljött, és a leégett város még nem volt fölépítve. Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt, amikor százezer ember meg a másik százezer ember okvetlenül szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon s ágyat vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy vászonszöveteket szedtek szét szálanként mentül apróbbra tépegetve.

Táncvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, ami a kebleket hevíté.

De nem akarom én leírni a férfiak fényes dolgát; regényt írok: divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek a sorssal. A história férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.

Hiszen én csak divatokat írok. Férfiak divatjait. Óh, milyen változandó a nők ízlése, színben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. Amit az egyik farsang imádott, a másik farsang már csak álarcnak viseli, s tavalyi viseletéért az utcán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e vagy a jellem?

… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem meherni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.

Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem értek el; úgy híják, hogy cigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a szegény cigányok gunyhósora. Egy csoport sárból rakott putri. Mit? Putri? Palota! Aki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemence van és tűzhely, sőt ablaka is, amin ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember egy sor nádasviskóban el nem fér; aki nem fér, úgy segít magán, megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül, miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok alkalmával, azt felállítja a partos oldalra, s elhelyezi benne magát.

Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család együtt.

Hja bizony, együtt! A nagy boldogság napjaiban nemigen gondoltak arra, hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család piknikjei meglehettek anélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az utcára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót, s lakjunk benne együtt.

És ott elfértek szépen.

A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely valamelyik háznál épen maradt; arról melegedett az egész tanya.

Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes, lábas ember az utcán elég, aki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött, a kunyhó mögött volt egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte, s csinált reggelit az egész társaságnak.

Holdváryné nem sokat volt útban; ő a nagy szerencsétlenség óta csak sírni tudott és alunni. Ha feküdni hagyták, egy helyen maradt, és nem kívánkozott sehova.

Szerafin kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak. Hogyan? Szerafin kisasszony főz? Szerafin a tűzhely mellett?

Valóban ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan helyen, mint kell lenni olyannál, aki ezt most tanulja.

Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifjú segédjét a rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított azalatt!

„Bizony, édes kincsem, az nem cotillonfigura!” – szokta ilyenkor dorgálni tréfásan, s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit hallani Szerafinnek zongorahangjegyekről, francia regényekről és tájképfestésről, mint amelyek miatt mindig bátran el-kifuthat az embernek a levese a fazékból.

Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem volna elég: „Te Szerafin, nekem a lábam kőbül van; te Szerafin, ez az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; te Szerafin én azt álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják, s előre küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, amivel most a laskát metéled?”

Szerafin pedig a kereszttűz közepett folyvást derült, és kifogyhatatlan volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annál inkább felderíté.

Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.

Milyen kacagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel akarja emelni az asztalról, s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva; mikor a cipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá gondolva még, hogy ez az egyetlen cipő a világon, mely a kárvallottat tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég, s kanál hiányában Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.

Óh, hát még vendégek is vannak?

Természetesen. Sok az ismerős, aki kénytelen azt az életet követni, hogy sorba járja a kunyhótanyákat, s ma itt, holnap ott marasztalják meg ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető szállásnak, mégpedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni; egyiket szolgabíró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné, másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. „Van itt még uramöcsémék számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek bennünket.”

Fiskális úr, szolgabíró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális úr reggelenként maga elmegy a várba, ahol húst, lisztet osztogatnak, lenézeget a Vághoz, s ott halat rekvirál, azt asszonynénjének hazahordja, ellátva a konyhát; szolgabíró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik, nyakába keríti a köpönyegét, s a köpönyeg alatt fát, szénát cipel haza; a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára, s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított deszkaszekrényekre, a földre, a leterített gubára, akkor olyan jókat nevetnek mindezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.

Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, ami minden víg tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: „Csak a Bélám köztünk volna!”

„Csak ő volna még itt!”

Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan tökéletes volna ez a világi boldogság, hogy az ember alig találna még valami kívánnivalót.

Hanem hát azt most ki tudja, hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja, mi sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket kerülje jobban.

Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a világba; ne szeretett volna olyant, akit nem hagytak neki szeretni; ne kényszerítette volna a sorsát.

Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő és Szerafin, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve, fel-felsóhajt: „szegény Bélám!” olyankor olyan szemrehányólag néz Szerafin szemébe könnylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani: „És mindennek te vagy a legnagyobb oka! Miért nem tudtad őt magadhoz fűzni? Hiszen én is óhajtottam volna azt, hogy téged szeressen. Most a te férjed volna, és együtt lennénk.”

És azután olyan jólesik szívének, ha Szerafin e néma szemrehányást megértette, s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden elcsendesült, a csendben imádkozni jó, elrebegi magában szívtől szakadt imáját, hogy az isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az „ámen”-t; és akkor a sötétben egy másik halk fohász utánamondja az „ámen”-t, mintha tudná, hogy ő miért imádkozott.

Hírt hallani a távollevők felől ez idők divatja szerint ismét igen nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, aminőkben a székely népdal a „felhőben tollászkodó hollóra bízza” az ő izenetét.

Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kívülről, az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig beszéltek. Mi hírt hozott? Mi van a parton túl? Ki él? Ki halt meg? Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utánajártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetten elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg szokta vendégelni fagunyhójában.

Messze földről érkezett jövevény nagyon céltalanul tenné, ha valami kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.

Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hírgalambot kérdezé az öreg asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát, de hát hogyne ismerte volna! Nem tudná-e megmondani, hogy merre van? Hogyne tudta volna! Jó helyen van, benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.

Pár hét múlva jött a másik hírgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay Bélát, mint a tulajdon testvérét, nemrég találkozott vele. Odafenn jár Selmec tájékán. Biz a sokat fázik, és fárad, hanem jó társaságban van.

Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla, tudtán kívül történt meg rajta.

Megint néhány hét múlva egy újabb futár azt állította egész bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, ami annál valószínűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi pedig mindenesetre ott van, mert onnan már csatadalt is írt.

Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: „Bárcsak a Béla ne volna egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!” Másnapra fordult már az idő, midőn egyszer ismét híre futamodék, hogy futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.

– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől – szólt elkedvetlenülten Lávayné, mikor a nevét meghallotta; – mert ez mindig hazudik; ez bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.

Öcsémuram a fiskális aztán megbiztatá: „Várjon asszonynéném, majd felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok, én majd kikérdezem.”

Szolgabíró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele megy, aztán majd hírül hozzák, amit kitudnak belőle.

Mint a kívánság, lépett be a sátorba éppen a kis pletykahordó Blumné, kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak. Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafint délutáni ozsonnára, amikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz, s első forrásból hallatja majd hírül hozott csodadolgait.

Lávayné is nagyon kérte Szerafint, hogy csak menjen el Blumnéhoz a várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen, négy töltésen végig lehet sétálni anélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, amik nappal is csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost, s Szerafin a várban reked, ki fogja utánavinni a fehérneműit?

Maga Szerafin is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.

Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kíséretül vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba, s a szép meleg márciusi napfényen várta visszatértüket.

Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafin arca elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arcain, kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.

– Nos hát? – kérdezé megragadva a szolgabíró kezét. – Mi hír Béláról?

A jó gömbölyű arcú férfi szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy mondjon ki valamit, aminek ellenkezőjéről van értesítve.

– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az isten is áldja meg.

Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.

– Él és egészséges a Béla, asszonynéném.

A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról; úgy leste a kedvetlenül hullatott szót.

– De hát hol van? Nem történt-e valami veszedelem?

– Nem, óh, nem; az nem történt – sietett egyszerre felelni mind a két öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.

– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak nem tett valami szégyenelni való dolgot? – Tán csak nem lett – gyáva!?

Olyan megható volt az öregasszonynak ez a kérdése, ki úgy remegett egyetlen fia életéért, most egyszerre lángoló orcával kérdezé azt, hogy fia tán csak nem volt gyáva.

A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit felelni.

– Nos; szóljanak; mit beszélt az az ember fiamról?

Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptívával leütni a főkérdést, s nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy Béla mint katona, éppen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona, különösen megnyomta.

Az öreg asszonyság szemei megteltek könnyel. Látta, hogy őtet valamivel ámítják; most Szerafin megszánta, és kitört azzal, amit eddig visszatartogatott.

– Ejh, uraim, ne hímez-hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy áruló.

Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin; egymást rögtön elnevezte árulónak.

– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az ellenféllel egyetértenek, mert csak színből verekesznek, s csákóik mellett fehér tollat viselnek, kik grófi címekre vágynak, a radikális és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól megfosztassanak, s haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte Bárzsing, cifrán illusztrálva, s hogy nem először mondhatta már el a városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem találták, amit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni, utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: „Hallja Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, aki védelmére szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát megveri…”

Lávayné megszorította Szerafin kezét.

– Ezt jól mondta Szerafin. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az ember?

Szolgabíró öcsémuram meghökkent.

– Mit akar vele asszonynéném?

– Mit, mit? – rebegé az öreg asszonyság, miközben hevenyén szedte fel ócska selyemkalapját, zöld merinó köpönyegét. – Mit akarok vele? Hogy mit akarok vele ugyé? – mondogatá csendesen. – Meg akarom lőni azt az embert! – tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével, s feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két pisztoly agyát mutatta elő.

Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatra méltó nő már kinn volt az utcán, és sebesen haladt a város felé.

Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította őket.

– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én. Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem repül ki innen a víz közül.

A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.

Utoljára is csak messziről merték kísérni, abban bízva, hogy hat óra után úgysem eresztenek be többé semmi idegent a várba.

A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kívül esett. Ez volt az akkori egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg asszonyság a sötét romutcákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.

A két kísérő látta jól, amint tétovázás nélkül belépett a kávéház ajtaján.

A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még, személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy ott egy ellenségét fölkeresse, s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ minden kincse rá nem bírta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani betérjen olyan helyre.

A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arc láttára másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy pincért elfoghatott az emberi tömkelegben, aki tizennégy tele poharat visz csudálatosan egyensúlyozott piramidba rakva.

– Nem ismeri ön Bárzsing urat?

– Óh, igen. Most ment be a kártyázó szobába.

– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá, és mondja meg neki, hogy itt van Lávayné, szíveskedjék egy szóra kijönni hozzám, vagy ha restellné a fáradságot, hát majd én utánamegyek.

Néhány perc múlva vigyorogva jött vissza a pincér Lávaynéhoz, ki egy szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.

– Ugyan kérem – szólt a pincér fütyörézéshez kezdve, s ezúttal tizenkét üres poharat egyensúlyozva kezében –, nem adósa az asszonyságnak Bárzsing úr?

– Nem. Miért?

– Mert amint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bízta rám, hogy mondjam, már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kisajtón. Nem hiszem, hogy utolérje az asszonyság.

A pincér és néhány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik percben már kinn volt az utcán, s sietett a vár felé vezető úton.

Ő, aki harmincévi itt laktában sohasem volt a várnak tájékára, aki sohasem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.

Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a várkapun bement. De utol nem bírta érni.

Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.

– Ki az? Mit akar?

– Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.

– Nem lehet már.

– De nekem be „kell” mennem.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak, hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már többen állták útját.

– Hová akar asszonyság? – tréfálózának vele. – Tán katonának akar felcsapni?

– A várkormányzóval akarok szólni rögtön – szólt ő hirtelen feltalálva magát.

Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg magát előtte, s ígérte, hogy elvezeti odáig.

A pavilon ajtajánál ez is magára hagyta; rábízta, hogy tudakozódjék tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.

A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román újonc volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velük megértetni, hogy mit akar.

Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell reggelig is, míg valakire talál, aki megértse.

Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszínű szalag volt keresztülkötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar, és hogyan került ide?

– Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.

– Rögtön?

– Ebben a pillanatban.

– Valami országos ügyben?

– Igenis, abban.

– Akkor tessék velem jönni.

A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú, homályosan világított folyosókon, nagy, visszhangos, kikövezett udvarokon keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, ahol egypár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkívül egy szalmaszék is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.

Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.

Néhány perc múlva visszajött, s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a várkormányzónak sok sürgetős dolga van.

– Jól van – monda az öregasszony –, várni fogok, míg elvégzi. – S azzal leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a faggyúpettyes asztalra rendületlen elszántsággal.

A segédtiszt visszafordult, s mérgesen becsapta maga után az ajtót.

Nemsokára aztán megint visszatért.

– Igen sürgetős a kegyed közlendője?

– Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.

– És fontos tárgy?

– A legfontosabb, ami az életben előfordul.

– Akkor jöjjön kegyed velem; a várkormányzó úr szíveskedik néhány pillanatra kijönni belső szobáiból.

Ismét egy ajtó nyílt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy katonák számára volt eredetileg berendezve, akikkel állva szokás beszélni.

A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s kilépett a várkormányzó.

Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, amilyen orrokról I. Napóleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a hűsége megdönthetetlen.

– Mit kíván ön nekem mondani, asszonyom? – szólt a várkormányzó, közellépve az előtte idegen nőhöz. – Miért akar velem beszélni?

– Rövid szavam van kormányzó úrhoz – felelt nyugodtan az agg nő –, önnek egy futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug híreket terjeszt.

– Nos? Például.

– Azt híreszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló. Fiam neve Lávay Béla.

A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.

– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről akar velem szólni.

– Azt hiszem, uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.

Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen szellem ébredt fel szívében ekkor, ki neki e szókat sugallta, azt ő maga sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek, mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.

A várkormányzó most már meglepetve kínálta Lávaynét udvariasan, hogy üljön le.

– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, amiért idejöttem, be nem végezém. Én csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem felháborított és idejönni kényszerített.

A várkormányzó jó nevelésű férfiú volt, tudta méltánylani az öreg asszonyság bánatát.

– Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.

– Óh, uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még ma kell annak megtörténni.

– De minek? Mit akar tehát kegyed?

– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, ahogy azt adni és venni mai világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.

– Az könnyű; éppen itt van nálam a mellékteremben.

Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.

A kilépő ifjú óriás csodálatosan nem értő taglejtésekkel iparkodott mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni magát.

– Uram! – szól hozzá fordulva a parancsnok. – Ismer ön ez asszonyságot?

– N… nemigen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?

Lávayné odalépett hozzá közel.

– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hírnevét megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen – mert hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről –, tehát kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.

Bárzsing úr ki akart bújni e jelenet alól, s nagy röviden félbeszakítá Lávaynét.

– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal feleselésbe ereszkedjem.

– Nem feleselésről lesz szó, uram – felelt szilárdul Lávayné. – Katonadolog ez; éppen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen, hírlapok nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs; maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.

De már erre mindenki kacagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal. Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpönyegben, ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy délceg fiatal férfival.

Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól, s annak egyik szegletét megfogva, az egészet hosszában leereszté.

– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonnyal nem szokás verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, ami a férfit az asszonynál különbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok, rosszak a szemeim, nem tudok már célozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.

Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merinó köpeny zsebéből, s letette szépen az asztalra.

A férfiak most már nem nevettek rajta többé.

Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a néhány ősz hajszált, mely kalapja alól homlokára tévedt, s egy ős vértanú magasztosságával arcán állt a bámulók előtt.

– Én beszámoltam lelkemmel istenem előtt – szólt szenvedélytelen hangon. – Nem sokat ígérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még meg; azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert, nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, óh, nem, az ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.

Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.

Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez akár tréfa, akár valóság, mindenképpen kellemetlen. Jó szelleme egy jó expedienst küldött e percben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?

Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arcát, s familiáris nyájassággal monda:

– De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.

Lávayné bámulva nézett rá.

– Az úr nem nevezte Bélát árulónak?

– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam mindenütt.

– Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön írásban.

– Igen szívesen.

Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a tintatartóba, s papirost rántott elő.

– Majd én mondani fogom, hogy mit írjon! – szólt Lávayné, csendesen visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat. – Tessék írni: „Én – a nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó katona, s aki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló, semmirekellő…”

Bárzsing úr mégis megsokallta az egymásután következő epithetonokat.

– Nem tetszik? – kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyúlva.

– „Semmirekellő.”

– „Rágalmazó.” Így; tessék aláírni; a tisztelt urak lesznek olyan jók, hogy ezt mint tanúk, előttemezik.

Azután csendesen összehajtogatta az írást, eltette keblébe a fehér zsebkendőbe takargatva.

– Mármost ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az alkalmatlankodásért. Ami itt történt, az közöttünk marad.

A parancsnok szívélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:

– Asszonyom, ha önnek a fia is „ilyen katona”, akkor gratulálok hozzá önnek is meg nekünk is.

Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kíséretül az asszonysággal annak lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikísérte Lávaynét.

Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.

– Őrült ám ez az asszony; valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.

Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szépszerével elhagyja.

Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt az istenért?

– Benn voltam a várban.

Alig akarták elhinni.

– Hogy elhiggyék, íme itt a bizonysága.

Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, odaadta, hogy olvassák sorba.

Míg azok szörnyülködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy szál faggyúgyertya mellett elkezdett csendesen szálat eregetni, halkan dönögve a zsoltár énekét: „Az Úr az én erősségem.”

Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, akit sohasem látott senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kisfia szöghaját, utcán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel énekelve; az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel kezében kierőszakolni valamit, ami nélkül pedig annyi ember el tud lenni a világon.

Ilyen az idők divatja!

Az öreg asszonyság pedig mindez eseményekről sohasem szólt senkinek semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában, s hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez.