A vén csont

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár; odafenn tán a vihar zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harc is elegyíti szavát; ágyúdörej, árboctörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók lakosságának halálkardala… Idelenn nincs semmi; a búvár szedi a kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan elszakadt kötéllel, egy iszapba elsüllyedt ágyút talál, vagy egy halottat lel, kinek arca oly ismerős, akkor gondol csak azokra, amik feje fölött történnek, s tán amire felbukik a víz felszínére, új lélegzetet venni, már akkor se vihar nincs, se csata, sima és csendes minden. Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, ami összetört, elsüllyedt…

Megint csak a leégett városban vagyunk; ah, de most nem látjuk annak romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körül, fehér és rózsaszín virágerdő takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt-bedűlt falak még zászlókkal és májusfákkal is fel vannak díszítve. Tetőtlen épületeken sokszor látni ilyen májusfákat, bevégzett építés örömcégéréül; ezúttal a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos falakon, szétrepedt ablakodúkba tűzve, magányosan álló tűzfalakra felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utcák felszántva bombáktul, s bevetve vascserepekkel, a piacok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akácfa; egy bomba úgy esett a két ága közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott bennszorult, és nem pattant szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott, s valaki a beleékelt bomba nyílásába tűzte éppen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, amellől is le volt égve a templom; nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja, tán nem is ünnepnap volt.

Az utcákon pedig néptömeg hullámzott, mint úrnapján szokott, mikor azokat a díszes zászlókat hordták a céhek, amiken annyi szalag lobogott, ahány leány férjhez ment a városban; amik mind ott égtek el a szép kéttornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt, és senkinek sem volt semmi panaszkodni valója, s akitől azt kérdezték: mi újság – bizonyosan azt felelte rá: nagyon jó.

Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.

De ki volna képes álomlátásokat leírni ébren, úgy ahogy azok álmodva voltak? Az első lovast, ki keresztülvágtatott a hídon, vállán panyókára vetett mentével, egy perc múlva koszorúkkal telefűzve mindkét karja. Azután a harsogó zenekart, mely egy rég várt, rég elfojtott, titokban énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utcán; és aztán a dobszóra lépő csapatot, mely ragyogó arccal, rongyolt ruhában halad a romok közt végig; és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott kedveseikre ismernek; és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre mint dal, mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint könny, mint csók; a képet, mely a napbarnította arcok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes csoportozatából támadt. El a képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, ami ezt érthetővé tudja tenni.

Kezemet idült fájdalom, fejemet lázas szédülés, szívemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy írjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.

Tehát el e lázas képpel! Úgyis elmúlt az már régen.

Távol a főutcák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a francia háború alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s redőnyei le vannak zárva az utca felől. Kapuján alig látható már (tán idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva guardia jelvénye. Két oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át nyújtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull virág az utcára, mikor e nagy riadal végigmegy a városon. Kapu és ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben, s Kolbay nem mozdult ki belőle az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind otthagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, aki az ottlakás rémeit kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába hullottakat nem számította. Egy sem gyújtott, csak a fákban tett kárt. Akik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a hadastyánt, amint kertészlábtójára felmászva, nagy nyugalommal fűrészelgeté a bombasértett fák tört csontjait, s kenegette be a sebeket iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések idejében meglátogatta, rá akarva bírni, hogy hagyja el veszélyes lakhelyét, s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, amint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan utána.

– Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek – mondogatá ilyenkor az ablaka alatt megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia, s azt csak nem kívánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele beszélgetőket, hogy álljanak a túlsó fal mögé, mert a szétrúgott ércdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna ránézve, ha elhagyná ezt a magányos bagolyodút, már csak az élet unalmai végett is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden beszélgetést, s azt mondta:

– Szép tudomány a haditudomány.

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is, s nem állt többet semmi szép szónak.

Így élte végig az ódivat embere az új korszak divatjait is, azoknak fényével és nyomorával, azon a helyen, ahol az utolsó francia háború után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal pár közeledett a bezárt ajtajú ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifjú katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kísérője karjába fogózott, s mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott tarka nagykendője. Meleg volt – kívül is – belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára téve, csendet intett, s a messze elnyílt kapuhasadékon bekémelt az udvarra; azután megfogta a zörgettyűt az ajtón, s nagyon erősen megkocogtatta vele a hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucskálnia, s újra kezdenie a zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt: „No, ki az? mit akar itt?”

– Én vagyok itt, Kolbay bácsi – szólalt meg erre a legcsengőbb, leghamiskásabb hang –, én vagyok itt Szerafin.

– No az más – dörmögött odabenn jóval szelídülten a fogatlan oroszlán, s kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó sarkaiban, s amint a fiatal hölgy kísérőjével belépett rajta, ismét visszazuhant az; olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík jelölé az ezredesi rangot.

– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak – szólt rögtöni bevezetéssel Szerafin a feszes öregúrhoz, közelebb simulva hozzá.

– Kérem, kérem – húzódozék ez –, ne nyúljon ahhoz a vállamhoz, mert fáj. A kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, amiket ország és fejedelem védelmében kaptam, s amik kiújulnak, kivált „ilyenkor” – tavasszal.

– Nem ismer rá? – kérdé csintalanul mosolyogva Szerafin, s közelebb vonva az ifjú tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz rövidséggel mondá:

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok Zeleji Róbert – szólalt meg akkor a tiszt maga ismerős nyájassággal.

Kolbay arca csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.

– Nem volt szerencsém.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőltethető, mert ha még tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: „Nem akar lenni szerencsém.”

– Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.

– Hozzám? – kérdé elbámulva a hadastyán. – Kéréssel? Az én kedves szép húgom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont valakinek? Mostani világban! Szép leánynak? Akinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, amint látom. Ki kérne éntőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: „Hiszen jól tudom én ez ajtók járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra hosszat”, azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint akit először lát magánál, udvariasan, de hidegen, és e hidegség is oly epesárga volt.

– Tessék helyet foglalni – szólt az öregúr egy rozzant bőrpamlagra mutatva. – Rendetlen a házam, magam vagyok, aki szolgál és takarít; cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább öreg csont a világon, ami olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt…

– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem násznagyom.

– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Táncolni fognak! Sok vendég lesz. Sok vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, akin nevessenek a többiek; aki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni. Hát mulatságba hí engem, ugye galambom; legszebb tündérkisasszony a nap alatt.

– Nem mulatságba, kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni családunkat, mert anyám beteg, s közelebbi rokonaim nincsenek megtalálható állapotban.

– Tehát az asszonyság még mindig beteg?

– Tudja bácsi, hogy minő baja van – monda Szerafin kissé szomorúbban.

– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg, és nem mer kibújni a kucikból?

– Sőt ennek éppen az ellenkezőjébe csapott át; amióta a vár föl van mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe, míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyúja valamely megölt hadvezér vállperecéből készült, s a jó, szelíd Lávaynénak egész nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy amint ott a hadifoglyok a sáncépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz hajigálja. Szegény mama.

Ezen a nagyon nevetni való állapoton könnyezni kezdtek Szerafin szemei.

– Láthatja, Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen az esküvőnkön. Azért kérem, legyen olyan jó, és legyen nekem násznagyom.

Az öregúr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s rideg, kenetlen hangon, mely éppen úgy csikorgott, mint minden kulcs, zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas, atyafiságos kérésre.

– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsű húgom, nem leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafin tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt akarná lesni alatta: tréfa-e ez vagy komoly szó.

– Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?

– Nem fogok, mert nem akarok – ismétlé az öregúr házsártosan. – Nem vagyok arra való ember, hogy valamely akcióban részt vegyek, ami ebben az epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem több, egy újkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett csont, amilyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi ráctemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre sikánkózni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit, nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, amik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került csontkoponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás, mi a szeretet, mi a gyűlölet, mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom azt. Egy múlt századból hazajáró lélek vagyok, akit a felvilágosodott gyermek is kinevet. Egy múmia. Ki ért engem? Ki kérdezi az én tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, aki voltam, s új bőrbe nem búvok, akárhogy fújják is fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafin ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt, s remélte kedélyével engedékenységre bírhatni.

– Hiszen, kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és jöjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

– Áldást! – csattant fel az öregúr, megrázva merev nyakát.

– Hát kell a mai világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, kocka, istenkísértés. Ez a házasság is az; mondjátok: va banque! aztán „vagy hatot, vagy vakot!” Még ceremónia is kell? Még családfő is kell? – Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon, s megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

Ez a fordulat már bántotta Szerafint.

– Szóljon már ön is, Róbert, talán ön jobban szívéhez tud szólni.

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon kérte:

– Tegye ön meg ez áldozatot Szerafin kedvéért.

Az öreg pedáns feszességgel válaszolt:

– Főhadnagy úr! (Ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul ismeré.) Ne higgye azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmúltak. Nekem ez az egész úgy tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok: mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok, az ujjongó tömeg: mind álom, ami fejemet elkábítja. Akiket látok, azok is csak mind álomalakok, és amit azoktól hallok, az is mind álom, álom; elmúló álom.

– De az, amit mi mondtunk e percben, az mégsem álom; az, hogy mi szeretjük egymást, és hogy férj és nő fogunk lenni – sietett közbeszólni Róbert.

– Az is álom!

– Ah, bátyám! – szólt neheztelve Szerafin.

– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket összehozott. A leány látott egy ifjút paripán, koszorúkkal elhalmozva, diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifjú látott egy leányt a felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte, és mind a ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt azokról, amiket szenvedett, az ifjú hőstetteiről, amiket kivívott, és azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

– Bátyám – kiálta fel Szerafin –, mit akart ezzel mondani? Mondja ki világosan.

– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép húgom, most azt hiszi, hogy halálig szerelmes egy ifjúba, mert az délceg, hírhedett, ragyogó, hős, mert fénybe is borítja azt, akit magához ölel, mert hízeleg önnek, ha majd mondják az utcán: íme itt megy Zeleji Róbertné, akinek férje ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat írtak róla, népdalokat énekelnek a nevéről! De ha egyszer fordul a kocka, ha a délceg, ragyogó hősből száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, akit most dicsőít, és a szerencsétlenségben meg fogja őt vetni – és arról tudja meg, hogy az nem volt szerelem!

– Uram! – kiálta fel Szerafin túláradó indulattal, felhevült szívének nem bírva parancsolni. – Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

– Adná az ég; de nem hiszem, és nem fogok segíthetni rajtunk.

– Jerünk innen, Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitva hagyott ajtót, s halkan motyogta magában nyugodt, mogorva egoizmussal:

– Tehát nem tartozom senkihez a világon.

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafint a jelen levő celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve, s amit épen hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt hitték akkor, hogy szeretik egymást.