A feleség

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: „lucus a non lucendo”.

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép lugas tujabokrokból és jerikói rózsából; a lugasban egy fehér márványasztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utcán, az egész helységben és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hírhedett szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s továbbmennek; szekerek érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót, kiveszi tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár-kel, mintha kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól; talán valaki meglőtte magát.

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet keresett ki levélírásra.

A regényes, ábrándos kis lugas éppen alkalmas volt ily szerelmes eszmék születését látni.

Levelét irónnal írta tárcája pergamen lapjára.

„Kedves Juditom.

Több nap nem virrad reám; tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn soraimat olvasod, én már azzá lettem, amivé sorsom: porrá. Elismerem, hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a tiedet; szülőid óvtak tőlem, és igazuk volt. De jóváteszem hibámat: meghalok. Feloldalak egy fátum alul, mely bennem üldöz. Jövendő napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem, kibékülsz irántam, anélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly boldog lész, mint ahogy én imádkozom utolsó órámban érte; még akkor is becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt nyomodban jár…

A síron túl is hű szeretőd, Béla.”

Amint az utolsó szót leírta, a háta mögül csendesen eléje nyúlt egy fehér asszonykéz, s a leírt lapot kiszakítá a tárcából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet, s hátratekinte… A fehér kéz Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta, és azután azt kérdezé tőle:

– Hogy jöttél te ide?

– Nem magad idéztél-e elő? – szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. – Nem tudod-e azt, hogy amikor a halált hívod, én egy perccel hamarább érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könnyeknek, aki ennyire szeretve volt, és aki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

– Hogy jöhettél utánam?

– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet, ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem fölött volt az isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott. Elhozott idáig is.

– És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.

– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy; tégedet meg kell szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kívántam, rám mérte az isten, s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szíved között álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, íme e papír bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit, sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak téged látlak; a te kezedet fogom, és el nem bocsátom azt többé.

– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? – kiálta fel Béla mély keserűséggel.

– Óh, oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden percben arról gondolkozom, s minden perc új gondolatot ad.

– Tehát azt kívánod, hogy fussak; én?

– Azt, hogy kövess, amerre én megyek.

– Gyáván? Meghunyászkodva?…

– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl kocsisnak; ahogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahhoz nem gyávaság kell, ahhoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi egy rövid perc alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a fél országot átutazza, hogy hitves társára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt előtte.

– Mondom én neked – folytatá heves szemrehányás hangján a nő –, hogy gyáva légy? En csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha menekülni nincs mód, ha meg kell halni én is ott leszek!

– Óh, tudom. És ez fáj legjobban nekem.

– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, aki akkor tudja elszakítani az életet, amikor azt meg tanulta vetni; hanem az, aki újra fel tud állni, ha a sors lesújtotta. Újra fogjuk kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat, amiken eddig jártunk, s leszünk azok, akik kezükkel keresik a kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az szíveinket is bevonja. Elvonulunk olyan zugába a hazának, ahová hír sem jár, s leszünk földmívelők. En a munkát szeretem, s ha te megvagy, semmim sem hiányzik; minden kenyér jóízű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e hasonlón? Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok; most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked…

– Egész világ! – sóhajta Béla, s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

– Tehát velem fogsz jőni? – szólt az örömre gerjedten.

– Veled mindenüvé.

– Megfogadod, amit én mondok? Rám bízod magadat?

– Felöltöm cseléded gúnyáját, és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

– Lesz bátorságod egy fényes múlt után egy sötét, egy lemondott jövendő elé menni?

– Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.

– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jöjj rögtön velem. A kapuban vár kocsim. Amint a szabadba kiérünk, az álruhát felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, ami téged ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyim. Amit magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha elbukol, veled bukom, ha kétségbeesel, magaddal rántasz. Ne félj: szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors, hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én volnék, aki azt mondanám: „Férjem, a harmadik út még nyitva van. Paetus! nem fáj a kés!”

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét, s e rettentő órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

…A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket!…

Egy könnyű szekérke állt az utcán, melyen Judit idáig utazott; négyoszlopú ernyővel, amit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolcszáz minden alakú utazó jármű volt ott sáncnak tolulva, ha egy eltűnt közülük, ki gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt, s átadta a gyeplűt Bélának. Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a bajuszát kifenje bajuszkenőccsel, s a kurta szárú pipát a szája végébe szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a tekintetes asszonnyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt legkisebb alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas lovat Csillagnak híják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor befogja, mert akkor összevissza járnak; a rudast kell mindig szólongatni, mert a nyerges úgyis nagyon serény; aztán az ostorral csak a hasát kell csipkedni a lónak, mert aki a hátára üt vele, elárulja, hogy újonc kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsisjelmezt; a fényes díszes öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és makrapipát; Béla visszafordult nejéhez, s rekedtes hangon kérdezé:

– Merre hajtsunk tensasszonyom?

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez kocsisnak.

– Csak előre!

A kocsi odább robogott; a cseléd egy „megáldj isten”-t kiáltott utánuk, s sokáig nézte bíráló tekintettel, hogyan tudja ifjú gazdája hajtani a lovakat. Nagyon csóválta a fejét, s odább ment. Bizonyosan sok kifogást talált benne.

Már most merre a világba?

Nyugatnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik rossz hírű erdők mélyébe vezetnek, ahol dacos népfaj lakik, szívére, nyelvére nézve idegen. A veszély körös-körül ért már!

Az országút észak felé visz.

Két óra hosszat haladt a szekér, s még útitársra nem talált, ki vele egy irányban haladt volna. Minden kocsi, mellyel találkozott, szemközt és az oldalutakon jött felé, arra, amerre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arcán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanúsítják, hogy a sietség erős. Úgy bámult minden ember a velük szemközt haladókra, mintha kérdené, hát ti hová akartok vesztetekre jutni.

A visszasietők között egy-egy ismerős arc is feltűnt néha, kiket Béla és Judit a fővárosban láttak valaha; de aki nem találta idején, hogy most az ismeretséget megújítsa. Szótlanul vágtattak el egymás mellett. Azok is bizonyosan megkísérték ez úton a menekülést, s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jőni; nem is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztültörve a sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.

Lassanként gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmas csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: „Judit nagysád!”

Judit megdöbbenve tekinte a gyékényernyő alól kibukkanó arcra. Bárzsing volt az.

– Vissza, vissza! – kiálta Bárzsing. – A kozákok itt jönnek!

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról, s odatekinte. Bárzsing egyszerre ráismert.

– Szervusz Béla! Arra ne menj! Forduljatok vissza!

Judit szigorú arccal tekinte kocsisára, s parancsoló hangon kiálta rá:

– Minek állunk meg az úton?

– El vagyunk veszve – suttogá Béla. – Ez az ember rám ismert.

– Hajtson „kend” előre! – parancsolá Judit.

Béla a lovak közé vagdalt.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibújva is utánuk kiabált, hogy ne menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába sietnek; mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s hajtasson amazok után.

Az a fuvaros ezúttal Kapor András uram volt.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

– Forduljunk vissza, s hajtsunk utánuk.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen a parancsolónak.

– Menjünk bele a kozákokba?

– Nem ismert rá arra az asszonyra meg a kocsisára?

– Nem én. Sohasem láttam őket.

– A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.

– Nem tudom én. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?

– Én meg akarom őket menteni.

– Vagy talán „hátrafelé” megmenteni ugye? De hiszen hamis az úrnak minden porcikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert többet.

– Hallja kend, ne gorombáskodjék.

– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kísérgette a lelkemet. Hogy rejtsük el a pénztárt valami faodúba; úgyis veszve van már minden. Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni; vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.

– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! – kiálta összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.

– Már én, ugye? – kérdé nyugodtan Kapor uram.

– Különben főbe lőlek!

De csak éppen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő percben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol múltban vágtatott; mire aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre, először nagy pénzt ígérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve azzal, ha felveszik és elszállítják ahová akarják.

Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, akit oly biztos martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s aki most újra meg fog menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele, aki érette csodákat képes tenni.

Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre. Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy tizenkét éves fiú. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arcaik el voltak sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok, lövöldöztek is utánuk; a növendék fiú mutatta a lyukat kalapján, ahol a golyó keresztülment, s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy megmenekültek. Vissza! vissza!

– Csak előre! – monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott délnek, északnak.

Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a Bering úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a szíveket.

Jön a kozák!

Az ellen, akivel senki e hazában beszélni nem tud, aki a rimánkodó siralomszavát meg nem érti; az, aki üszköt vet az elfoglalt városra, s a csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, aki a csatában sebesültet megöli, s a foglyul esettet ezer mérföldnyire hurcolja a jeges, fagyos, hosszú földsarki éjszakába. Az, aki irt, ahol győz, temetőt hágy, ahol átvonul. És ami több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, aki a fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem a kardcsapás, a kancsukaütés az, ami nem gyógyul be.

És ezen ellenséggel kelle szembemenni.

Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.

Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat, s nejéhez hátrafordulva szólt:

– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje előtt megcsókolja, az több, mint a halál.

– Tudom – felelt Judit.

És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt vont elő.

– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én arcomat ez ellennek egy csókja vagy a tiédet egy ütése érhetné, az egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben, ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten úgy legyen lelkemnek irgalmas…

– Köszönöm – szólt Béla megszorítva neje kezét.

– És most ölelj meg, csókolj meg.

Béla hátrahajolt, neje átölelte őt, s egy hosszú csókban elmondták egymásnak mindazt, amit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők méla csendje hallgatott hozzá.

És e csók után életpiros lett mindkettőnek arca, mely oly halvány volt eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis pattogtatni kezdett az ostorral, s egy vidám dalt fütyörészett; erdők madarai csevegtek, daloltak hozzá.

Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek minden fürtét ismerték csókoló ajkai, s szíve repesett, és keze a pisztoly ravaszán volt.

Hogy fogja ő e szép kedves ifjú főt, ha kell, egy perc múlva szertelőni!…

…Az erdő ritkulni kezdett.

Az út kiért a fák közül, s amint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon végtül végig belátszott a széles országút.

És amilyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan láncolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal, ágyúkkal és poggyászszekerekkel.

Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s széltében elfogta az utat.

Kozákok voltak.

Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott; marcona vad tekintet jellemzé valamennyit.

Vezetőjük ősz, himlőhelyes arcú férfi volt, fél szeme fehér kendővel bekötve, a vér keresztülázott rajta; azt nemrég üthették ki a viadalban.

A közlovasok között is sok volt, aki friss sebek nyomait viselte magán; olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt, s azt soká megemlegeti.

– Mindegy!

Béla előrehajtott. Hiszen Judit ígéretében bízhatott.

„Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg.”

A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.

Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt, durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva, gyorsabb mozgásba hozta lovait, s azzal – – fele a csapatnak hátravonult, és utat nyitott a közeledő szekérnek.

És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyürészett, a kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…

A széles országúton két csapásút volt törve. A szembejövő ágyúk, társzekerek mind rendes sorban jöttek a bal csapáson; a jobb csapás üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig a szekerét, anélkül, hogy valakivel szembetalálkozott volna; óra hosszat folyton vonult el mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok, poggyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az út túlsó oldalán, háromölnyi távolban a menekülőktől, s senki azok közül még csak az arcát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának rájuk nézve, vagy mintha mindez csak egy átvonuló álomkép rajzata volna, mely nem tud semmit arról, aki felőle álmodik.

Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem intézett senki.

Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arcot mutat, nem gerjeszthet maga ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál nagyobb merénylet volt! Keresztülmenni hosszában az egész orosz táboron, mikor körös-körül semerre sem lehet többé menekülni.

A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély. Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta, elvezette a menekülőket.

Ki tudja, hol pihentek meg végre?