A „muszáj”

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kérdezősködni nem volna illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját haditervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyás földére megérkezünk. (Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)

… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakat kerülnünk, ahol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, akik mind „jó” emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak bennünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől ugye?

– Én nem félek.

– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk isten hírével.

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leánycselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, amíg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úriasszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dűlőutakon, szőlők, kertek alatt; amit e vargabetűkkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.

Amint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-megvilágított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alol cikázik.

– Nem tesz semmit – dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. – Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. – Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. Akinek az Úr megerősíté az ő lelkét.

Éppen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékényernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátraszólt Judithoz:

– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a „levegő”. Mindjárt itt termek, semmit se félj.

Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.

Amíg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, amíg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, amíg András gazda odabenn komájával tanakodik, ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint ahogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigénája, akit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvénycikkelyezte, írók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adiectivum, néha éppen adverbium vagy interjekció: mint verbum nem tűr konjugációt, mint adiectivum nem komparációt. Sem elöl, sem utol rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkívüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó: a „muszáj”.

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebből a két szóból van összetéve: „muss sein”.

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására.

„Debet – oportet – il faut – deve”, – stb. ez mind csak annyit jelent, hogy „kell” – „soll”.

A „kell” nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes „muszáj” előtt elenyészik minden emberi kifogás: ez előtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapacitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: ami „muszáj” – az „muszáj”!

Hiába a nyelvújítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: „a muszáj sohasem fullad a Dunába”, azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. A muszáj halhatatlan!

… András gazda azonban visszaérkezett.

Az eső zuhogott kegyetlenül; a mennydörgő mennykő benyargalázta az eget; olyan idő volt, amikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:

– Hát a rossz hírektől fél-e tensasszonyom?

Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:

– Nem félek semmitől.

– Tehát a legelső újság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

– Mind? Mind?

– Csak éppen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, amit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

– Én is.

– Azután – folytatá András gazda –, a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a kapituláció alá van írva; holnap fogják átadni a várat.

– Istenem! – kiálta fel Judit.

– Jó azoknak, akik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek, s semmiért kérdőre nem vonatnak.

– Óh, istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.

– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.

– Én magam fogok vele beszélni – szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, amíg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit.

– Itt a gazda – monda András.

– Az istenre kérem kegyelmedet – szólt Judit kezeit összekulcsolva a halász előtt –, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.

– Az nem lehet – szólt az öreg halász fejét megrázva. – Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett istenkísértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgysem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.

– Óh, én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.

– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét lélek arra rá nem ül ma.

– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárcám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vízen keresztül.

– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, ami még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, mégsem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Énutánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, aki be akar menni.

– Óh, de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Óh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy ahogy van. Istenem, én istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halásszal valamit megértetni, amit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta, s a tenyereivel mentegette keblét.

– Hallja kegyelmed! – szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. – Azt mondja, hogy nem akarná senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg, hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az isten megsegíthet és keresztülvisz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leráncolta bozontos ősz szemöldökeit, s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak „muszáj” átmenni még ma! Muszáj!

A halász nagyot sóhajtott lelkéből.

– Már hiszen, ha „muszáj”, akkor meg kell lenni. Isten akárhová tegyen is bennünket.

Judit örömében magánkívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.

– Már hiszen, tensasszonyság, ami muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda, mi járatban van. Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportul nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk. Arra pedig, hogy utánunk jöjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kívánok ma lenni.

– Tud kend evezni?

– Komáromi ember, aztán ne tudna evezni!

– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.

– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? – kérdé Judit a halásztól, ki azalatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésűvel faggyús rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer isten a veszedelemből kisegít.

– Az én nevem Tuba János – felelt az öreg. – A nyáron múltam hetvenkilenc esztendős; feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a múlt hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életírásból megérthető volt, hogy amiért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, amik még reá várakoznak.

Rövid idő múlva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.

– No komám, készüljünk az időnek – szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehúzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy éppen csak a vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlányformát, s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefújt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fúvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketória nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel a karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű „life preservert”. A mentőöv, mi férfideréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk isten szent hírével.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evezőlapátot, s megindult.

– Hát a vízmerő lapát?

– Azt majd viszem én – monda Judit –, úgyis az én dolgom lesz az.

– Derék egy asszony. Derék asszony – dörmögé magában a vén halász.

Egész olyan idő volt, amilyenben veszni induló emberek istent kísérteni mennek.

A zápor rézsút vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, míg a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vízben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő percben szél és hullám tovaragadt mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszíne ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; a zöldessárga vízbarázdák között el-eltűnt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tűnve ki újra a haláldajka ringatásából.

S a viharnak nincs rendes észjárása.

Most oldalt fog, majd meg szemberohan, sokáig kitart, egyszerre megáll, s megint megfordul. Ki bírná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; láncáról letépett malom indult el a vízen, azon kiáltoznak segélyért; a csónak a három menekvővel nesztelenül lubickol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.

Pedig a halál kezében vannak.

Minden hullám, mely előttük kettényílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes percek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!…

A szél és a hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bízzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán állóhíd vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogóhíd oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztülcsapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak a folyam közepén.

A pillanatig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar dacára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot, s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében, s lecsapott a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges sánc között, melyeknek ágyúi egyaránt fenékre lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tűnve keresztül. A fűzsziget volt az. Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban elmeríté.

András fél kezével egy vízbe hajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott, s úgy tartá őt magával együtt a víz színén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott eréllyel segített magán; ő is belekapaszkodott a lehajló törzsbe, s András segítségével a partra jutott.

A csónak felfordítva hányódott a víz színén tovább.

András egy ideig még kiáltozott eltűnt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol, s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.

A sziget partján végigsiettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogóhídra felvezet.

– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.

– Tensasszonyom, „itthon” vagyunk.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.

Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek kétévi távollét után egy utcájára sem ismer többé.

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt hosszú sor sánckaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült hevenyészett sáncok mögött; majd egy hosszú sor következik, ahol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: „Menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol.”

És a romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.

„Menjünk, menjünk.”

Egy őrjárattal sem találkozhatni az utcán. Minek az már?

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva áll meg. E ház mellett nem siethet el anélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.

Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.

A kopasz falakat végigmossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pincét beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüstszínű volt az kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvenc dalát utolszor eljátszotta rajta; amott függött arcképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arcképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál hímzőasztalkája. – Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a falrepedésben megfészkelt bógács.

Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye. Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, aki most e helyen itthon van.

– Menjünk innen, menjünk! – sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől.

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: „Anyám! én mégis boldog vagyok.”

A tekervényes Megyercsi utcán végighaladva egy til-túl befödelezett házcsoporthoz értek; azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, aki a háztartást vitte. Katicának hítták. Katica örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, az égből esett le.

– No csak csendesen! – csitítá őt András. – Nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.

– Hát ki van még itt kegyelmeddel?

– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát, s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utcán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

– Át akarnék öltözni, mert csurom víz vagyok – monda Judit.

– Tessék az első szobába menni. A Katica leányom ruháiból felvehet egyet.

– Köszönöm. Hoztam magammal.

– De hisz az is nedves lesz.

– Nem tesz semmit.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva neki, hogy rögtön tüzet rakjon, és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon keresztül jutott hazáig, Judit dolgát aközben bölcsen elhallgatva.

A tűz vígan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyílt, s Judit kiszólt rajta:

– András gazda!

– Parancsol a tensasszony? – kiálta a gazda készséggel ugorva elé.

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyírt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:

– András gazda! Van kegyelmednek egy hányt-vetett kardja?

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tűnt el Judit, s hogy jött ide ez a katonatiszt.

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: „Hát adjon kegyelmed egy kardot, mert anélkül nem vagyok egész katona.” András csak akkor csapta össze a kezeit: „No még ilyet sem látott az ember.”

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: „Miket nem ér meg az ember!”

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás.

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.

– No, vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katica leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett női ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.

Judit egészen férfinak látszott; ami nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfinyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcnak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, ami az álcán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szelíden előrehajlani, hanem délcegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni; a vállaknak pedig szét kell feszülni, és amellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s ami legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcnak.

Juditnak mindez remekül sikerült.

Kiment a konyhába, jó reggelt kívánt Katicának, meggyújtotta a tűznél a szivarát, aminek ízét sohasem ismerte eddig, s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyúit nótára veregette össze.

András gazda nemsokára kijött utána, s hozott egy négyszegletű palackot, meg egy kis poharat magával. A palackban valami erős pálinkaféle volt, aminek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.

– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! – szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszínű nedvvel. – Jó lesz sarkantyút adni a kávénak. Előbb sarkantyút neki! Ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.

Judit sohasem ivott semmi szeszest.

Fenékig kiürítette a poharat.

– Hát te húgám, nem iszol? – kérdezé Katicát a szesztől fojtott hangon.

– Jaj, dehogy kell! – tiltakozék a leány takarózva a kínálás elől. – Kiégetné az az én gyomromat.

Judit is csaknem úgy érezte.

– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod – monda András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. – Azt akár ne is főznéd.

– Hát annak a tensasszonynak odabenn? – szólt Katica gazdasszonyi bölcsességgel.

Judit hangosan felkacagott; az pedig nagyon nehéz nőnek úgy kacagni, ahogy a férfiak szoktak.

– Micsoda tensasszonynak?

– Hát akihez beszólt édesapám az elébb, hogy „mi tetszik, tensasszony?”

András gazda rettenetes dühbe jött.

– Én mondtam azt, hogy „tensasszony?” te hülye, te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony, máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt – szólt Judit. – Azt én nem engedem, aki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitáció kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.

– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!

– De már azt kikérem, mennykőhordta!

– De én meg azt mondom, teremtette!

– Teremtette?

– Láncos lobogós teremtette!

Katica elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.

– Pompás! Nagyon pompás! Még azt mondja, hogy láncos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában, s ott tanított volna huszárújoncokat!

Katicát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert volna nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzáült vendégével. Judit otthagyta a kávét, és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájal, és ökle bötykével törülve meg a száját evés után, ahogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott annyit, hogy „ha nem látnám, el nem hinném”.

Eközben csendesen megvirradt; az utcán az ébresztő dobszó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utcákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától, s a tömeg közé elegyedve ment, amerre a többiek.

András gazda sokáig utánanézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.

„Nem hinné az ember, ha nem látná.”

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalomleveleket.

Judit így gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogák a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerősére nem találhat, s így bizton keresztülcsúszik férje nevével, aki ezáltal meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.

Azt hitte, minden bajon keresztülesett, semmi gát sincs terve ellenében.

Hiszen olyan „amabilis confusio” uralgott már, ahol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csúsztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, akinek egy közkatonája sem volt a várban; alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, akik nem tartoztak a várőrséghez. Volt közöttük elég, aki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyeden elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalomleveleket.

Nemigen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbé lesznek figyelmesek, s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beíratni. Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz írva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, anélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.

Tehát mindent jól kifőzött előre.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát, és ebédelni ment, délutánra halasztva dolgát; ekkor Judit is bement a pavilonba, ahol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.

Óh, az ég legerősebb oltalma az, amit a nők szerelmére bízott!

A túltömött termekben egyiptomi hőség volt, dacára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbe vágó pillanat közelgése, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e percben keblére, amidőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.

Bebocsáttaték.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, akiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; hanem azok közül egyet nagyon jól ismert, és az is nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arcot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymás után jövők neveivel, s személyleírásával betöltött. E célból szemüvege is föl volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjt osztá a távozóknak.

Lehetetlen volt az alakoskodás.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos percben el ne árulják gyöngeségükkel.

Kolbay mereven nézett az ifjú alakra, végtől végig mérve őt tekintetével. Azután szárazan kérdezé:

– Mi a neve?

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt:

– Lávay Béla…

…Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arcába; Judit a kétségbeesés agóniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: „Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!”

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé, s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleírta a mondott nevet: „Lávay Béla százados.”

Azután ismét felemelé tekintetét, s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:

– Hány éves?

Judit e percben vette észre, hogy az oltalomlevél németül van írva, s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És eszerint nem lehet úgy, mint ő kiszámítá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Ez újabb ijedség alatt roskadozni érzé térdeit.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalomlevélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arcán a férfibélyeg.

„Huszonegy.”

„Milyen fiatal gyerek” – dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.

„Ismertető jelei – mormogá magában a hadastyán: – , tojásdad arc – nagy fekete szemek, szabályos ajk – fekete rövid haj.” A fehér ruhás tiszt hozzászólt: „egy sebhely a homlokon.” Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleírta a védlevélbe: „egy sebhely a homlokon.”

Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavilon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürke szakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kínálta?

– Rosszul lettél, pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekesben. Miért nem gombolod ki?

– Nem, nem – tiltakozék Judit nagyot lélegzve a szabad levegőből –, már semmi bajom, köszönöm.

– No hát eredj a szállásodra, s feküdjél le. Itt van a védleveled meg a pénzed.

– Micsoda pénz?

– Hát az egy havi díjad, ami még kijár.

– Úgy? Igaz. Köszönöm.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát, s gondolta magában: „Neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni.”

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.

– Megbocsáss! – szólt hirtelen kezét nyújtva.

– Miért? – kérdezé Judit bámulva.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.

Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német „Einundzwanzig”-ból „Vierundzwanzigot” varázsolni?

Amint e töprengéseiből egyszerre felpillantott, éppen Béla anyjának háza előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újravakolva.

Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.

Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisírt szemeivel ott állt, és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, aki előtte elhaladt, mintha keresné azt, aki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arcát, nehogy rá találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Óh, e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától mégsem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: „Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert arcodról leolvassák titkodat!”; hát ő megfogadta volna azt, s azon perctől fogva zárt börtön lett volna háza, és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, akit szeretett, akit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a színét… A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz „Vir”… Azt fogják hinni, hogy csak a helyesírás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katicát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt írva a védlevél.

Addig elő sem vette azt, míg Katica vissza nem érkezett.

Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.

Tehát oklevelet fog hamisítani!

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára; kegyes csalás az, mely sem isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet – megfosztaná érvényétől – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh, mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s aki látta volna akkor, amint kezeit fejére kulcsolta, amint szemeivel a magasságban lakókat kereste, amint keble nyugtalanul hullámzott, óh, az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

Hirtelen elővette a védlevelet, s kiterjeszté azt az asztalon. A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.

A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beírva az évszám rovatba:

„Vierundzwanzig.”

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves, hisz szemei előtt látta őt felnőni.

Judit térdre esett, s arcával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kacagni és kacagás közben azt a papírlapot csókolni és csókjai közt Béla nevét emlegetni.

Asszony volt! Nagyon, nagyon – egészen asszony.

A bánatos öregasszony még este későn is ott állt az ablakban, s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utcán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odújából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy percre, megkopogtatá az üveget mutatóujja hegyével és beszólt:

– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: „Asszonyom! öreg asszonyság, a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször összejön vele, kezet csókoljon neki. Én mondtam. Rá emlékezzék.”

És azzal tovább ment, s nem magyarázta meg jobban.