A két halott

Tehát már most mind a kettő meg van halva.

Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott, és semmi joga az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kísérteteké.

A másik pedig – már a ravatalon fekszik.

A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kísérlet hasztalan maradt, a halál fehér színe örökkévalónak látszott az arcon, akkor felöltözteték halotti ruhába, koporsót csináltattak neki, s meghúzatták a harangokat, holnap el fogják temetni. Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.

Aki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.

Az anyag bölcsei, akik mindent kimagyaráztak már a kémiából, kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulásfolyam, s a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentációnak adatik át, semmi más, mint hogy a borból ecet lesz. Hanem egyet nem fejtettek meg a bölcsek… Hogy lesz az ecetből újra bor?!

A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé; az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de hátha az ezredik, a százezredik még akkor gondolkozik!? Mi az, óh, bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, ami nem „lél”, hanem „lélek”. Valami, aminek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a szívben, a vér melegében van-e, a homlokban, a gerinci agyban tartja-e szállását? valami, ami akkor is jelen tud lenni, amidőn az egész porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete, akarata, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!

Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden vércseppje jég, még hallja azt, amiről fölötte beszélnek; hallja, midőn az öltöztető asszonyok suttogják: „Milyen szép halott, hogy illik homlokára a mirtusz”, és a mirtuszlevelek szúrását már nem érzi homlokán; hallja, midőn mondják: „Jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha egyszer férje visszajő, átadhassuk neki”, és nem érzi, mikor azt lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arcára a nap, és a napsugárt nem érzi arcán, nem tudnak felőle szemei.

És mindent tud, ami elmúlt, és ami eljövendő.

Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt felosztva; a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást; van gondolatja arról, akit szeretett, akit oltalmazott, akiért meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a halállal együtt mind le fog szállni a földbe, és senki sem veheti azt fel onnan.

Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja, hogy nemsokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld alá, hatlábnyi agyagot temetnek feje fölé, és ő hallani fogja a hulló hantoknak mind jobban, jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja venni a föld alatti mély csend, és e halálos hosszú éjben még azután sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a föld alatti sírvájó vakondok koporsója körül, s ha napok múlva idegeinek dermedése fölenged, ha fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben a koporsó deszkái között imádni a halált mint örök szabadítót.

Még ekkor sem arra gondolt.

Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy íme eltávozott a férj, elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely annak életét megmentené. De azt a kis levélkét senki sem fogja megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?

A halott homloka hideg volt, és e homlokon belül a kétségbeesés élt.

Ezt magyarázzátok meg, bölcsei a mindent tudó anyagnak! Az óra nyolcat vert, a halottlátogatók jó éjszakát kívántak. A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd fennmarad virrasztani a halott mellett.

A háziasszony ígérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó lesz.

Az óra ismét ütött, kilenc volt.

A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött. Valaki belépett sarkantyús csizmával.

A házigazda megszólítá:

– Jó estét, őrmester úr. Látja, halottunk van.

– Látom – szólt egy ismeretlen hang. – Alkalmasint annak az úrnak a felesége, aki innen megugrott.

– Nem tudom – felelt a házigazda –, sem azt az urat, sem ezt az asszonyságot nem ismerem.

– Jól teszi, ha azt mondja – felelt a káplár. – Ne is beszéljünk erről többet.

– Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.

– Köszönöm. Az úr egészségére!

Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.

– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember – szólt a házigazda.

– Bizony veszedelmes – állítá a csendőr. – Jó volt rá nézve, hogy eleve megugrott.

– Baja lett volna neki, ha megcsípik?

– Nagyon kereskednek utána.

– Tehát még tovább is fogják nyomozni?

– Amíg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.

– Micsoda az az első osztályú szökevény?

– No, olyan ember, akinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.

– Tessék még egy pohárral, őrmester úr.

– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen időben.

– Tetszett már valami nyomot felfedezni?

– Óh, igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta, még nem lehet nagyon messze.

– Talán futás közben meg is lőnék?

– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve aligha ez nem volna a kisebbik baj.

– A kisebbik?

– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja valakinek.

– Óh, dehogy szólok. Tessék még egy pohárral, őrmester úr.

– Köszönöm, de már inkább feküdni mennék.

– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett elfoglalnunk.

– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól alhatom.

– Jó éjszakát, őrmester úr.

– Nyugodalmas jó éjszakát.

– Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.

– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik. Isten őrizz.

A puskaagy csörrenése hangzott, amint azt a földről felvették, az ajtó nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin hangzottak a lépések, amint a fegyveres vitéz helyet keresett magának; végre letelepült aludni. Éppen a halott feje fölött választá fekhelyét.

És a halott mindezt jól hallá.

És az rettenetes volt gondolatnak!

A kárhozatot úgy festi az írás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; óh, de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata. Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen még van valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami démoni!

Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni az égre lázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!

– Üldözik őt, és én nem segíthetek rajta… Kergetik, és én nem kiálthatom el, íme itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne, és nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba… Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, mit tettem érte… Meg fog halni kétségbeesve, mint ahogy meghalok én, tagadva az istent… Óh, anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!… Óh, miért nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly irtózatos, mint ez. Halva vagyok, és mégis élek, hallok, tudok, rettegek… Óh, isten! isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?… Örökké a benned való hit tartott fenn… most hagysz-e el halálom órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a gondolattal, hogy nincs isten sem itt, sem amott…

…… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon át valaki beugrott volna a szobába.

Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.

– Szentháromság egy úristen!…

Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, amik kezére, arcára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.

„Judit! Juditom!”

És a halott megismeré férje hangját.

Mint a galvánütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.

A halottak örömöt is éreznek.

– Az istenért, hogy jössz te vissza? – suttogá a házigazda. – Itt a házban a csendőrök.

– Meghallottam a kondásoktól az erdőben, hogy nőm megjött, és itt halt meg – szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.

– Szegény. Így rendelte az ég.

– De nem rendelte! – riadt bele vadul a férj. – Az nem igaz.

– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold meg egyszer és fuss!

A férj azzal felelt, hogy halottja arcát százszor csókolá össze, és ott maradt.

– Uram! Barátom! – unszolá őt a házigazda. – Távozzál, mentsd meg magadat; az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve; siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé; ő már boldog. Ő már nem érez semmit.

– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is, úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arcuk? Nem igaz, nem igaz.

– Bár ne volna igaz.

– Hívattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?

– Itt volt, és megengedte.

– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az övék! Nem nekik fáj.

– De az istenért! Mit akarsz itt most?

– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én, akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De amíg egy ízem él, nem fogom engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem! Aki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.

Óh, ami kezdete az üdvnek, Judit e percben érezé azt.

A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve, hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa. Hiszen csak azok, akik ennyire szeretnek, mondhatják azt: „Én nem hiszek a halálnak! álom ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyém és én nem adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem rázárni a koporsó födelét, s megölöm, aki hozzája nyúl.”

Óh, e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!

– Megállj! – szólt Béla. – Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere, mint hogy keblére leheltem, és lélegzetem melegétől, és talán szerelmem forróságától rögtön elmúlt a baj. Neki fel kell éledni attól újra.

Óh, mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete, akként vett magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön, érzelem, megdicsőülés; e gondolat a lelki béke kútforrása: „Isten mindenütt jelen van.” Azután nem tudott magáról többé semmit.

A férj mint egy őrjöngő feküdt arcával neje márvány keblén, s hosszú lélegzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly szánakozva tekinte le rá: „Mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!”

– Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arca pirul?

A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.

– Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?

A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélegzetvétel.

A férj folytatá a kétségbeesett kísérletet.

– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.

S folytatá az őrült munkát: átlehelni saját életét kedvese keblébe.

– Nézzed! Nem látod?

– Mit?

– Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.

A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni, eltölté borzadállyal az egyszerű embert. Reszketett.

Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.

– Mégsem látsz semmit? – kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.

– Nem. Semmit.

Abban a pillanatban a hulla felnyitá nagy, fekete szemét, s mereven rábámult a tagadó szó kiejtőjére.

Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri az urat!

A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy, fekete szemeivel.

Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev nézése, mellyel élőket ijeszt.

– Látod! Látod! Ő él! – rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig eltakarta arcát, és reszketett, és gondolá:

– Nem él, hanem „kísért”!

S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kísértetté változtatta volna át.

Egy fehér alabástrom arc és két fekete, mozdulatlan szem!

Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kísértő rém arcára, és megcsókolta annak ajkát.

– Mit cselekszel? – Ne kísérts istent!

Óh, e fehér arcra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés annak száját csókkal illetni!

És íme a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas szempilláit a halott, és halvány pír kezdett átderengeni arcán.

És amint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint akik imádkoznak.

Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arcán a könny és halántékain a veríték csorgott alá. Óh, ez rettenetes harc volt. Ez Jákob éjszakai küzdelme volt istennel a pusztában! Isten engedte, hogy az „ember” győzzön.

A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét, s ajkához szorítá azt.

– Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.

– Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hideg szobából, és ápoljátok.

– Bízd ránk. Őrizni foguk, mint isten ajándékát.

– Küldj az orvosért.

– Magam megyek érte, nem bízom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt leszek vele. Te pedig most siess, és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.

– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelen levő istenre, hogy nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!

– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, amit fogadtam. De most siess.

Egy csókot még, Judit!

És a csóknak nem akart vége szakadni.

„Siess, siess!” A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott, gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak léptei. Közelít. Oh, siess, siess!

Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.

A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:

– Ki volt itt? Mi történt?

– Nézze ön. A halott magához tért – szól rámutatva a gazda.

– Segítsen a koporsót átemelni a meleg szobába.

A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta, amiért jött, megfogta lábtul a koporsót, a házigazda fejtül emelte azt, s kivitték együtt a halottas házból.

Fél óra múlva útban volt a derék házigazda a székváros felé, hol az orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az orvos már mindenről értesülve van, s éppen oda indult. Valami fiatalember verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leírta, milyen volt.

Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy bírta órákkal megelőzni házigazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt magyarázzák meg azok, akik valaha nagyon szerettek.

Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig szenvedett, és többnyire magánkívül volt; mire a kór megfordult, midőn eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol az országban.