Szerafin

Éppen száznyolcvan nap múlt el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafin Fertőyhez nőül ment.

Ő egyébiránt mindent megtett, amit tőle várnunk lehetett.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafin kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, ahogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit, ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában. (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb múlt időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az uraságnak a nevét sem örökítette a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, éppen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, aki azt izente nekik, hogy csak tessék „mulatni” ezután is ott, ahol eddig.

Holdváry mama sem kívánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereccsontjából készült fogantyúkkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát nekiadni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, aminek helyenkénti nyilatkozatait csak az érthette, aki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafin előtt annyiszor a szegény Róbertet; miért magasztalja oly sóhajtozva; miért mondja minden reggel: „Ma Róbertről álmodtam; meglásd, nemsokára csak itt toppan előttünk. Óh, szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a charge-ba, amelyikben átlépett, mert olyan kitűnő tiszt volt. Ne búsulj Szerafin, ne búsulj.”

Hanem aki a családi viszonyok kulcsával bírt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafin ne gondolja magát egyhirtelen özvegynek és szabadnak.

Szerafin nem szokott az anyjával feleselni.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesújtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, akik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) autentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebeit, meglelték a tárcájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárcáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleírás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, ami egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, akik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, aki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.

Hová lett? Őt is elsöpörte-e a harci vihar? Valahol megölték tán az erdőben bujdokoltában. Talán azon sírok egyikébe hányták, amiknek lakói nincsenek megnevezve. Talán elfogták a muszkák, s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?

Egyszóval eltűnt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kívánni, s bezárni az egész hihetetlen történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet ítélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal díszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak háromnegyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársonyszalag díszítmény fejezi ki.

Szerafinnek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arcokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provizórius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, amikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, ami annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután kigyógyul belőle az ember. Vajon „egészen” kigyógyulhat-e?

Erre csak a kérdező orvosnak felelnének meg talán.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, amivel játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafin. Nőknél semmi sem lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolcvan napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának, s megvárni, míg végképp elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt éppen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utcára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifjú neje, ha végigkocsikáztak az utcán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kisvárosban nagyon megsüvegelik, aki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafin gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamaták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis kínai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafin csevegő barátnéjával, abban a kínai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóízűen kacag valaki.

Aki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok egy inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sáncfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyráccsal is el, szokás látni.

Szerafin tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy a házhoz tartozandók.

Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.

Szerafin meggyszín piros kázsmér ruhát viselt pálma szegélyzettel. Blumné efölött tréfált.

– A pálmák, hiába, mindenütt diadal jelei. Volozov nem győzhetetlen többé.

Volozov? Új név! Még ezzel is meg kell-e ismerkednünk?

Szerafin kacagott.

– Bizony, ha Volozov úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Vlagyimir-rendhez?

– A herceg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotnyája sincs az országban.

– Te, talán nem is volt?

– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.

– Borotválkozás közben.

– Ej, ej, Szerafin, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.

– Miért?

– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.

– Óh, ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.

– De ’jsz az, barátném, meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de hercegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy „egyedül istennél az oltalom”.

– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek – szólt Szerafin azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. – Tudod, hogy minő gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

– Óh, tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.

– De hidd el, ő igen jó ember.

– Volozov is azt mondja.

– Már hogy tudná azt Volozov? Hiszen még sohasem is látta.

– Hisz éppen azért mondja, hogy jó ember.

– Ah, az nem áll; a herceg mindig Fertőyt keresi.

– S különös szerencsétlensége van őt sohasem találni, hanem helyette mindig tégedet.

– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozov két nap múlva csakugyan elutazik.

– Óh, azt tudom, hanem csak Varsóig.

– Mit tesz az a „csak”?

– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.

– Kinek? Csak nem engem értesz tán?

– Nem. Fertőyt értem.

Szerafin azt tartotta, hogy ez már a határa annak, amit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot. E percben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.

– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok – szólt Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet –, hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafin futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.

– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana – jegyzé meg Blumné tovasétáltában.

– Vajon miért teszi azt? – kérdé kíváncsian Szerafin.

– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

– S mit használ az nekik?

– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, aki egy kis irónt és papírtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.

– Talán te is tetted már?

– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nemigen hányja-veti magát, írószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.

– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.

– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?

– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.

– Hátha valaki, aki bennünket ismer; valami ismerősünk a „múlt” tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinnek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jóleshetik az valakinek, aki most tizenhét krajcárt kap naponként, s aki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor táncvigalom volt.

Csak éppen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad, és háttal fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egypárszor végigsétáltak mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle, s mindannyiszor láthaták, hogy az az egy ujj előtűnik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafin hátramaradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higgye, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafin hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtűnt a rostély közül, s azon a harmadik ízen meglátta Szerafin azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.

Szerafin egy rémületeset sikoltott, és ájultan rogyott össze.