Kié volt hát az a gyűrű?

Ha Szerafin akkor, midőn magához tért otthon puha ágyban fekve, orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel, bírt volna nem titkolni el egy rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté; ha nem iszonyodott volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, ami kétséges, lehet igaz, lehet tévedés; ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó sejtelmet, aminek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné, nagyon sok fájdalomtól megkímélte volna magát, amit később ki kellett szenvednie.

Ha Szerafin nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, amiket a felkeléstől a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend van, azok előjőnek, és megkezdik rendszer nélküli kínzásaikat, s a lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba; oda is követik.

Ha Szerafin csak egy szóval is megmondja az okát valakinek, hogy miért sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést tesz aziránt, hogy ki van odabenn, akinek az ujján Róbert gyűrűjét megismeré, hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.

Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok elfogták, s elvitték Aradra.

Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképpen a vár első átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.

Az a helyiség, amelybe került, több hónapig szalonnás raktárul használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított, tépett és gyűrt papírrakás mivoltában.

A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, amik nem éppen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a patkányok lyukai.

A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.

Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy nyílás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már amennyit éppen kaphatott.

A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb utenziliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe faggyúgyertya volt téve.

Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt fáradva, s rögtön ledűlt a tábori ágyra.

Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön nekiállt egy patkány a lábbelijének, s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Ígérkezett még több is hozzá.

Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, ahová már nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a szalmaszékre kellett letennie.

Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte tovább, amit csak azok ismernek, akik már voltak abban a helyzetben, hogy mindent elvesztettek, s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még rajtuk valamit.

A zörgés, motozás a papiroshalomban, az aprózott futó léptek, a visítás, cincogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók nincsenek megelégedve a változással.

Pusztafi hagyta őket dühösködni.

Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterkedést követte el, hogy a szalmaszék lábán felmászott, s a szék karjára leült, és onnan pislogott az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna, hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna ahelyett, hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét megalapítani. De hogyan hozzányúlni, mikor a gyertya ég?

A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát, felnyalogatta a tartórul a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát, s tartóstól együtt lerántotta a székről a földre, s iramodott vele, dacára az égő kanócnak, a szeglet felé.

Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.

A patkány belevitte az égő gyertyát a papírhalmazba; a papiros meggyúlt. Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel – a kezét sem mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonként a papírhalmaz, arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.

Hanem amint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve porkoláb és ordinánc; nyitották az ajtót, s kérdezték, mi baj.

Pusztafi elmondta, ami történt.

– Miért nem oltotta ön el a tüzet? – kérdé a porkoláb.

– Az nem az én kötelességem – felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva helyéből.

– De hisz ön is itt éghetett volna.

– Az nem az én gondom.

A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordináncon gyakorolta hatalmát, azt hangyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok papírlomot.

Az ordináncot Vencelnek hítták, fiatal linzi fiú volt, csinált virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.

Vencel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyült, aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyújtva rá, melyet atyánkfiai „gassenhauer” névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan, hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jókedvet csináljon.

A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: „Engem megver a bor, én megverem a kocsmárost, a kocsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A kocsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a kocsmárost. Didldáj.”

Háromszor is eldanolta, és meg volt vele elégedve; legalább úgy mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.

– Hallod-e, Vencel barátom – szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul rakva a tarkója alá. – Te ugyebár valósággal is szereted a bort?

– Csak volna.

– Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.

– Nem szabad ám valami rosszat tenni.

– Ne félj. Semmi rosszat sem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet kellene megírni egy szép asszonynak, amiben senkinek sem lesz semmi kára. Az a szép asszony K…ban lakik; a férje elesett a csatában; azt kellene neki megírni, hogy férjhez mehet már megint.

– No, azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?

– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem tudlak utasítani olyan helyre, hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.

– Lopni?

– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, ahol el vannak ásva. Ott az senki jószága úgyis.

– Hát hol van az?

– Ráutasítlak, hanem elébb ígérd meg, és add esküszavadat, hogy ezt az izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz papírból.

Vencel adott neki egy darab nyíradékot.

Pusztafi ráírta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat „Zeleji Róbertnénak K…ban. Önnek férje elesett S… alatt, Pusztafi temette el; gyűrűje nála van.”

– El tudod-e olvasni?

– El.

– No hát tedd fel ezt a postára, s a címre küldd el.

– Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.

– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Mármost hát láss jutalmad után. A borokat palackokban mi ástuk el a II. kazamata alatti pincének egyik szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.

– Hisz ez éppen a II. kazamata.

– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, ahogy lemégy, balra van két hosszú ászokfa. Amint a külsőt felemeled, annak az aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen kezdd el a földet felvájni. Majd nemsokára találsz egy rézpitykét, azt mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony lánc jön fel utána; a vékony lánc – egy vastagabb láncot húz fel maga után, s mikor azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni, s azon ajtó alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk értük.

– No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.

– Köszönöm Vencel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis izenetet.

– Feladom uram, amit én magamra vállalok.

– De arra kérlek, édes szép Vencel, hogy elébb járj el a postára, azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután elfelejted.

– Esküszöm, uram, hogy nem felejtem el.

– De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.

– Jól van, uram. Meglesz.

Vencel ezalatt összetakarította a papírszemetet, s kiseperte az ajtón.

– Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?

– Csak vidd ki magaddal; én aludni fogok.

– De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.

– Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.

Vencel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta szemeit, a víg fickó végig énekelt a folyosón: „Engem szeret a kocsmárosnő, én szeretem a bort, a bor meg szereti a kocsmárost.” (Hogy miért szerette a bor a kocsmárost, annak bizony nehéz volna hirtelen okát adni.)

Vencel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. A rossz hírnek szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is heverni.

Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pincéhez neki nem volt bejárása, mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki ott tartotta a lisztet.

Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség leírását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jópajtásilag.

Úgy tett tehát.

Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifjú volt; a pince azon osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatalember leosont a kazamata alatti pince lépcsőin, s akadálytalanul megérkezett a Pusztafi által leírt helyre.

Amint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak; most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.

Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapockával elkezdék a földet félrehárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megígért rézgombra is.

A gomb fülén ott volt a vékony lánc, a vékony lánc felhúzta a vastag láncot, s amint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszöglábnyi lehetett.

A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt, telides-tele minden alakú boros palackokkal.

A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, amelyik a kocsmárost szereti; ezzel ugyan még semmi kocsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez úgy jelent meg, ahogy valami magyar dinaszta pincéjéből kiszabadíták.

– Hallod-e, Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat. Pincében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel magunkkal annyit, amennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le ismét, s aztán majd apródonként rájárogathatunk.

Hubert helyeselte ez indítványt.

Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki. A megkezdett muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint a gránát. Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A választás egy fekete üvegű ürömlélre s egy öblös hasú arrakra esett. Volt ott más is elég: rosztopcsin, curaçao, allash, maraschino; műértőkre nézve varázserejű hangok. Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, aki ezeket meg tudja becsülni.

Amint Vencel adogatná fel a palackokat egyenként Hubertnek, egyszer egy szép cifra papirosos cinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe, melyet amint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a helyére.

Az a palack, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgősüvegnél, legalábbis nyolc fontnyi súlyosnak tetszett, amint fölemelte.

Vencel igen gyors eszű fiú volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott le gondolatmotolláján:

„Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolc fontot akar nyomni, nem lehet a világon.”

„Ekkora súllyal ilyen kis terme mellett semmi sem szokott bírni, mint az arany.”

„Ebbe a palackba arany van eltéve.”

„Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal elrejtve.”

„Hanem ennek a palacknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna Huberttal megosztani, miután a szerződés úgysem szól egyébre, mint csak borra.”

Ezt gondolhatta magában Vencel, amidőn azt az indítványt tevé bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palackok száma ez alkalomra; ő csak vigye fel azokat; azalatt majd Vencel magára vállalja a rejtekajtó helyretevését, s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő rejtse el a palackokat a felső bolt alatti dercés ládába.

Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt palackokat köpönyege alá rejté, s felballagott a pince lépcsőin.

Mikor a pinceajtót betette maga mögött, Vencel megvárta elébb, míg a nagy dercés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtélyes tartalmú palack után.

Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a következmény majd mindjárt igazolni fogja.

A nehéz palack átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van benne.

Vencel azonban iskolázott fiú volt, s annyit tudott, hogy az arany minden földi anyag között a legtöbb súllyal bír; ez tehát nem lehet egyéb, mint arany.

Felnyitni az üveget dugójánál, s egyenként kirázogatni belőle az aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna. Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához; megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzáüti a csizmája sarkához, az kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál, hogy biz egy palack pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.

Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatalember, azt a következő perc bebizonyítá.

Abban az üvegben nem volt arany, hanem durr-higany.

Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durr-higannyal mennyire lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon szer, mellyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon kis rézkupakok fenekén szokott lenni, amikkel a lőfegyvereket elsütik. Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bír, hogy legkisebb ütésre, néha csak a papírról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannyi súlyú lőporénál.

Tehát nyolc fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelül annyi hatású, mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanócot.

Ami ezentúl történt, azt Vencel nem beszélte el senkinek; azt Hubert szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palackokat a derce közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a dercés ládába vágatott, onnan ládástul együtt a levegőbe felrepült, s hüvelyestül együtt a Maros túlsó partjára esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palackokkal egyben.

Hanem annak az utolsó palacknak a hatása rettenetes volt!

Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamaták fel voltak dúlva, a sáncok összeszaggatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék kövekkel, téglákkal.

Vencelt a pince falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.

Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás, de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.

Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogollyal együtt.

Így jutott a k…i kazamatákba.

Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyújtott ujjával iparkodott tudtára adni, amit az oly aggódva kívánt megtudni.

És Szerafin efelől sohasem szerzett magának biztos tudomást. Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: „A gyűrű viselője első, korán elfeledett férjed, Róbert.”