Napló azokról, amik nem történtek

Szerafin jól mulat!

Ezt tartá felőle minden ismerőse, aki csak valami legkisebb hírét hallotta.

És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani, annyira a világ szeme előtt járt.

Ünnepelt szépség volt, nyílt termeket tartott, magas összeköttetések előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.

A Fertőy családnál sohasem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét a vidám társaság.

Minden keresztülutazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki mesélni, hogy hol van az a Kalifornia, amelynek bányái e hangadó életmód költségeit fedezik?

Ezt maga a férj sem tudta.

Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, amik nem az övéi; meg holmi vasúttársaságokról, s több afféle, amiket nem jó emlegetni, hanem annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van is a közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás, mintha Szerafinnak ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői szerephez, mert ő sohasem szokta tárcáját nejénél feledni.

Szerafin anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi földesúr vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő fényűzéshez nem lehetett elég.

Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen, hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafin kedvéért; csakhogy azt nem bírta Fertőy soha kitudni, vajon melyik az a sok közül.

Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja „egyedül”.

Hanem Szerafin oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi mendemonda vizslái sohasem hajtottak az igazi nyomon. Szerafin az emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat halmozá el látható kegyeivel, akikért sohasem kellend lelkével beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott vagy megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.

Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét legjobban. Afelől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más, mint herceg Volozov. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.

Ő maga volt a kísértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem azután bosszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a szenzálról utólagosan semmit sem akar tudni.

A herceg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is Szerafin estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házigazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, akik a háziasszonyba szerelmesek.

Pedig Volozov az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Éppen e kerülgetése minden feltűnőnek, ami őt gyanújában megerősíti. Csak egy gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubancból, arról ő az egészet szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafin csélcsap; ma csupa tűzláng egy új arc iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s holnapután egy rég elfeledett s újra megtalált ismerőssel ábrándozik, míg egyszerre átcsap az ízlése megint oly alanti régiókba, hogy minden ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat múlva ismét a bűnbánat dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy nagyon jól tudja, hogy mindez csak komédia, komédia az önfeledt szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási szcénák, a bizarr fantáziák és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás, színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek nyomára akadni nem lehet.

Márpedig e titkot felfedezni napról napra égetőbb kérdés kezdett lenni rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, amik mindig fenyegetőbb alakot kezdtek ölteni. Holmi deficitek, miknek eredetét felfedezni akarták kíváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek elébb-utóbb rá fognak jutni, hogy az írott és meglevő összegek közötti viszony nem „rím”, csak „asszonánc”. E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy egy nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házibarát minőségében kénytelen volt elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a más szobájához mellékkulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi mellékkulcs átengedésével, vagy pedig a Hargitay-féle örökséget kellene valahára birtokba keríteni.

Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a megyeház elégésekor csakugyan ottveszett, a megmentett okiratok között semmi nyomára sem akadhatni, anélkül pedig bírói ítélet a legjobb akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s ígérte, hogy annak hollétét fel fogja fedezni, s evégre határidő is tűzetett ki a bíróság által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt tartatván.

Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet megkapni. Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét nyújtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle, s elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.

Hanem ehhez egy kulcs kellett.

Legelébb is annak a kis rózsafa szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafin naplóját el szokta zárni.

Hogy Szerafinnak egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.

Szerafin sohasem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. „Bizarr bolondság!” – mondja rá minden ember.

Mikor aztán fölkel, rendesen délfelé van az idő, akkor mielőtt reggeli piperéjéhez fogna, íróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s teleír egy lapot vagy kettőt naplójából.

Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható, mert Szerafin angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen betörés ellen biztosít.

Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.

A kulcsot Szerafin mindig magával hordta, s sohasem szokta valahol felejteni. Egy kis acéllánc volt a kezén, azon függött a kulcs, ékszernek is nézhette, akinek tetszett.

Hanem egyszer Szerafin súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy perc alatt, a száztizenhatodiknál sikerült a láncot lekapcsolni a beteg nő kezéről. Szerafin nem vette azt észre.

Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.

Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött titkai, amikből annyi előnyt ígért magának. A nő forró fekhelyén zilált hajjal feküdt, és hagymázosan fantaziált; a férj pedig kényelmesen végigdűlt a karszékben, és olvasá neje titkait. A napló így kezdődött:

„Almaim naplója.”

„Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom, amaz víg, tréfával örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő, siralmas.”

„Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom.”

„A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz.”

„Mindennap Róberttel álmodom.”

„Ahogy kettészakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az álom.”

„Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki.”

„Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból, ami az életen túl van.”

„Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, amit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igzi története, és amaz az álom.”

„Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk.

Ő így rejté el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.

Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jólesett.

Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökereket ásni.

Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza. Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.

Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; amint a gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek egészen más színe volt, mint a többinek.

Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: „Ki az urát nem szereti: Kopotnyikot főzzön neki”.

Én úgy haragudtam Róbertre, amiért ilyen szegény lett.

A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.

Róbert azután hazajött és evett.

Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte ,Mit főztél nekem?’

Én lábaihoz borultam sírva, és könyörögtem, hogy ne haljon meg.

Ő pedig nevetett, s én láttam, hogy meghal.

Olyan borzasztó volt, midőn arca elkékült, és még egyre nevetett; olyan nehéz volt ölemben tartanom.

És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él, ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett, és húzott le magával a földre, míg együtt lezuhantam vele, és fölébredtem.

Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene tébolyodnom.”

„Ma kisgyermekek voltunk; iskolába jártunk, Róbert és én. Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.

Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.

De mikor aztán arccal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a szívem, majd megszakadt.

Róbert nem sírt, amíg verték, hallgatott.

És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.

Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.

Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér halott volt.

Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem olyan rosszul esik.

És ezután kimentem játszani a többiekhez.

Még álmomban is milyen rossz szívem van!”

„Egy ostromlott várban voltunk együtt.

Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.

Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.

Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban meg voltam igézve.

Akartam, de nem mertem mondani: ,Róbert, csak ketten vagyunk már, mire az ellenállás. Adjuk meg magunkat; írjuk alá a békét. Látod, mégis szép élni! Te tudhatod azt legjobban, aki annyiszor meghaltál, és mégsem akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.’

Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.

Egyszer megállt előttem, hátával éppen az ágyú nyílásának támaszkodva.

Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.

Ez a fantom engem mily régóta gyötör; milyen állhatatosan kínoz.

Ha most a kanócot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás, s ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, sohase jönne többé vissza.

Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva, nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam többé. A kanócot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, amint nyakamat és vállaimat elborította.

Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem állt, csakhogy a fejét hátrafordította, s úgy nézett rám vissza hidegen; csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, amint a golyó átfúródott rajta.

Óh, milyen nehéz volt ebből az álomból fölébrednem!”

„Mintha a cári palotában lettünk volna Moszkovában. Róbertet elhurcolták Szibériába.

Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.

Én útra keltem, és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes kupolájú tornyokat el nem értem, amiket annyiszor láttam lerajzolva, s mikről oly elevenen tudtam álmodni.

Nem kellett vezető, odataláltam magamban.

Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: ,A cár születése napja van ma.’

Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyúlt, s elérte vele a vállamat, de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.

Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam, utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz jutottam el, azon benyitottam, s előttem állt egy roppant táncterem.

A cári palota táncterme volt az, száz csillár által kivilágítva.

A fényes udvaroncsereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes ceremónia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével, melyen az óriás termetű cár ül a cárnő mellett; mintha most is szemem előtt állna, fülembe zajongna mind.

Amint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a cárig.

Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, hímzetes.

Eljutottam egész a trón lépcsőjéig.

A cár intett, hogy szóljak, mit akarok.

És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét, akiért könyörögni jöttem, el a helyet, ahol fogva van, és az okot, amiért elfogták. Hasztalan erőlködtem azt eszembe juttatni, elmém megtagadta a szolgálatot; ott álltam, és nem tudtam mit mondani. Akartam szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem, hogy tudok. Sírni akartam azt talán megértik; hanem a zene közbezendült; táncra húztak. És akkor egy skarlátvörösbe öltözött férfi lépett oda mellém, és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki, és elfelejtettem mindent.

Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s amint a terem oldalai tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az oly borzasztó volt. Egy skarlátvörös táncos és egy fekete ruhás táncosné egymás körül forogva. Pokolbeli vízió!

Nekem az a gondolatom volt, hogy az én táncosom hóhér…”

„Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.

Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.

Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most is le volt nehéz szőnyeggel takarva.

Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.

Az volt a vérpad.

A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori páncélöltözetben; nem mehettem sehova. Elbújtam az állványt borító szőnyegek alá.

És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánccsörrenést; felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét, és kileskelődtem alóla.

A termet szurokfáklyák világíták meg.

A veres fáklyafénynél egy csoport láncra vert fogoly jött elő a sötét végtelenségből.

A foglyok egyenként lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, aki egyszer oda felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai feszült vonaglások voltak.

Én ezt hallgattam mind csendesen. Szívem úgy dobogott, hogy dobogását mindezeken keresztül hallottam.

Egyszer a legutolsó a foglyok sorában lépett elő. Ráismertem. Róbert volt. Sohasem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben az oltár előtt állt velem.

Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint akkor.

És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: „kegyelem! kegyelem!” Inkább elrejtém magam a függöny alá, és eltakartam arcomat, és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását, és láttam a rettenetes sötétséget, melynek arca van az álmodó előtt; a feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!

És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről. Ereztem, hogy az vér.

Az iszonyat fölébresztett … De szívem dobogását még akkor is hallottam. S a vércseppek melegét éreztem nyakamon.”

„Óh, mint irtózom az elalvástól.

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.

A rém eljön, és együtt él velem.

Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő ágyam szélén ült, és kezemet kezében tartá.

Azt mondta, hogy ma itt fog aludni.

Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: ,Hogy akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?’ De nem mertem ezt mondani neki.

Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat.

Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.

Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló.

Én azt kérdeztem tőle: ,Ha aludni akarsz, miért nem veted le nyakkendődet?’

Erre ő mosolyogva azt mondá: ,Nem lehet, mert ez tartja a fejemet a nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.’

És azzal felém fordult, és meg akart ölelni.

Én irtózva távoztam előle, ágyam túlsó szélébe húzva magamat; ő pedig egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.

Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.

Óh, én istenem, örökké fog-e ez tartani?…”

Fertőy borzadva tette le neje naplóját.

Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.

Amit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali élményeit. Semmi szó naplójában szeretőkről. Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy amidőn nejét íróasztala mellett meglepte, Szerafin mellett még egy szék volt. Ő le akart arra a székre ülni, Szerafin nem engedte.

– Ne üljön oda.

– Miért ne?

– Mert… (Itt elnevette magát.) Hozzon magának másikat.

Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: „mert már azon valaki ül!”

Fertőy visszatette helyére a naplót, s bezárta a szekrénykét.

Most még a kulcsot kellett Szerafin kezére visszacsatolni.

Félve közelített nejéhez.

Ha lett volna valaki, aki hallja, kacagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy íme ő egy nőt vett hitvesül, akivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.

A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.

Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.

Valóban reszketett a keze, midőn az acélláncot a hófehér kézcsuklóra visszacsatolta.

Amint a hideg lánc érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélegzete; arcán iszonyat, megfélemlés verítékes vonaglása küzdött, ajkai felnyíltak; érhetetlenül nyögött, s midőn a lánc kezére volt kapcsolva, hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott „ne bánts, hóhér!”

Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.

Vajon mit fog erről az álomról írni naplójába?

Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának, s rábízta, hogy maradjon Szerafin mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.

Szerafin azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak báljában táncolt.