A felvert vad

Egy kis oldalszoba, melynek széle, hossza alig több öt lépésnél, egy mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések hangját elenyésztik, egy kis íróasztal a szögletben; – tizennégy hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. Az igazi rabnak még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, aki abban élt, ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden szakáról előre tudja: „most táncvigalmak vannak; most ismerőseim víg zene hangjainál lejtik illatos termekben a valcert és a polkát, ablakom alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat? Hirdetett művészek, zenészek, balerinák hegedülnek, táncolnak, tombolnak végig a színpadon, kiket egy saeculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű mimusok, olasz, francia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók, itt a lóversenyek: azoknak én csak a programjaikat látom. Utaznak, förödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal között, s szoktatom magamat a meghaláshoz!”

De ez mind nem igaz.

Az, aki a fák északi oldalán mohot tenyészt, hogy el ne fagyjanak, gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak, betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét, érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat, hogy fél tőle megválni, s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit, s a börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt azzal, amivel a hazajáró lelkek boldogok, hogy kedveseiket láthatják, némán körüllenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy lássa őket, aki általuk illetve van.

Senki sem fog rajta csodálkozni, hogy Judit nem tudatta Bélával a védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett, melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn bírta őt, midőn rajta állt, hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy oly lenge életvesztőn egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még senki sem látta, s mely még tört hajók forgácsaival volt tele.

Nem tudjuk-e, hogy vannak, akik kincseiket elássák, minthogy nem merték kikölcsönözni egy írott papír biztosítása mellett; s egy férj nem nagyobb kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülük sokan azt az asszonyt, aki férjét amaz időkben szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén; s akárhányszor keresék, sohasem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt; hol? Egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe menekült, a kő visszatolatott helyére, s a nő ott főzött derült arccal a férj feje fölött, míg azt padláson, pincében keresték.

Óh, a nők nagyon erősek a félteni tudásban!

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit, hogy férje életét megvédheti vele; hátravolt az a félelem, hogy hátha besorozzák. A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy születése helyére fogják belebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a színpadtól kellett volna megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a gondolatban, hogy íme az, akit oly hévvel, oly régen, oly igazán szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, akivel tele van lelkének minden indulatja, éppen úgy lesi az ő lépteinek hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most az övé, egészen, egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek, mielőtt született volna! Óh, e gondolatban van valami, amit férfiak nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt e kegyetlenségéért elítélheti, bizonyára minden asszony fel fogja őt menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott titkokat rejtve tartani.

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát, midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté íróasztala mellől, hogy üljön addig az alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő.

A kis rejtekszobán kívül még egy hálószoba volt, s annak is zárva szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek – szólt Judit –, anyádat várom.

– Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.

– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam, és hagytam miattad gyászolni. Ezért még valami vár rám, valami rossz, mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk éppen aznap utazott el K…ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, amely nap Lávayné K…ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös találkozott is Esztergom alatt, s amint ilyenkor egyik gőzösről a másikra át szokás tekingetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt, s mindjárt egy gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét. Sietett azonnal Almásnál kiszállni a gőzösből, s gyors fogatokon vágtatni vissza Pestre, ahova azonban éppen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi orvosnak azon porosan, ahogy a gyorsparaszttól elszabadult, nem illik látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte, s vitte magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját, s cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát Lávaynénak nevezi, egy úr kíséretében, nem reszketett nagyon a találkozástól, meg levén győződve afelől, hogy a kísérő úr senki sem más, mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? Azt hirtelen nem foghatta fel.

– Bocsásd be őket.

Az ajtó rányílt, s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett Fertőyt pillantotta meg.

Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepce.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az isten büntetése egy szenvedő anya előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig bírt megállni roskadozó lábain; minden íze remegett.

Az öregasszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt, s még ő kezdte biztatni.

– Asszonyom, ne remegjen énelőttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy „ilyen állapotban” levő nőket indulatba hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót nem bírt kiejteni; csak ült lecsüggesztett fővel anyósa előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában meghallva anyja hangát, ki talál jönni. Erőt vett magán; oly fennhangon, amint bírt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

– És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?

Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt van.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt beszélni.

– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal, mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz egyet-mást megírni, s ahhoz férfi kell, aki érti. Ne döbbenjen meg kegyed attól, amit mondtam; semmi gorombaságot nem készülök elkövetni: hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hogy rettenetes dolgokat fogok itt művelni; hanem aztán az úton jobban meggondoltam; ahhoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek, s nekem semmi visszakövetelnivalóm nincs kegyedtől, mint becsületes nevem.

– Azt le fogom tenni, asszonyom.

– Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?

– Átlátom, és megválok tőle.

– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed színésznő, akinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszonynevét, újra más fővel jelenik meg a világ előtt?

– El fogom hagyni a színpadot – rebegé Judit elszántan.

– És akkor miből fog ön élni?

– Dolgozni fogok.

– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani „dolgozni fogok”, aki ahhoz szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje, hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, amiért ide jöttem. Az volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábírjam arra, hogy a nevet, mit fiam által kapott, letegye, és aztán a színpadot elhagyja. Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni. Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a vád; hiszen az, amit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arcát akkor, midőn pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arcátlanság.

Judit lesüté szemeit és azt rebegte: „Igaz”.

– Kegyed emiatt kénytelen lesz a színpadot is elhagyni; hittem, hogy kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A színpad kegyednek tisztességes életmódot ád, s azt egy bolond vénasszony kedvéért elhagyni, ki lármát csap a fia nevéért, nem tréfadolog. Én nem akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, amíg élt; férfi volt; hadd küzdött ifjú korában a megélhetésért, mint küzdött apja és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmúlt, elfeledett férjének nászajándéka ez; éljen belőle szegényül, de tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett iszákjából, mely tízezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a könny elborítá szemeit. Béla anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb része.

– Asszonyom – szólt Judit elfulladt hangon –, én nem tudok önnek felelni.

– Nem is kívánom – szólt Lávayné hidegen. – Én elhiszem, hogy ön meg van illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok, és csalódott bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó, hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni; utasítani fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.

– Nem… asszonyom… én ez ajánlatot nem fogadhatom el.

– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgysem használom azt a pénzt semmire, s nem tudnék vele mit csinálni. Juditnak egy pillantása e percben Fertőy arcára esett. E gúnyos tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás démonát. Megaláztatni nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az írást, és visszaadta Lávaynénak.

– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem, vétkemért bűnhődni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahhoz, ami nem az enyém, hozzá nem nyúlok.

– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint mondtam, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való! Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja, és büszkén utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?

– Nem értem önt, asszonyom.

– Nem? Különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának nevét?

– Mért kívánja ön azt?

– Bizony nem kíváncsiságból. Őszintén megmondom, miért. Ha megtudom, ki ez az ember, odamegyek hozzá, s így szólok neki: „Uram, ön szerencsétlenné tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem nevét; emlékezzék ön kötelességére, s ha becsületes embernek akarja hívatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet.” Hogy híják tehát ezt az embert, asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

– Azt nem mondhatom meg.

– Kérem – szólt bíztatólag az öregasszony –, ne értsen félre. Nem akarok ebből zajt ütni; én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember, annál jobb, ha csak egy vándorkomédiás is, vagy valami versíró poéta; én azt önnek szemére nem vetem; azt fogom neki mondani: „Íme én önt fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, bírja vagyonát is vele együtt.”

Judit térdre roskadt anyósa előtt, és arcát eltakarta kezeibe.

– Ne öljön meg; óh, ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.

– Keljen fel ön! – kiálta szárazan Lávayné. – Nem jöttem én ide színdarabot játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.

Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.

– Meg fogja-e ön mondani?

Judit némán inte tagadólag.

– Ah! Nem mondja meg, ugye? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus, nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani, és lemond érte mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a színpadról, hogy titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt mondja, hogy dolgozni fog, és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a gyalázat!…

– Asszonyom! – sikolta fel eliszonyultan Judit.

E percben férfiléptek hangzottak a rejtekszobában, Judit elrémülve hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy perc és rögtön közéjük fog lépni.

A kétségbeesés e percében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő, s testével akarta azt visszatartani, hogy ki ne nyílhasson.

Az öregasszony meghallá a férfilépteket, s e neszre egyszerre magánkívül ragadta az elfojtott indulat.

– Ki van abban a szobában? Ott van ugye elrejtve most is a becstelen csábító?

E szóval az ajtó felé rohant.

– Mit akar ön? – kiálta Judit, megragadva az agg nő karját kétségbeesetten.

– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok lenni ezzel az emberrel; hiszen csak látja talán.

– Azt én nem engedem meg – szólt Judit útját állva.

– Félremenj az utamból, nyomorult, becstelen asszony! – kiálta Lávayné ökölre szorítva kezeit. – Vagy letépem fejedről azt a tisztességes asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt, és lábaidhoz vágom.

E percben felnyílt az ajtó.

És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!

– Anyám – szólt Béla –, most már tudod, amit tudni akartál; hanem fiadat elvesztetted.