A table moving korszak

Volt aztán egy időszak, amikor az egész világ unta magát. Szinte lehetett hallani a népek millióinak szimpatetikus ásítását, mellyel egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.

Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy, s a história múzsája kezdett a csendes magányéletbe való visszavonulásról gondolkozni.

Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves Amerika talált ki valami szép játékot: a táncoló asztalokat.

Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba, s csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.

Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.

A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a konzervativizmusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, amiről meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a táncoló asztal kopogó szellemétől, honnan jött e percben, s hallá a bámulatos választ, hogy Calcuttából, Tifliszből vagy Connecticutból.

A szellemek azonkívül demokraták is, s anyagi érdekek által meg nem vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle konspirációkra, s e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.

Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, ahol eddigelé békében nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes láncolata által körültáncolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a praktikus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk minden családnál, a kézművestől a hercegekig s a művésztől a tudósig olyan apró, kis háromlábú asztalkákat, akik (tévedésből eleinte „amik”-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem személy), tehát akik a velük szövetségben élő „médium” érintése mellett válaszokat adtak a legcifrább kérdésekre, bámulatos precízióval, melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, aminthogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának keresztneve, azt felelé „Mátyás”, s az ember úgy tudta eddig, hogy nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megcáfolni a szellemet, sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van igaza.

Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a table moving előtt, s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: Mikor fog ilyen vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek vagy annak a híres embernek az arcát? Mi történik itt meg amott a zárt kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, aki ezt meg azt a titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak divatja? És figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, amelyet tán szívük sugallt, s aztán „quis quid optat, cito credit”: ki mit óhajt, könnyen hiszi.

Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó tisztes asszonyoknak, akik távollevő kedveseik után tudakozódtak a table moving szellemétől, akik óhajtottak egy kézvonást, egy leírt nevet látni sokszor elsiratott halottaktól, s ha megkapták, úgy elhitték, hogy az mennyire hasonlít a megboldogult írásához.

Óh! Egy évtized és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi, kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, amik érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, amikor a reménytelen hit egy szalmaszálat istenévé emelt, s mikor az ég nem adott választ semmi sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.

Voltak hírhedett médiumok, akiket messze földről fölkerestek; voltak, akik rendes protokollumot vittek a table moving által adott válaszokról, s egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos eszméket olvasztott össze.

Ilyen hírhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.

Most már régóta Pesten laknak, s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem Finanzratéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá léptettetett elő. Ő igen jó ember, aki felől akárki megírhat akármekkora regényt, anélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap bürójában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan rendkívüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először az utcán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, akit a rang és cím nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg ne ismerje – hébe-hóba.

– Jó napot, Judit! Ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak? Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? Vigyázzon rá, mert a vörhenyhimlő nagyon grasszál a városban. Itt van-e még az öreg asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Százmilliomszor feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a napja, hogy elmegyek, ha megengedi.

– Örülni fogok – szólt Judit szárazon.

– Hová indult most? Elkísérem odáig. Bizonyosan a színházba!

– Óh, nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.

– Ahhaha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig hercegnének, királynénak szokta látni, s azt hiszi, hogy nem is csinál egyebet, mint mindig jambusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt írja, hogy tanulmányaival foglalkodik.

– Kis asztalt? – kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végigbámulva a kis fürgenc asszonyt, onnan a magasból.

– No igen; a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemíró asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig önnek ez bizonyosan felelne, mert önben igen sok delejességének kell lenni.

Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét, s nem felelt rá semmit.

– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, akik azt állítják, hogy az asztalírás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el. Kegyedet én meg fogom téríteni. Óh, én már sokakat megtérítettem, okos, filozófus férfiakat, akik nevetve jöttek oda, s meggyőzve tértek vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk éppen az etikett óráját.

Judit azt mondta neki, hogy szívesen látja.

Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját újra láthatta, s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.

Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú asztalkát az ajtóig; Blumné ott elvette tőle, s a viszontlátás örömétől elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné asszonyságokat.

Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szíves látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája ízében volt még az a bizonyos dinnye, amivel őt egyszer Blumné a kis kertben megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna benne a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer, és meglátogatja az embert. A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.

Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a „szellemdús” tárgyra ne fordítsa a beszédet.

Azt állította, hogy ha ő a két kezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, amely rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák is erővel letartani.

Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a bűvészetet, amíg a findzsák az asztalon vannak.

Blumné úgy tett, mint aki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor, mint más.

Az öreg asszonyság pedig nagyon szkeptikus volt erre a mai napra. Először már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban éppen olyan kevés, a hazajáró szellemekben pedig semmi; hát még a háromban együtt hogy lett volna.

– Kedves Juditom – szólt Blumné az ifjú asszonyba kötve bele –, kegyed bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.

Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja valamelyikkel.

– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én szellememnek a neve? Mindjárt le fogja írni ő maga. Tessék ide nézni.

Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai alatt, míg Blumné arca, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl; szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe, s ajkai félig megnyílva látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.

Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.

– Nézzék! – szólt Blumné benső meggyőződés hangján a leírt névre mutatva. – Mindig ugyanez a név: „Talleyrand.” És ez valóban az ő keze írása. Én láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláírásait, hajszálnyira hasonlít hozzájuk. Aztán én magam a világért nem tudnék így írni; nekem fertelmes írásom van, ez pedig kalligráfiai remek. Lássák, ez Talleyrand írása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit, csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin; mert azokra nem adnak a szellemek választ.

– Hogy beszéljek én ezzel az úrral – veté ellen Lávayné, az öreg –, mikor ez francia, én pedig nem tudok, csak magyarul?

– Óh, kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.

– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással, miután rövid idő múlva úgyis megtudnak mindent.

– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a teóriája, hogy ki mennyire míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után. Óh, erről egész könyvek vannak írva.

– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a teaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.

– De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.

– Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajcár van a zsebemben.

Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai numizmatikát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész készséggel hozzáfogott, hogy e matematikai talánynak pontos és helyes megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.

A háromlábú asztalka járt, írt, Blumné szemei meredtek a plafonra, az öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint aki előre örül valaki megtörténendő kárának.

Mikor aztán az asztalka készen volt a válasszal, nézték; de biz az ákombák, amit ott hagyott a papíron, nem hasonlított semmi nemzet betűihez.

– Ah, ezek kínai számok – erősíté kész találékonysággal Blumné asszony –, ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy orientalista, az szokta énnekem az ilyen idegen betűkkel írt válaszokat megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajcárt jelent?

– Sohase fárassza vele kegyed doktor Kruxfuxot – kiálta bele kitörő jókedvvel az öreg asszonyság –, nincs az én zsebemben egy krajcár sem!

S nagyobb igazság kedvéért kifordítá példás természetességgel mind a két zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszűnél.

Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a szellemprodukciót.

Azonban Judit már kíváncsivá volt téve; a játék újdonsága érdekelte. Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, amivel egyszer Blumné a jó napaasszonyt olyan erősen jóltartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét a table moving csudáira térhessen vissza a napirend, bármennyire iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán szarkazmusaival mechanikus érdemeikre redukálni.

– Jöjjön, barátném – szólt a kis Blumné Judithoz –, önnel még lehet beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár mostan Béla.

Van-e fiatal nő a világon, aki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne akarna meghallani?

Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.

– Hanem ebben önnek is részt kell venni – erősíté Blumné.

– Hogyan; részt venni?

– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércnek nem szabad a kézen lenni.

Judit mosolyogva engedett a felhívásnak, s lerakta gyűrűit; az utolsót azonban, jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában függő medaillont viselte, egyik felén Béla arcképével, másikon édesanyjáéval.

– „Öröködbe uram pogányok jöttek” – dörmögé magában az öreg asszonyság.

– No mármost tegye az ujjai hegyeit az asztalkára – szólt Blumné –, úgy, hogy a kisujjai az én kezem ujjait érintsék. No mármost kérdezzük meg a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla.

Az asztalka jött-ment a papíron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat nélkül bámult rá, halvány mosolygással, s úgy tetszék neki, mintha az asztalka mozgása egészen önkéntes volna, minden emberi indítóerőtől ment.

Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papírra írva „Volozov.”

– Volozov? – olvasá fejcsóválva Blumné. – Mi ez? Falu?

Ő kérdezte, hogy mi ez: falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik két asszony, hogy ez nem falunak a neve.

Judit abban a stádiumban kezdett lenni, amikor az ember kezd kétkedni abban, amit hisz.

– Béla valóban ott van Volozov hercegnél, aki magához hívatta törvényes ügyekben.

– Ah! Ugye pedig kegyed nem gondolt erre a névre?

– Nem, én semmire sem gondoltam – szólt Judit elfogultan, s nem jutott eszébe a kérdés, hogy „Hát kegyed gondolt-e rá?”.

– Ugyan kérdezzük meg – szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné –, vajon kivel beszélhet most Béla!

– Jó. Kérdezzük meg.

Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét megállt, ez a szó volt olvasható:

„Szeraf…”

– Ah – kacagott hangosan Blumné. – Ez jó! Béla úr a szeráfokkal társalog. Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor délutáni sziesztát tart, s álmában társalog szeráfokkal.

Judit gondolt valamit, és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart megtudni.

– Miről beszélhet most Béla?

Az asztalka leírta a választ, csak három betű volt:

„Pör.”

– No ez mulatságos! – nevetett Blumné, tenyereit összecsapva. – Béla társalkodik szeráfokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.

– Miféle pör lehet az? – kérdé még komolyabb arccal Judit.

A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és ellenállása dacára visszatért az írt szó elejére irónos lábával.

– Aha! Most valamelyik betű fölé akcentust csinál – magyarázá Blumné. – Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés nélkül.

A leírt szó ez volt:

„Váló.”

– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni – állítá Blumné, s még egy kérdést kockáztatott az úgynevezett szellemhez.

– Hát ki ellen ez a válóper?

Az asztalka felelt és írt:

„Fertő.”

– Ah! Most meg éppen egy tónak a nevét írja ide – szólt bosszankodva Blumné. – Ez már kiállhatatlan! Szeráf, válópör, Fertő; érthetetlen badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A szellem olyankor, ha egy nem hívő van jelen, kedvetlen, és szeszélyében ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.

A kis Finanzratné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt mondta, hogy most itt hagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kisgyermeket, megcsodálta, hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, sálját, és ajánlotta magát.

Judit kikísérte, azután visszajött, leült, és elmélázott a folyvást előtte fekvő teleírt papírlap fölött.

Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét, s folytatott valami munkát; tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.

– Nem találja édesanyám ezt az egészet csodálatosnak? – kérdé Judit megszakítva a hosszú hallgatást.

– Óh, igen csodálatos – viszonza az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű fegyverrel.

– Aki nem látná, nem hinné – szólt Judit elszomorodva.

– Én látom, és tudom, hogy mit hiszek.

– Mit?

– A jövendőmondó lelkeket bizonnyal nem. Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, amikor az embereket keresztyéneknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geográfiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott pedig meg van írva, hogy aki az istenen kívül jövendőmondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, amiért az endori boszorkánnyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a meg dicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendőmondó lelket kiűzte a filippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, aki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat, és azt mondanám neki: „Uram, a szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz.” De hogy egy ilyen ostoba papagáj megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

– Tehát mit gondol felőle, édesanyám?

– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, amiről játszani akar. Amit az asztal írt, azt ő maga írta. Szeraf annyit tesz, mint Szerafin, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafin válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, amint megláttam bejönni hozzád.

Judit valamit akart felhozni mentségül. Kinek a mentségére? Béláéra, Blumnééra, Szerafinéra vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az öregasszony folytatta haragos elmélkedését.

– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot vagy azt a pokolbeli kárhozatot, amiről az óvilágban nekünk beszéltek; hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, akik szép strucctollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az ember fiát kárhozatra viszik.

– Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?…

– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön valami ismeretlen féreg, amely a fa levelét megszúrja, hogy az egy csodagyümölccsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember; nagy hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki iránt. Nekem kellett az ellenségein bosszút állnom. Ez az asszony és a Szerafin! Nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy kunyhóban kényszeríte bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át. Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már az egy más nő férje! S aztán, amint egy hajdani imádója betoppant a városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve, karjaiba vetette magát, s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta százszor: „Itt van az a bolond öregasszony, akinek csak a fiát kell dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket.” Azután meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzáment egy olyan emberhez, mint – amilyenhez hozzáment. Ez tönkretette őt vagyonában. Ezek az emberek alávaló cselszövénnyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután az isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.

– Anyám, ne higgye azt! – esenge Judit.

– Én hallok és látok azért, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek a fityfiritty asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez ideig? Pokolba dobom az ő egész táncoló asztalát. Semmi egyéb nem volt a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől, s Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? Mi szükség?

– Hiszen az nem bizonyos – szólt Judit szorongva.

– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség neki az én fiamat belekeverni ebbe?

Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.

– Hiszen Béla ügyvéd.

– Csak ügyvéd? – pattant fel az öregasszony. – Béla férj, apa és fiú! Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az isten, ha valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.

Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette. Mintha volnának kísértetek, amik ellen ez a kis parányi kéz védhetné meg őt.

Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.

– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, akik hasonlóul tesznek. Száz és ezer közül ő az az egy, akin az isten csodákat tett, hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az, hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.

Judit arcához szorítá kisdede mosolygó arcát, úgy védelmezte szívét e nehéz szavak ellen.

– Micsoda az, aki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom istenemre, hogy én ott leszek, aki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, aki a koporsóba feküdt le érette, még most is él!

– Ne tegyen semmit, jó anyám – engesztelé szomorú hangon Judit az öregasszonyt.

– Óh, ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan jön az ütés.

– Anyám – szólt Judit határozottan –, gondolja meg, hogy Béla az én „uram”.

Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy „uram”.

– Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét, mert Béla „úr” és „férfi”. De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még most is!

Az anyának minden arcvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifjú nő szemei könnyeztek, és a kisgyermek mosolygott mind a kettőre.